Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

"Bizonyára örömmel hallod, hogy semmi baj nem zavarta meg a vállalkozás kezdetét, amelyet oly rossz előérzettel kísértél."

*

Mary Shelley tizennyolc évesen, egy lidércnyomás hatására találta ki rémtörténetét egy baráti költői versenyre. A versenyt megnyerte, ezzel pedig teremtménye elindult világhódító útjára. A hátborzongató, mára már ikonikus történet szerint Victor Frankenstein életet lehel a holt anyagba, ám később megtagadja teremtményét - s ezért a szörny rettentő bosszút esküszik. 

A kétszáz évvel ezelőtt született mű - amelyet mindenki ismer, de csak kevesen olvastak - rákérdez a tudomány hatalmára, az emberek természetére, céljaira, a világban betöltött helyére, s magára a létezésre is. Bűnhődhet helyettünk más? Az emberiség védelmében sem? Mennyit bír el a lelkiismeret? Vajon ki az igazi rém: a teremtmény vagy teremtője? 

A kétszáz éves regény most új köntösben, a Göncz Árpád fordításából kimaradt részekkel, valamint a szerző legendás előszavával kiegészülve jelenik meg a Móra Kiadó gondozásában.

Néhány éve elhatároztam, hogy megpróbálok minél több klasszikust elolvasni, és a Frankenstein az idei évem második áldozata. Aki hátborzongásra és egy végtelenül szomorú történetre vágyik, az meg fogja kapni mindezt Mary Shelley regényétől, ami a kor romantikus vonalától eltérően egy horrorisztikus regény. Tökéletes olvasmány a borongósabb napokra, illetve Halloween környékére. A történetet már valamennyire ismertem a kötet előtt is, viszont a részleteket maga a regény adja meg, a hangulatról nem is beszélve. Ha eddig csak a különböző filmfeldolgozásokat láttátok, nagyon ajánlom az eredeti művet is, mert az biztos, hogy nyomot hagy az emberben.

A kötet igazán különleges formában van megírva, hiszen Robert Walton meséli el húgának a vele történteket, és ezen keresztül fejti ki Victor Frankenstein életének történetét, ami a szörny megteremtéséhez és annak ámokfutásához vezetett. Eleinte igencsak furcsa volt olvasni ebben a formában, de aztán, ahogy egyre jobban belemélyültem teljesen megszerettem, és élveztem, hogy olyan volt, mintha nekem mesélné el valaki, hogy mi is történt. Nem egy könnyű olvasmány viszont, nem mondom azt, hogy nehéz volt olvasni, mert nem, habár sok helyen eléggé kemény és elborzasztó is, de egy esélyt mindenképp megérdemel a történet. Sokaknak csak annyi van meg Frankenstein történetéből, hogy Victor megteremtette, majd aki a kezei közé került, azokat megölte, de jóval több rejlik ebben a történetben, mint azt az ember hinné. Olyan dolgok kerülnek elérhető közelségbe, mint az Istent játszás, a következmény nélküli cselekedetek meggondolatlansága, és a pusztítás maga. A szörny mellett Victor morális önostorozása és számvetése is ez a kötet, amely a legnagyobb bűnét és megbánását mutatja be. A kötet hangulata ehhez mérten sötét, jó néhány helyen búskomor és borongós. Letargiába taszít, és végig a markában tart. A horror műfaj első szárnycsapásainak egyike, ami nem fél végzetesnek és kiszámíthatatlannak lenni.

A történet legnagyobb része Victor Frankenstein szemszögéből meséli el a végzetes történetet, ugyanakkor egy rövid ideig a szörnyeteg is a narrátorunkká válik, és megosztja a történetét úgy, ahogy ő látta, s ahogy ő megélte az eseményeket. Bevallom néhol szívszorító volt olvasni, hogy mennyi viszontagságon és gyűlöleten kellett keresztülmenni, s mennyire gonoszak is tudnak lenni az emberek, ha valami, vagy ebben az esetben valaki eltér a hétköznapitól. Ugyanakkor a szimpátia mellett szánalmat is éreztem, hiszen a bosszú sosem jó tanácsadó.

A Frankenstein egy olyan kötet, ahol a rossz döntések újabb rossz döntéseket szülnek, ahol látszólag nincs megállás, amíg be nem teljesül az ördögi kör, s amíg vagy Victor vagy pedig a szörny ki nem leheli az életét. Sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy habár teli van érzelmekkel, mégis a szomorúság az, amit minden egyes oldalon kihangsúlyoz a szerző. Tele van emellett dühvel, meg nem értéssel, kirekesztettséggel, és a lélek belső küzdelmeivel is. A jó csap össze a rosszal, s már az elején érezhető a végzet előszele, és a komor hangulat.

Amellett, hogy elgondolkodtat a kötet morális kérdéseket is felvet. Vajon meddig mehet el az ember? Mi az, ami már túl sok, és felbolygatja vele a természet törvényeit? Megéri Istent játszani? Mi történik akkor, ha túl messzire mentünk, és ennek az árát a szeretteink fizetik meg? De a magány, vagy éppen az elfogadás is ugyanolyan fontos szerepet kap, a társra találásról nem is beszélve. Mind Victor, s mind a szörny oldaláról másképp áll a kérdésekhez, s kettejükön keresztül vezet minket végig a cselekményen.

Az írónő minden erejét beleadva tárja elénk Frankenstein történetét, s nem egy helyen éreztem azt, hogy nemcsak az érzelmeimmel játszadozik, de a karakterekkel is. Victor sem az elején nem lopta be magát a szívembe, sem pedig a végén. De úgy érzem, hogy rajta keresztül tökéletesen szemléltette az arroganciát és a "ki, ha én nem" habitust. Ezzel szemben a szörnyeteg valamivel közelebb került hozzám, de vele meg az a problémám, hogy a kicsinyes bosszúja miatt olyan tévutakra téved, amit nem lehet megbocsátani. Emiatt is annyira megosztó a regény, van aki szereti, de az esetek többségében nem értik meg miről is szól úgy igazán. Úgy hiszem a megfelelő hallgatóság nagyon is értékelni tudja Mary Shelley művét.

Nem egyszer merült fel bennem olvasás közben, hogy vajon tényleg az e a szörnyeteg ebben a kötetben, aki annak van kikiáltva, vagy maga az ember? Erkölcsileg romlott, érzelmileg visszafejlett, bosszútól szomjas kötetet kaptam, ami a maga sötét hangulatával mégis megnyert magának. Röpke két nap alatt kiolvastam, mert hajtott előre a történet, és a levélregény forma miatt tűkön ülve vártam, hogy hogyan is fog folytatódni a történet, és mikor jön el az a pont, hogy elég. Mikor jön el az, amikor ráébreszti az írónő az olvasóit arra, milyen sekélyesek is az emberek, s mennyire bántóak tudnak lenni azokhoz, akik a társadalom kirekesztettjei. Ne értsetek félre, tudom hogy a szörny egy kísérlet, mégis annyira szomorú a története, hogy képtelenség nem együtt érezni vele, és nem sajnálni legalább egy kicsit, mert hiába tesz rossz dolgokat, Shelley következetesen leírja az ok-okozati tényezőket is, és még ha a hideg is futkos a hátunkon, akkor is észrevesszük, hogy a végkimenetel lehetett volna más is. Egy percig sem bánom, hogy a kezembe került a Frankenstein, mivel végig lefoglalt, kikapcsolt és megborzongatott. Ha a korai horror elődjét keresitek, akkor ne menjetek sehova, mert megtaláltátok. Mary Shelley Frankenstein regényével páratlant alkotott, ami nem véletlen maradt fenn, s ami nem véletlenül ennyire népszerű Kegyetlen, de a maga nemében egyedülálló is. Az élet sötétebb oldalát mutatja meg egy teljesen kicsavart helyzetben. 

"Kezdetben kétségeim voltak, szabad-e egy magamfajta lény teremtésével kísérleteznem, vagy egyszerűbb szervezettel kezdjem, de képzeletemet annyira felajzották kezdeti sikereim, hogy eloszlott minden kételyem az irányban, vajon képes vagyok-e olyan bonyolult és csodálatos állatnak életet adni, mint az ember."

"Elképzelni nem tudja senki, micsoda kínokat álltam ki az éjszaka hátralévő részében, amelyet átázva és dideregve a szabad ég alatt töltöttem."

"Először visszariadtam, képtelen voltam elhinni, valóban az én képemet veri vissza a víztükör, ám amikor meggyőződtem róla, hogy valóban én vagyok az a szörnyeteg, keserűen, halálosan elcsüggedtem."

"Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?"

"A bukott angyal gonosz ördöggé válik. De még az Isten és az ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben. Csak nekem nincs senkim."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)