T. J. Klune: A suttogó ajtón túl

"Patricia sírt."

*

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést. 

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. 

Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. 

Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből. 

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

T. J. Klune munkásságával tavaly találkoztam legelőször, amikor is megismertem az egyik legkülönlegesebb regényét, a Ház az égszínkék tengernélt. Már ekkor éreztem, hogy nagyon fogom kedvelni azt, amit ő képvisel, és ennél a köteténél, A suttogó ajtón túl miatt azt is elmondhatom, hogy egy igencsak tehetséges, különleges íróval van dolgunk, akinek a történetei élnek, és alig bírnak magukkal, nehogy kiugorjanak a sorok közül. Míg a Ház az égszínkék tengernél kötetnek meg kellett győznie, addig A suttogó ajtón túl már az első fejezetek alatt teljesen megvett magának. Kedvenc lett, és biztos vagyok benne, hogy nem csak egyszer olvasós kötet lesz a polcomon.

A történet nemcsak Wallace életét, vagy éppen annak hiányát meséli el, hanem a halál, a szomorúság, a gyötrelem, és a fájdalmak köré építi fel a cselekményét, és fejezetről-fejezetre egyre többet és többet ad belőle. Mindemellett olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a halál utáni lét, amiről nem sokat tudunk, mégis szinte mindenkit érdekel. Mindezt T. J. Klune egy igencsak olvasmányos, és néhol eléggé szórakoztató kötettel spékeli meg. Nem titok, hogy Wallace a kötet elején meghal, és csak onnan indul el úgy igazán a cselekmény. Amikor elkezdtem kicsit még féltem, hiszen nagyon szerettem volna, ha szeretem ezt a kötetet, és az első pár fejezetben Wallace nem éppen az az ember, aki olyan könnyen beveszi magát az ember szívébe, sőt... Nem akarok nagyon morbid lenni, de jót tett neki a halál. Szerintem ez az első olyan kötet, amit olvasok és kulcsfontosságú szerep jut benne az élet utáni létnek, és annak hogy vajon mi következhet a földi létünk után. Mindenféleképpen érdekes felvetést tesz a szerző, s azt kell, hogy mondjam maga a világfelépítés, a kaszás jelenléte és maga a révész is különlegessé teszik A suttogó ajtón túlt. Nemcsak a borús hangulatával kalauzol végig minket, hanem megmutatja azt is, hogy sosem késő változni, és akármikor rá lehet térni a jó útra.

Amit nagyon megszerettem a kötetben, természetesen a karakterek mellett az az, hogy mindent olyan természetesen tár elénk, ahol kell megborzongunk, vagy előkerülnek a félelmek, de lényegében egy szomorú, keserédes történet ez. Nemcsak Wallace, hanem a teaház lakóinak a mindennapjait is figyelemmel kísérhetjük, s amíg Wallace eleinte nem volt szimpatikus, addig a többieket egyből a szívembe zártam, főleg Hugót, aki a maga varázslatos, kedves lényével egyből megkedveltette magát. Csupaszív ember, aki nemcsak segítőkész, de megértő és kedves is.

A suttogó ajtón túl jóval többet ad, mint amire számít az ember. A maga saját tempójában halad, nem akar túl sokat mutatni, ugyanakkor egy varázslatosan gyönyörű szerelmi történetet bontakoztat ki előttünk. Nem ezen van a hangsúly, viszont mindenképp érezni a jelenlétét, és mindenféle előítélet nélkül, a csupasz valóságot tárja elénk, ami az érzelmeket illeti. Ledönt minden korlátot, és csak az érzésekre korlátozódik. Elfelejti a nemeket, és őszintén már természetes, hogy MM szerelem van kilátásban. Ez a történet egy olyan olvasmány, ami a legkeményebb szívet is képes megolvasztani, és megmutatni, hogy a szerelem az szerelem. Nem ismer határokat, sem pedig korlátokat, és ez épp így van jól.

Lenyűgöző, és minden várakozást felülmúló. Szerethető, igazi ajándék ez a kötet, ami nemcsak az élet fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem a változásra és arra is, hogy mindenki kaphat második esélyt, csak tenni kell érte. Amilyen szép a szerelmi szál, épp olyan szomorú maga a történet. Nemcsak a gyász, és az elmúlás kerül előtérbe, hanem a megbánás, és az életünk, a döntéseink átgondolása is. Jelzőfény, ami segít tisztábban látni, és ami úgy fogad el, ahogy vagy. Nemcsak a külsőt nézi, hanem azt is mi lapul legbelül, és abból próbálja meg a legtöbbet kihozni.

A kötetet a legegyszerűbben a gyász 5 lépcsőfokával lehet jellemezni. Megkapjuk a tagadást, a haragot, az alkudást, a depressziót és az elfogadást is. Nem arányosan vannak jelen ezek a szakaszok, mégis olyan gyönyörű, ahogy erre is figyelt T. J. Klune, és látszik, ha csak egy gondolat erejéig is, de ott vannak a fázisok, és segítenek tovább lendülni, segítenek haladni a kötettel. Wallace amilyen unszimpatikus volt az elején, úgy a végére nagyon megkedveltem. Hatalmas fejlődésen megy keresztül, és nem egyszer szakadt meg értem a szíve. Nagyon mélyen betalált most nálam ez a kötet, és vétek lett volna kihagyni.

Emellett igazi érzelmi hullámvasút is ez a kötet. Hol önfeledten nevetünk, hol pedig úgy a szívünkbe markol, hogy azt hisszük itt a vég. Felettébb érzelmes, és azt éreztem olvasás közben, hogy nemcsak velem játszadozik, hanem az érzéseimmel is. A boldog pillanatok mellett arra sem rest, hogy figyelmeztessen; ez nem az a happy enddel végződő történet, ahol mindenki megkapja a jutalmát, és boldogan él, amíg... Vagy mégis?  Ez a történet a halál után játszódik, és darabokra szaggat. Viszont nem bánod, mert elképesztő, és minden egyes elejtett könnycseppet megért.

A történet erőssége mellett nem szabad a karakterek mellett sem elmenni, hiszen ők is legalább annyira szerethetőek, mint maga a kötet. Nelsont már az elején megkedveltem, nekem is hasonló kaliberű nagypapám volt, aki a mai napig hiányzik, de Nelson egy kicsit visszahozott belőle. Mei úgy gondolom, hogy a kötet sztárja, üde foltja, aki mellett sosem unalmas az élet, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátnők lennénk. Nemcsak humoros, de valami eszméletlen a személyisége. Már miatta bőven megéri elolvasni A suttogó ajtón túlt.

Hugo, a révész egy igazi gyöngyszem, aki nemcsak a kedvességével vesz le a lábadról, hanem az érzelmes, kedves és felettébb szórakoztató személyiségével is. Apollo pedig minden elhunyt kisállat előtt állít emléket, s ezzel megmutatva, hogy ha nem is látjuk már őket, ők igenis velünk vannak, és vigyáznak ránk. Zsepit készítsetek elő, mert szem nem marad szárazon! Összességében úgy érzem, hogy pont jókor talált meg a kötet, s emiatt volt rám akkora hatással. Ugyanakkor egy igazán zseniális történet. Nem szokványos, de éppen ez a jó benne. Végig kiszámíthatatlan, és ott lebeg előtted a kérdés, hogy vajon mi van az élet után? Vajon csak megszűnünk létezni, vagy tényleg van egy ajtó, amin ha átlépünk átkerülünk a másvilágba? Vajon tényleg létezik a kaszás? És a révész? Vagy mindez csak mese, hogy könnyebb legyen elengedni az életet, és elfogadni azt, hogy holnap már minden más lesz? A halál mindenkiből mást hoz ki, mindenkire másképp gyakorol hatást, de egy olyan jelenség, amit nem lehet szabályozni, amit nem lehet megakadályozni, és ami minden percben elragad valakit. T. J. Klune ezt a fájdalmas érzést alakította szavakká és teremtette meg vele Wallace és a Kharón Állomás teaházának történetét. Fájdalmas, ugyanakkor ebbe a fájdalomba lapul szeretet, csodálat és egy feledhetetlen élmény is, amit A suttogó ajtón túl ad. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel egy csodálatos szerelem története, és aki nem riad vissza az érzelmektől és a könnyektől sem.

" - Azt mondja, fogoly vagyok? Akaratom ellenére itt tartanak? Ez emberrablásnak minősül! Gondoskodni fogok róla, hogy ezért bíróság elé kerüljenek! Ne higgye, hogy nem teszem meg!"

" - Időről időre jön valaki magához hasonló, bár jellemzően nem maradnak sokáig. Ez csak egy megálló. Az utazó fél lábbal az egyik világban, fél lábbal a másikban..."

" - (...) Nem mindig az a fontos, hogy mit kaphatunk meg, és mit nem, hanem az a munka is, amit beleteszünk valamibe."

" - (...) A halál nem egy abszolút vég, Wallace. Lezár valamit, ez igaz, de csak azért, hogy felkészítse önt egy új kezdetre."

" - Könnyű megindulni a lejtőn... - suttogta Wallace.

  - Az biztos - erősítette meg Nelson. - De elsősorban az számít, mit teszünk annak érdekében, hogy megálljunk."

"A bátorság régebben a halál lehetőségét jelentette a számára. És most meglátta a helyzetben rejtőző iróniát: meg kellett halnia ahhoz, hogy végre bátor legyen."

" - Sosem elég, igaz? Az idő. Mindig azt hisszük, hogy rengeteg van, de amikor igazán számít, rájövünk, hogy egyáltalán nem elég."

"Ha ők ketten bárki mások lettek volna, ez a kezdete lett volna valaminek. Inkább az eleje, mint a vége. De nem mások voltak. Itt és most ők ketten álltak egymással szemben, Wallace és Hugo, a halott és az eleven ember. És óriási, áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttük."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)