Serena Valentino: Minden gonoszok úrnője (Gonosztevők)

"A zöldesen derengő, felfelé örvénylő köd baljóslatúan vetítette a viharos égre a Sötét Tündér kastélyának körvonalait."

*

A jól ismert mesében mintha csak egy álom elevenedne meg: a kedves leány az erdőben összetalálkozik a jóképű herceggel. Ezt a történetet is sokan és sokféleképpen mesélték már. 

A leányról azonban mindig kiderül, hogy voltaképpen egy hercegnő, akit egy Sötét Tündér megátkozott, hogy egy rokkával megszúrja az ujját, s ettől örök álomra szenderüljön. S bár a három jó tündér igyekszik ezt megakadályozni, a hercegnőn beteljesedik az átok. Ám a jó végül diadalmaskodik: a leány szerelmese az igaz szerelem csókjával felébreszti a hercegnőt, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. 

Csakhogy ez mindössze a történet egyik fele. Mi a helyzet a Sötét Tündérrel, Demónával? Miért átkozza meg az ártatlan hercegnőt? Sokan próbálták már megfejteni az okát. Ez a történet is egy az idők során újra és újra elmeséltek közül. Egy mese szerelemről és árulásról, mágiáról és reményről. 

Ez Minden gonoszok úrnőjének története.

Demóna az egyik legösszetettebb, legérdekesebb Disney gonosztevő, akit ismerek. Emiatt kétségem sem volt afelől, hogy olvasnom kell a történetét. Mint minden gonosz karakter, úgy Demóna sem rossznak született, és ez a kötet azt az utat mutatja be, hogy hogyan is lett az árva különcből minden gonoszok úrnője. Igazi utazás a javából ez a történet, mely alatt darabokra törik a szíved, és minden egyes oldallal egyre kíváncsibb és kíváncsibb leszel. Tudtam, hogy szeretni fogom, de azt nem, hogy ennyire. Nemcsak összetett, hanem izgalmas olvasmány is. Egy igazi borongós, erős érzelmekkel átitatott, sötét hangulatot árasztó, csavarokkal teli izgalmas kötet a Minden gonoszok úrnője.

Demóna sokak emlékezetében csak úgy él, mint a Tündér, aki megátkozta Csipkerózsikát, de Serena Valentino megmutatja, hogy ő ennél jóval több és összetettebb karakter. Maga a kötet nem úgy kezdődik, mint a sorozat első két kötete, kicsivel többet kell várni arra, hogy feltűnjön a már említett főhős, ez azért van, mert itt ennél a résznél rajzolódik ki, mennyire is sok szálon fut a Gonosztevők sorozat kötetei. Amit az előző részekben megkezdett az írónő, azokat ennél a résznél is folytatja, s nem egyszer utalást is tesz arra, hogy eddig mi történt. Viszonylag úgy tűnhet, hogy minden kötetben csak egyvalakire fókuszál, viszont ez nem feltétlenül van így. Viszi tovább az eredeti szálat, s úgy szövi bele a soron következő gonosz történetét, amit én személy szerint zseniálisnak tartok. Demóna esetében is jó néhány fejezetet el kell olvassunk, hogy úgy igazán elkezdődjön a cselekmény, és belevágjunk a címet adó karakter életének boncolgatásába. Amit kicsit sajnálok, hogy még nem olvastam Ursula történetét, és már a kötet elején lespoilerezte a sorsát, ami nemcsak elszomorított, de valamilyen szinten mérges is lettem. Mindenképp megjelenési sorrendben ajánlott olvasni a köteteket, s habár látszólag különálló regényként is megállják a lábukat, a nagyobb kép ismeretéhez szükséges az összes rész ismerete.

A Minden gonoszok úrnője egy felettébb összetett, mélyre szántó regény tele lehetőségekkel, döntésekkel, és az élet alakította helyzetekkel. Nemcsak Demóna szemszögéből mutatja meg az eseményeket, hanem a többi karakter nézetéből is szemtanúi lehetünk annak, hogyan is lett Demóna az a Sötét Tündér, akitől mindenki retteg. Mondanom sem kell, hogy már az elején nagyon megsajnáltam, hiszen attól, hogy valaki más, mint a többiek, még nem eredendően rossz, és mindenkiben ott van a lehetőség, hogy jobbá váljon.

Nincs semmi sem kőbe vésve, mindig lehet és kell is, hogy legyen választási lehetőségünk. Azt éreztem Demóna esetében, mint ahogy előtte már Lokinál is éreztem, hogy elkönyvelték valamilyennek a többiek, és esélyt sem kapott arra, hogy más legyen. A környezete és azok, akiknek egyengetnie kellett volna az útját cserben hagyták, és ez merőben hozzájárult a gonosszá válásához.

Nem egyszer tört össze a szívem olvasás közben, és nem egyszer éreztem azt, hogy az írónő túlontúl tudja, hogy mit is csináljon ahhoz, hogy szimpátiát váltson ki Demónával szemben. Nemcsak egy egész, komplex körítést ad neki, hanem le is ás a mélyre, és amikor már azt hinnénk, hogy nem tud több meglepetést okozni, akkor megmutatja, hogy de tud. És ez nem egyszer fordult elő. Szerettem olvasni, mert gyorsan, tempósan lehet haladni vele. Nem tudunk elveszni a részletekben, hiszen igaz, hogy sok szálon fut, viszont a nyelvezete nem kacskaringós, és nem tévedünk el egyes ösvényeknél.

A Minden gonoszok úrnője egy olyan kislány története, aki nem vágyott másra, csak arra, hogy szeressék és elfogadják olyannak, amilyen. Egy olyan kislányé, akinek a szíve hatalmas, aki valamivel felnőttesebb, mint a társai, és akinek a szívében ugyanúgy lakozik jóság, csak ezt elnyomták benne, és arra kényszerítették, hogy mutassa meg azt az oldalát, akinek mindenki látja. Legyen gonosz, és döntse romba a világot.

Számomra érzelmileg megterhelő volt, mert habár mese, és úgy is van megírva, mégis a meg nem értettség, és a gonoszkodás a másikkal, ami szintén előkerül, mint probléma sokat nyom a latba, és úgy éreztem, hogy Demóna az események áldozata, nem az a gonosz, romlott lélek, akinek a többség gondolta. Serena Valentino újra bebizonyította, hogy sokkal mélyebb és összetettebb tud lenni egy-egy gonosznak tituált karakter, mint azt az eredeti mese kapcsán gondolnánk. S már csak emiatt is érdemes esélyt adni a Gonosztevők sorozatnak.

Csipkerózsika története azon kevesek egyike közé tartozik, ami nem fogott meg annyira, sokkal jobban érdekelt Demóna, viszont ennél a kötetnél az írónő azt is megmutatta, hogy Auróra sem csak annyi, mint amennyit engedni láttat magából. Ő is több, mint egy csinos pofika. A Minden gonoszok úrnője nemcsak történetileg erős, hanem érzelmek terén is. Szomorú, ugyanakkor tele van varázslattal, és megmutatja, hogy minden éremnek két oldala van. Egyszerre lehengerlő, és tanulságos is. Egyszerre érezteti azt, hogy Demóna erős, és azt is, hogy még mindig csak az a magára hagyott árva, aki azt várja, hogy végre valaki úgy igazán szeresse, legyen őszinte vele, és ne próbálja csak azért megváltoztatni, mert mások azt várják el tőle. Minden skatulyát eltöröl, amit a negatív karakterek felé sugallnak a mesék világa, és Demónán keresztül ad értelmet a meg nem értett lélek szenvedéseinek. Szerettem, mégis összetört. Összetört, mert ha csak néhány szóval akarnám jellemezni a kötetet, akkor azt mondanám, hogy a Minden gonoszok úrnője Demóna megpróbáltatásainak, szenvedésének a története. Ugyanakkor csodálatos is ez a kötet, mert olyan témákat feszeget, mint a másság, a bullying, mint jelenség és a kegyetlenkedés. Számomra idáig ez a legerősebb Gonosztevők kötet.

"Csak a család tudja igazán összetörni a szívet. Úgy, ahogy senki más nem képes rá. Megtörni a lelket, és ott hagyni az embert egyedül, a legszörnyűbb kínok között. A család teljesen tönkreteheti az embert; jobban, mint a viszonzatlan szerelem, vagy akár a legeslegjobb barát. A család sosem ereszt el, mindig is a hatalmában tart."

" - (...) Demóna olyan, mint egy fekete orchidea egy babarózsákkal teli kertben! Te pedig képtelen vagy rá, hogy hagyd ezt az orchideát kivirágozni! Kigyomlálnád, csak mert nem illik a többi közé!"

" - Ha belegondolunk, egy tündér ugyanolyan könnyen lehet boszorkány, ahogy egy ember, ha képes a megfelelő varázslatokra. De azt hiszem, a te esetedben ennél többről van szó. Arról, amit a szívedben látok. Te nem osztozol a tündérek felfogásán."

" - De már nem számít. Elégedett vagyok az életemmel, a hatalmammal, és mindazzal, amit elértem. Én vagyok minden gonoszok úrnője, pontosan úgy, ahogy a nővéreddel előre láttátok!"

" - Aurórának fogom hívni... mert számomra ő a fény a sötétségben."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl

"Patricia sírt."

*

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést. 

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. 

Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. 

Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből. 

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

T. J. Klune munkásságával tavaly találkoztam legelőször, amikor is megismertem az egyik legkülönlegesebb regényét, a Ház az égszínkék tengernélt. Már ekkor éreztem, hogy nagyon fogom kedvelni azt, amit ő képvisel, és ennél a köteténél, A suttogó ajtón túl miatt azt is elmondhatom, hogy egy igencsak tehetséges, különleges íróval van dolgunk, akinek a történetei élnek, és alig bírnak magukkal, nehogy kiugorjanak a sorok közül. Míg a Ház az égszínkék tengernél kötetnek meg kellett győznie, addig A suttogó ajtón túl már az első fejezetek alatt teljesen megvett magának. Kedvenc lett, és biztos vagyok benne, hogy nem csak egyszer olvasós kötet lesz a polcomon.

A történet nemcsak Wallace életét, vagy éppen annak hiányát meséli el, hanem a halál, a szomorúság, a gyötrelem, és a fájdalmak köré építi fel a cselekményét, és fejezetről-fejezetre egyre többet és többet ad belőle. Mindemellett olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a halál utáni lét, amiről nem sokat tudunk, mégis szinte mindenkit érdekel. Mindezt T. J. Klune egy igencsak olvasmányos, és néhol eléggé szórakoztató kötettel spékeli meg. Nem titok, hogy Wallace a kötet elején meghal, és csak onnan indul el úgy igazán a cselekmény. Amikor elkezdtem kicsit még féltem, hiszen nagyon szerettem volna, ha szeretem ezt a kötetet, és az első pár fejezetben Wallace nem éppen az az ember, aki olyan könnyen beveszi magát az ember szívébe, sőt... Nem akarok nagyon morbid lenni, de jót tett neki a halál. Szerintem ez az első olyan kötet, amit olvasok és kulcsfontosságú szerep jut benne az élet utáni létnek, és annak hogy vajon mi következhet a földi létünk után. Mindenféleképpen érdekes felvetést tesz a szerző, s azt kell, hogy mondjam maga a világfelépítés, a kaszás jelenléte és maga a révész is különlegessé teszik A suttogó ajtón túlt. Nemcsak a borús hangulatával kalauzol végig minket, hanem megmutatja azt is, hogy sosem késő változni, és akármikor rá lehet térni a jó útra.

Amit nagyon megszerettem a kötetben, természetesen a karakterek mellett az az, hogy mindent olyan természetesen tár elénk, ahol kell megborzongunk, vagy előkerülnek a félelmek, de lényegében egy szomorú, keserédes történet ez. Nemcsak Wallace, hanem a teaház lakóinak a mindennapjait is figyelemmel kísérhetjük, s amíg Wallace eleinte nem volt szimpatikus, addig a többieket egyből a szívembe zártam, főleg Hugót, aki a maga varázslatos, kedves lényével egyből megkedveltette magát. Csupaszív ember, aki nemcsak segítőkész, de megértő és kedves is.

A suttogó ajtón túl jóval többet ad, mint amire számít az ember. A maga saját tempójában halad, nem akar túl sokat mutatni, ugyanakkor egy varázslatosan gyönyörű szerelmi történetet bontakoztat ki előttünk. Nem ezen van a hangsúly, viszont mindenképp érezni a jelenlétét, és mindenféle előítélet nélkül, a csupasz valóságot tárja elénk, ami az érzelmeket illeti. Ledönt minden korlátot, és csak az érzésekre korlátozódik. Elfelejti a nemeket, és őszintén már természetes, hogy MM szerelem van kilátásban. Ez a történet egy olyan olvasmány, ami a legkeményebb szívet is képes megolvasztani, és megmutatni, hogy a szerelem az szerelem. Nem ismer határokat, sem pedig korlátokat, és ez épp így van jól.

Lenyűgöző, és minden várakozást felülmúló. Szerethető, igazi ajándék ez a kötet, ami nemcsak az élet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem a változásra és arra is, hogy mindenki kaphat második esélyt, csak tenni kell érte. Amilyen szép a szerelmi szál, épp olyan szomorú maga a történet. Nemcsak a gyász, és az elmúlás kerül előtérbe, hanem a megbánás, és az életünk, a döntéseink átgondolása is. Jelzőfény, ami segít tisztábban látni, és ami úgy fogad el, ahogy vagy. Nemcsak a külsőt nézi, hanem azt is mi lapul legbelül, és abból próbálja meg a legtöbbet kihozni.

A kötetet a legegyszerűbben a gyász 5 lépcsőfokával lehet jellemezni. Megkapjuk a tagadást, a haragot, az alkudást, a depressziót és az elfogadást is. Nem arányosan vannak jelen ezek a szakaszok, mégis olyan gyönyörű, ahogy erre is figyelt T. J. Klune, és látszik, ha csak egy gondolat erejéig is, de ott vannak a fázisok, és segítenek tovább lendülni, segítenek haladni a kötettel. Wallace amilyen unszimpatikus volt az elején, úgy a végére nagyon megkedveltem. Hatalmas fejlődésen megy keresztül, és nem egyszer szakadt meg értem a szíve. Nagyon mélyen betalált most nálam ez a kötet, és vétek lett volna kihagyni.

Emellett igazi érzelmi hullámvasút is ez a kötet. Hol önfeledten nevetünk, hol pedig úgy a szívünkbe markol, hogy azt hisszük itt a vég. Felettébb érzelmes, és azt éreztem olvasás közben, hogy nemcsak velem játszadozik, hanem az érzéseimmel is. A boldog pillanatok mellett arra sem rest, hogy figyelmeztessen; ez nem az a happy enddel végződő történet, ahol mindenki megkapja a jutalmát, és boldogan él, amíg... Vagy mégis?  Ez a történet a halál után játszódik, és darabokra szaggat. Viszont nem bánod, mert elképesztő, és minden egyes elejtett könnycseppet megért.

A történet erőssége mellett nem szabad a karakterek mellett sem elmenni, hiszen ők is legalább annyira szerethetőek, mint maga a kötet. Nelsont már az elején megkedveltem, nekem is hasonló kaliberű nagypapám volt, aki a mai napig hiányzik, de Nelson egy kicsit visszahozott belőle. Mei úgy gondolom, hogy a kötet sztárja, üde foltja, aki mellett sosem unalmas az élet, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátnők lennénk. Nemcsak humoros, de valami eszméletlen a személyisége. Már miatta bőven megéri elolvasni A suttogó ajtón túlt.

Hugo, a révész egy igazi gyöngyszem, aki nemcsak a kedvességével vesz le a lábadról, hanem az érzelmes, kedves és felettébb szórakoztató személyiségével is. Apollo pedig minden elhunyt kisállat előtt állít emléket, s ezzel megmutatva, hogy ha nem is látjuk már őket, ők igenis velünk vannak, és vigyáznak ránk. Zsepit készítsetek elő, mert szem nem marad szárazon! Összességében úgy érzem, hogy pont jókor talált meg a kötet, s emiatt volt rám akkora hatással. Ugyanakkor egy igazán zseniális történet. Nem szokványos, de éppen ez a jó benne. Végig kiszámíthatatlan, és ott lebeg előtted a kérdés, hogy vajon mi van az élet után? Vajon csak megszűnünk létezni, vagy tényleg van egy ajtó, amin ha átlépünk átkerülünk a másvilágba? Vajon tényleg létezik a kaszás? És a révész? Vagy mindez csak mese, hogy könnyebb legyen elengedni az életet, és elfogadni azt, hogy holnap már minden más lesz? A halál mindenkiből mást hoz ki, mindenkire másképp gyakorol hatást, de egy olyan jelenség, amit nem lehet szabályozni, amit nem lehet megakadályozni, és ami minden percben elragad valakit. T. J. Klune ezt a fájdalmas érzést alakította szavakká és teremtette meg vele Wallace és a Kharón Állomás teaházának történetét. Fájdalmas, ugyanakkor ebbe a fájdalomba lapul szeretet, csodálat és egy feledhetetlen élmény is, amit A suttogó ajtón túl ad. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel egy csodálatos szerelem története, és aki nem riad vissza az érzelmektől és a könnyektől sem.

" - Azt mondja, fogoly vagyok? Akaratom ellenére itt tartanak? Ez emberrablásnak minősül! Gondoskodni fogok róla, hogy ezért bíróság elé kerüljenek! Ne higgye, hogy nem teszem meg!"

" - Időről időre jön valaki magához hasonló, bár jellemzően nem maradnak sokáig. Ez csak egy megálló. Az utazó fél lábbal az egyik világban, fél lábbal a másikban..."

" - (...) Nem mindig az a fontos, hogy mit kaphatunk meg, és mit nem, hanem az a munka is, amit beleteszünk valamibe."

" - (...) A halál nem egy abszolút vég, Wallace. Lezár valamit, ez igaz, de csak azért, hogy felkészítse önt egy új kezdetre."

" - Könnyű megindulni a lejtőn... - suttogta Wallace.

  - Az biztos - erősítette meg Nelson. - De elsősorban az számít, mit teszünk annak érdekében, hogy megálljunk."

"A bátorság régebben a halál lehetőségét jelentette a számára. És most meglátta a helyzetben rejtőző iróniát: meg kellett halnia ahhoz, hogy végre bátor legyen."

" - Sosem elég, igaz? Az idő. Mindig azt hisszük, hogy rengeteg van, de amikor igazán számít, rájövünk, hogy egyáltalán nem elég."

"Ha ők ketten bárki mások lettek volna, ez a kezdete lett volna valaminek. Inkább az eleje, mint a vége. De nem mások voltak. Itt és most ők ketten álltak egymással szemben, Wallace és Hugo, a halott és az eleven ember. És óriási, áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttük."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Christina Lauren: Nem mézes hetek

"A vihar előtti csöndben - amely ebben az esetben a menyasszonyi lakosztály áldott nyugalmát jelenti, mielőtt beindul az esküvői szertartás őrülete - ikernővérem kritikusan pillant frissen lakkozott gyöngyházrózsaszín körmére, és így szól:"

*

Két ​esküdt ellenség Hawaiin 

Olive Torres már megszokta, hogy ő az ikerpár peches fele. Mintha átok sújtaná: olyan balszerencsés, hogy az szinte már komikus. Bezzeg az ikertestvére, Ami mindent bezsákol. Ami igazi bajnok… még a lakodalma is szinte ingyen van a különböző akcióknak és nyereményeknek köszönhetően. Olive-ot csak egy dolog zavarja a pechszériájánál is jobban: Ami esküvőjén az egész napot a vőféllyel kell együtt töltenie, aki nem más, mint Olive ősellensége, Ethan Thomas. Olive megacélozza magát a pokoli nap előtt, elhatározza, bátor képet vág hozzá, és az egészet átvészeli. De a komplett násznép ételmérgezést kap, Olive és Ethan kivételével, így aztán átmenetileg muszáj nekik fegyverszünetet kötniük, hogy Hawaiira utazhassanak. Végül is tíz felhőtlen nap megéri, hogy az ember belebújjon a friss házasok bőrébe, nem igaz? De furcsa módon Olive mintha nem is bánná, hogy bele kell helyezkednie a szerepbe. Mintha minél inkább tettetné, hogy ő a legszerencsésebb nő a világon, annál inkább úgy érezné, hogy tényleg ez az igazság.

Hogy én mennyire imádtam ezt a könyvet! Vicces volt, csajos, kalandokban gazdag, igazi csemege a romantika rajongóinak. Tipikusan olyan kötet, amit darál az ember, mert annyira jó, s habár nem kapsz életbölcsességeket, nem ad messzemenő filozófiai válaszokat, mégis szórakoztat és kikapcsol. Első kötetem volt a szerzőpárostól, de biztosan nem az utolsó. Ha egy igazi limonádé könyvre vágytok egy kis enemies to lovers szállal, akkor nagyon ajánlom. Garantáltan le fog venni a lábadról. Nem hiába szeretik annyian és a Nem mézes heteket minden szingli kezébe nyomnám, hogy ezt olvasnod kell!!

Egy időben a csapból is a Nem mézes hetek folyt, aztán szépen lassan lecsengett körülötte ez a nagy hype, de miután bejelentette a 21. század kiadó, hogy bizony ők elhozzák nekünk ezt a kötetet magyarul, újra mindenhol ott volt. Nem bánom, mert megérte a hype, és hatalmas kedvencem lett. Már-már komfortolvasmánnyá avanzsált. Nemcsak tökéletes kikapcsolódást nyújt, hanem megnevettet és szórakoztat is. Igazi energiabomba ez a kötet, ami oldalról-oldalra egyre jobb és jobb lesz. Már maga az alapszituáció sem hétköznapi, a karakterek is megérnek egy misét, s ezt ötvözve vesz le minket a lábunkról az író páros. Adott egy ikerpár, Ami és Olive, akik ennél nem is lehetnének különbözőek. Ami a szerencsésebb, az, akinek látszólag minden összejön, aki sikert sikerre halmoz, akinek sínen van az élete, míg Olive az, akinek ennél kicsit borúsabb az élte, aki szarkasztikus, s aki már az első oldalakon megmutatja, hogy nem kell őt félteni, mert nemcsak érdekes karakter, hanem tökéletes mesélő is. Imádtam a gondolatait, azt hogy mindenre volt egy válasza, s nem félt kimutatni az érzelmeit, és egyben gondoskodó, szeretetteljes és kedvelhető karakter is. Egyből a szívembe zártam, s igaz, hogy szeleburdi, de tökéletes alapja a Nem mézes heteknek. Nélküle nem lenne ugyanolyan ez a regény, miatta lesz bohókás, élményekben gazdag és egyszerűen imádnivaló.

Nehéz napok vannak a hátam mögött, de ez a kötet a maga laza, könnyed stílusával kirángatott a viharfelhő alól, és engedte, hogy sütkérezzek a napfényben, és feltöltött energiával, reménnyel. Már csak azért is megérte kézbe venni, hiszen a kötet egyik helyszíne Hawaii, ami mindig is bakancslistás volt nekem, és imádtam ezeket a részeket. Feltáróak, lebilincselőek, szórakoztatóak és humorosak. Olive annyira szerencsétlen, hogy az már hihetetlen, mégis nagyon megkedveltem. 

Néha olyan szövegeket letolt, hogy csak néztem, de szerintem mi nagyon jó barátnők lennénk. A maga szerencsétlen valójával tökéletesen kiegészítené az én kelekótya személyemet. A történet maga igazi chick lit élmény. Nem kell tőle sokat várni, mégis olvastatja magát, és azzal a leheletkönnyű légtérrel teljesen levesz a lábadról. Nem egyszer éreztem azt olvasás közben, hogy fülig ér a szám, nevethetnékem van, és csak úgy elönti a testemet a boldogsághormon, amit ennek a kötetnek az olvasása váltott ki belőle. Imádom a szarkazmust, s a Nem mézes hetekbe bőven jutott belőle. 

A cselekmény ehhez mérten pörgős, nem egy hűde nagy was ist das, kiszámítható, mégis van benne egy varázs, ami nem enged, és teljesen magával ragad. Sodródsz az árral, és nem akarod, hogy vége legyen. Nem akarsz leszállni az óriáskerékről, hanem mennél vele még egy kört. Nagyon elgondolkodtam a kötet befejezése után, hogy elkezdem még egyszer, annyira tetszett és annyira azt éreztem, hogy már akkor hiányozni fognak a karakterek, ha elolvasom az utolsó mondatot, és bezárom a kötetet.

Olive mellett az ősellenség sem maradhat ki az értékelésemből, Ethan, aki már az elején szimpi volt, megmutatja, hogy mindenki tévedhet, és bárki képes a változásra. Bevallom egy kicsit másra számítottam az ellenség szó láttán, de nem vagyok elégedetlen, csak azt éreztem, hogy túl gyorsan lett az ellenségből szerető, amivel nincs baj, hiszen a kötet is gyors lefolyású, így az érzelmek is nagyobb horderővel bontakoznak ki, és kevesebb tér jut a macska-egér játékra.

Ami még nagyon tetszett a kötetben, az az hogy legyen akármilyen kedve az embernek, az biztos, hogy nem lehet nevetés nélkül megúszni a Nem mézes heteket. Vagy azért nevetünk, mert tényleg vicces a szituáció, vagy éppen annyira kínos, hogy inkább nevetünk, mint hogy sírnánk. Olyan, mintha egy filmet néznénk, egy jó kis romantikus komédiát, ami alig várja, hogy megmutassa mit is tud, ami el akar varázsolni, és arra késztet, hogy engedd el a külvilág zaját.

Igazi habos történet ez, tele reménnyel, eszméletlen helyzetekkel, kínos szituációkkal, titkokkal és szerethető karakterekkel. Olive és Ethan ennél nem is lehetnének tökéletesebbek. Olive a maga bénázásával tökéletesen kiegészíti Ethan szexi kisugárzását, és azt a kisfiúst bájt, amit sugároz magából. Nem mondom, hogy nem estem kicsit bele Ethanbe, mert kb. lehetetlenség nem megkedvelni, de közben Olive személyisége is óriási hatással volt rám.

Egy szó, mint száz. Olvassátok el, ismerjétek meg ti is ezt a képtelen helyzetet, engedjétek, hogy Christina Lauren elkalauzoljon titeket Hawaii-ra, azon belül is Mauira, és bakancslistás tételekkel bombázzon titeket. Szinte már én is úgy éreztem, hogy ott vagyok a tengerparton, a programokon, együtt szeljük át a szigetet, és fogadjuk be az ingereket és a napsugár jótékony hatásait. Mind Ethan, s mind Olive megérdemlik, hogy téged is meggyőzzenek, igenis lehet egy Nem mézes hetek szórakoztató, szexi, élettel teli és kalandos.

Összességében, mint ahogy arra már rájöhettetek, imádtam és alig várom, hogy a barátaim kezébe nyomjam azzal a címszóval, hogy ezt olvasniuk kell. A könnyed, romantikus irodalom kedvelőinek igazi telitalálat lesz. Mind a cselekmény, s mind a karakterek izgalmasak. Nemcsak Olive és Ethan kapnak szerepet, hanem Olive családja is, akiket imádok, és annyira jó volt, hogy nem engedte el az író páros Ami kezét sem a lagzi végeztével, hanem tovább szőtte, bonyolította és le is rántotta a leplet a titkokról. Habár erotikus regényként van feltűntetve, nem igazán az. Fülledt, romantikus, vágytól túlfűtött jelenetből alig kapunk, s inkább a képzeletre hagyja a leírást, mégis a szexuális feszültség és az utállak, de közben mégsem hangulata alapjaiban határozza meg a történetet. S ha már a kötetet a végletekig felmagasztaltam, muszáj a borítóról is néhány szót ejtenem. Nem vagyok odáig a sárga színért, viszont annyira üde, annyira Hawaii-t idézi, hogy tökéletesnél is tökéletesebb választás volt. Felkelti a figyelmet, sugározza magából a pozitív hangulatot és kétség kívül odavonzza a tekintetet. Úgy hiszem ennél találóbb nem is lehetne. A polcom éke lesz, és alig várom, hogy anyu is elolvassa, és együtt kibeszélhessük ezt a könnyed, de annál inkább szórakoztatóbb olvasmányt. Biztos vagyok benne, hogy az idei Top 10-es listámban benne lesz! Nemcsak tökéletes nyári olvasmány, de a tél bús gondolatait is elkergeti, és fényt enged az életünkbe. Egyszerűen kihagyhatatlan!

" - Akár jössz, akár nem - mondja Ethan, belevágva a sebesen lefelé induló gondolati spirálba -, én mindenesetre elutazom Mauira. - Közelebb hajol. - És kurvára ez lesz életem legklasszabb bulija."

"Kemény, gyors puszit nyom az arcomra, én pedig uralkodom magamon, hogy ne ránduljak meg úgy, mintha egy döglött gyíkkal csaptak volna képen."

" - Én magam vagyok a fekete macska - emlékeztetem. - Meg a törött tükör."

"Kedves Olive Torres: ez itt Ethan. Nem szexi."

"De azt hiszem, röviden tényleg az a baj Dane-nel, hogy undorító. És a húgom sajnálatos módon, szereti, én meg lefeküdtem a bátyjával; majd nem egészen öt perccel ezelőtt megnyugtatóan rákacsintottam Dane-re, jelezve, hogy elmúlt a veszély. Meghozom a döntést: összeszedem magam, felnőtt nő módjára viselkedem, és megbirkózom a helyzettel."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Naomi Novik: A végzet iskolája (Solomancia 1.)

"Amikor Orion másodszor is megmentette az életemet, úgy döntöttem, hogy meg kell halnia."

*

A ​Solomancia első leckéje: A tanulás még soha nem volt ennyire halálos.

A végzet iskolájának neve Solomancia, a mágikus hatalommal bírók tanintézménye, ahol a kudarc szó szerint halált jelent – mígnem egy El nevű lány el nem kezdi feltárni a hely titkait. 

Itt nincsenek tanárok, nincsen szünidő, nincsenek barátok sem, csak stratégiai szövetségesek. 

A túlélés fontosabb, mint bármilyen jegy, mert az iskola nem engedi a diákjait távozni addig, amíg le nem teszik a záróvizsgát… vagy meg nem halnak. A szabályok csalókán egyszerűek: Ne járkálj egyedül a folyosókon! És óvakodj a mindenütt lesben álló szörnyektől! 

El azonban különösen alkalmas arra, hogy szembeszálljon az iskola veszélyeivel. Szövetségesei ugyan nincsenek, de sötét hatalma hegyeket képes lerombolni, és milliónyi életet eltörölni. Könnyen legyőzhetné az iskolában cserkésző szörnyeket. A gond csupán az, hogy ez a sötét mágia az összes többi tanulóval is végezne. 

NAOMI NOVIK, a Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas Rengeteg és a Locus-díjas Ezüstfonás után egy új történettel jelentkezik egy remekül megformált, vonakodó, sötét varázslónőről, akinek az a sorsa, hogy átírja a mágia szabályait.

Naomi Novik neve nem ismeretlen előttem. Néhány évvel ezelőtt megismerkedhettem az Ezüstfonás c. regényével, és azóta vártam, hogy újra olvashassak tőle. Az írónőre jellemző, hogy egyedi stílusával, megkapó szókincsével mesél, és különleges hangulatot áraszt a regényeivel. Ez a Solomancia sorozat első köteténél sincs másképp. Már az első pár oldal után érezhető egy dark academia feeling, ami végig elkísér minket. Maga a kötet nem hosszú, ugyanakkor olvastatja magát, és több mint a kötet felét egyszerre faltam be. Ez azért elég sokat elmond. Beszippant, és nem ereszt. Csak ajánlani tudom a fantasy rajongóinak.

Mielőtt nagyon belemennék az értékelésbe, muszáj megemlítenem, hogy mennyire gyönyörű a borító, a belső grafikáról nem is beszélve. Tökéletesen illik a történethez, egyből megragadja a tekintetet és azt sugallja, hogy vegyél le a polcról, és merülj el bennem. Egy igazi csoda, s szerencsére nemcsak a külcsín nyerő, hanem a belbecs is. Az írónő újra bebizonyította mit tud, és miért is szeretik annyira a munkásságát. Nem titok, hogy szeretem az olyan regényeket, ahol a mágia, és az iskola párosa együtt van jelen, és A végzet iskolája pont ilyen. Kellően titokzatos, hátborzongató, és az biztos, hogy nem járnék a Solomanciára, viszont az kétség kívül igaz rá, hogy akármennyire furcsának is tűnik eleinte a felépítése, az biztos, hogy egyedi és különleges. Különleges, mert vannak benne szörnyek, iskolai hierarchia rendszer, barátságok, alakuló kapcsolat, és egy jó nagy adag sötétség. Emiatt annyira izgalmas és groteszk, viszont nagyon élvezetes és szerethető olvasmány is. A karakterek érdekesek, van bennük valami egészen páratlan, a helyszín brutális, a kötetből áradó hangulat pedig eszméletlen. Igazi kedvenc lett, és alig várom, hogy a második részt is olvashassam. Teljesen a rabja lettem, és azt hiszem kijelenthetem, hogy ez a sorozat bizony függőséget okoz. Nemcsak a főszereplő elbeszélései teszik egyedivé és szórakoztatóvá a cselekményt, hanem maga a kötet felépítése és a megálmodott világ is. Igaz, eleinte minden nagyon szokatlan volt, de szerencsére nagyon hamar belerázódtam. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy Naomi Novik azon írónők közé tartozik, aki nem fog mindenkit levenni a lábáról, és lesznek olyanok, akiknek nem fog átjönni a kötet hangulata, de különleges kötethez különleges olvasók dukálnak.

A Solomancia sorozat első része a túlélésről, a táplálékláncban elfoglalt helyről, és a mindennapok nehézségéről szól. Nemcsak arra mutat rá, hogy mennyire is veszélyes egyedül lenni, hanem arra is, hogy ahogy a pillangó meglebegteti a szárnyát, úgy elég egyetlen pillanat, egyetlen mozdulat, hogy teljesen új megközelítésben tűnjön fel valaki. S habár a kötet El szemszögéből íródott, ő vezet végig minket a cselekményen, ő is csak egy része a nagyobb egésznek. 

Tele van titkokkal, a háttérben meghúzódó ki nem mondott szavakkal és talánnyal, ami egyszerre teszi érdekessé és kívülállóvá is. Nem az a tipikusan kedves karakter, akihez bárki fordulhat, nem, ő ennek a szöges ellentéte, s talán emiatt is kedveltem meg annyira, hiszen nem akart más lenni, mint aki, s hagyta, hogy azok találják meg, akik nem a felszínt akarják kapargatni, hanem készek elmerülni a mélyben.

El mellett Orion, a hős, aki mindenkit megment, is nagyon fontos karakter. Nemcsak azért, mert a hátán hordja az embertársai sorsát, hanem azért is, mert nem tudhatjuk, hogy ki is ő valójában. Nagyon vegyes érzelmekkel zártam a kötetet. Az elején kicsit idegesítő volt, mint karakter, aztán egészen megkedveltem, majd a végén már nem tudtam mit is gondoljak róla. Tipikusan egy olyan jellemet alkotott meg általa Naomi Novik, aki egy meglepetés, és teljesen kiszámíthatatlan. Arról nem is beszélve, hogy El és Orion erősen Dramione érzést keltett bennem, és felettébb kíváncsi vagyok merre viszi tovább az írónő a szálukat.

Mint már említettem a kötet dark academia jegyeket hordoz magában, nemcsak a sötét hangulat, hanem az iskola mivoltából is. Tetszett, hogy ennyire szövevényes, ennyire alakoskodó, és brutális volt a kötet. Nem veti meg sem a halál eszközeit, sem pedig az erőszakot. Viszont ami igazán kiemeli a kötetet az az, hogy nem esik át a ló túloldalára. Nemcsak arra épít, hogy minél több brutalitás legyen benne, hanem arra is, hogy meglegyen a sötétség és a fény erőegyensúlya, és ne borzadjanak el annyira az olvasók. Néhány helyen Öngyilkos osztály hangulatot áraszt, de ez nem baj, hiszen a saját maga nézetei és látásmódja szerint alakította ki.

Maga a cselekmény az első néhány oldalon nem túl izgalmas, ugyanakkor a kötet többi része bőven kárpótol. Emellett sok a monológ, a mesélés és a múltban kutakodás, viszont pont ezek miatt lesz egyre sodróbb lendületű. Az alapoktól építi fel a vázat, és hagy időt a kibontakozásra is. Nem akar mindent egyszerre ránk zúdítani, ugyanakkor azt sem akarja, hogy elvesszünk az információ örvényében. S pont amiatt, hogy várni kell, hogy összeálljon a teljes kép, lesz fergeteges a történet.

Egy cseppet sem bánom, hogy A végzet iskolája a második Novik regényem, sőt... nekem személy szerint jobban tetszett, mint az Ezüstfonás, ami szintén kedvenc regény, de már csak a második helyen áll. Amit még mindenféleképpen érdemesnek tartok megemlíteni, és ami miatt elkezdtem ezt a kötetet, az a részletgazdag, már-már szövevényes iskola. Egyszerűen zseniális, imádtam a szörnyeket benne, a veszélyt, a hangulatot és a felépítése is lehengerlő. Minden elismerésem az írónőé, hiszen nem kevés munka lehetett ezt összerakni. 

Tényleg csak ámultam és bámultam olvasás közben, a térkép kifejezetten jól jött, hogy ne vesszek el és ne fussak bele egy szörnybe, ami aztán a végemet okozta volna. Nem mondom, hogy egyszerű és minden logikailag a helyén van, mert hahó, mégiscsak az űrben van ez az iskola, de akkor hogy is jutnak oxigénhez a diákok? Az biztos, hogy még több információ és még több magyarázat szükségeltetik ahhoz, hogy ne csak lenyűgöző legyen a felépítése, hanem érthető is. 

Összességében úgy gondolom, hogy A végzet iskolája egy nagyon ígéretes kezdet, ami tele van mágiával és titkokkal, s emellett hatalmas potenciál is rejlik benne. Különleges, és a maga szokatlanságával vesz le a lábadról. Kicsit olyan, mintha a Harry Potter egy nagyon kicsavart verzióját olvastam volna, ahol nemcsak Harry van veszélyben, hanem az iskolába járó összes diák, s ahol nagyobb annak az esélye, hogy felfal egy szörny, minthogy elvégezd azt a négy évet. S ha ez nem lenne elég, akkor teljesen magadra vagy utalva, kilök a nagyvilágba és nem nyújt segítő kezet a túléléshez, hanem hagyja, hogy te magad ébredj rá arra, hogyan is tudnál túlélni ebben a szörnyekkel és pusztító erőkkel teli világban. S habár tizenévesek a főhőseink sokszor éreztem azt, hogy még nagyon gyerekek. Hiányzott a felnőttes gondolkodás és az érzelmek. Igaz, hogy kapunk egy szerelmi szálat, de nagyon ad hoc, remélem ez a második részben változni fog, mert amúgy látok benne fantáziát. El, Orion és a többiek is érdekesek, s lehet, hogy nem lesz elsőre mindenki szimpatikus, de lehet, hogy ez a kötet vége felé változni fog. Ha szereted a fantasyt, ha újdonságra vágysz és nem félsz új világok felé nyitni, akkor nagyon ajánlom A végzet iskoláját. Hagyd, hogy a maga különcségével elvarázsoljon, és megmutassa, mit is tud. Csakis erős idegrendszerűek. Trigger warning: vér, erőszak, halál

" - Üdv néked, Galadriel! Haragot vetsz és pusztulást aratsz, enklávékat törölsz el a föld színéről, menedékeket rombolsz le, gyermekeket szakítasz ki otthonukból, és..."

" - Ha óvatos vagyok, akkor hetente kétszer ugranak rám. Ha nem vigyázok, akkor ötször annyiszor. Nem vetted észre, hogy én vagyok az évfolyam legfincsibb desszertje? Az egyedül lófráló lúzer a vödörnyi manájával. De még ha népszerű is lennék, akkor is megtámadnának havonta legalább egyszer, mint mindenkit."

" - Tényleg dolgod van, vagy szívesebben lapítasz odalent, hogy ne kelljen normális érintkezésbe lépned másokkal?"

"Tényleg fogalmam sem volt róla, mit akar, miért fogdossa a kezemet, abban a pillanatban, amelyet élete utolsó pillanatának hitt, és amint egy pillanatnyi figyelmet szenteltem neki, olyan egyértelmű lett az egész, hogy totál idiótának éreztem magam."

Köszönöm szépen a Gabo Kiadónak a recenziós példányt!

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)