Alexandra Bracken: Lore

 

"Felébredt. Érdes földet és halandó vér szagát érezte maga alatt."

*

Tagadhatod ​a sorsot, de a sors nem tagadja meg magát. Ha harcolsz ellene, az nem ment meg attól, ami rád vár. 

Egy régi lázadás büntetéseként hétévente kilenc görög isten kénytelen halandóként járni a földön, és ősi dinasztiák leszármazottai vadásznak rájuk. Mindannyian meg akarnak ölni egy istent, hogy megszerezzék annak hatalmát és halhatatlanságát. 

Lore Perseous már régen hátat fordított ennek a brutális világnak, miután egy rivális dinasztia megölte a családját. Évekig ellenállt a bosszú gondolatának, de a következő vadászat előtt segítségét kéri két résztvevő: Castor, a rég halottnak hitt gyerekkori barát, aki megdobogtatja Lore szívét, valamint az utolsó eredeti istenek egyike, a súlyosan sebesült Athéné. 

Az istennő szövetséget ajánl közös ellenségük legyőzésére. Azonban Lore döntése, hogy sorsát Athénéhoz köti, és újra csatlakozik a vadászathoz, halálos árat követel – és talán nem is elég ahhoz, hogy megállítsa egy új isten felemelkedését, akinek hatalmában áll az emberiséget térdre kényszeríteni.

"A szörnyek az árnyékokban élnek. Ha le akarod vadászni őket, nem szabad félned utánuk menni. És csak úgy pusztíthatod el őket, ha neked élesebb a fogad és sötétebb a szíved."

Görög mitológia 21. századi köntösbe burkolva? Sign me up!! Nagyon nagyon kíváncsi voltam erre a kötetre. A mitológia, főleg a görög az egyik kedvencem, viszont még nem olvastam olyan könyvet, ami ezt a mai világba adaptálta volna bele, és ne vitt volna minket vissza az időben. A Lore az első ilyen próbálkozásom, és nem bántam meg, hogy kézbe vettem. Nem mondom azt, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, mert nem, de összességében tetszett, és örülök, hogy olvashattam. Egy 4 csillagos olvasmány lett a számomra, amit biztos nem fogok egykönnyen elfelejteni. 

A kötet első 100 oldala számomra hihetetlenül lassan indult be, nem éreztem azt, hogy megfogott volna magának, kicsit zavaros volt, sokszor nem értettem éppen mi történik, de aztán történt valami és elég gyorsan befejeztem a hátralévő részt. Igazi kis különlegesség a görög mitológia kedvelőinek. Nem az a szokványos fantasy regény, viszont annál inkább több vért, halált, harcot és küldetést ígér, és meg is kapjuk ezeket. Valahol olyan a Lore, mintha egy véres videójáték és a görög mitológia szerelemgyereke lenne. Senki sincs biztonságban, minden oldalról veszély leselkedik, és nem tudhatod, kiben bízhatsz meg, és kit érdemes nagy ívben elkerülni. Lore, a címadó, s egyben főszereplőnk a Perszeidák utolsó fennmaradt túlélője. Egy erős, de annál inkább makacs lány, aki a feje után megy, és félelmet nem ismerve veti bele magát a legesélytelenebb harcba is. Kedvelhető karakter, de arra számítsatok, hogy nem lesz gyalog galopp vele a menet. Ugyanakkor szerintem jó volt, hogy ő a mesélő, mert ahogy eljutnak hozzá az információk, úgy hozzánk is, és együtt rakhatjuk ki a kusza képet. Ismeritek azt az érzést, amikor tudjátok, hogy figyelni kellett volna valamire, de nem tudjátok, hogy mire és végül váratlanul lecsap rád? Na, a Lore is ezt csinálja. Körbelengi egy különleges atmoszféra, megtölti a levegőt feszültséggel és bizalmatlansággal, majd hagyja, hogy aztán rád szakadjon ennek a terhe.

A Lore-t valaki vagy nagyon szereti, vagy nagyon nem. De ez a legtöbb görög mitológiai regénnyel szerintem így van. A Lore egy olyan fantasy, ami megmozgat, és érzelmeket vált ki belőled. Ezek lehetnek pozitívak, illetve negatívak is. Engem mindenesetre sikeresen meggyőzött Alexandra Brackennek ahhoz, hogy akarjak még olvasni tőle. A Lore egy igazán izgalmas, kicsit sötét, de annál inkább akcióban dús történet.

A cselekmény és a világfelépítés sokszor érezteti azt, hogy valamiről lemaradtunk, vagy éppen tudnunk kellene. Ezzel szemben az alap fejezetről fejezetre építkezik, és ez érezhető is. Mindig is csodáltam azokat, akik hozzá mernek nyúlni a mitológiához, és a saját szájuk szerint alakítani rajtuk, beleszőni a sorokba, és úgy alapvetően mernek dolgozni velük. Alexandra Bracken nagyon jól megtalálta a tökéletes egyensúlyt a mitológia és a mai világ felépítése között.

Mondhatjuk feminista regénynek is, hiszen nem egyszer kérdőjelezi meg a női-férfi hatalmi kapcsolatokat, és a világban elfoglalt szerepüket. Lore fenekestül felforgatja a világot, és minden egyes titkot feltár, továbbá megmutatja, hogy mekkora erő rejlik a "gyengébb nem"-ben. Ő és Athéné végig a hátán viszi a cselekményt, s habár az elején fura volt az istennő jelenléte, a végére nagyon megkedveltem, és nélküle nem lenne az a Lore, ami.

Mellettük Castor és Miles az, akire igazán érdemes figyelni. Mind a ketten más-más miatt értékes elemei a történetnek, és más miatt érdemes figyelni a cselekvéseiket, és a döntéseiket. Sem ők, sem pedig Lore nem az a személy, akik a kötet elején voltak. Az írónő által hatalmas jellemfejlődésen mennek keresztül, és a nehézségek ellenére is megmaradtak annak a tiszta léleknek, akiket még nem ragadott el a hatalom, és a becsvágy.

Ami a kötet felépítését illeti többször éreztem azt, hogy az írónő egyes részeket kifejtett, másokat meg hagyott a sötétben tapogatózni, és arra kárhoztatta őket, hogy saját maguk által emelkedjenek ki, és kezdjék el alakítani a cselekmény menetét. Sokszor ezek a részek okozzák a legnagyobb meglepetést, és ezek azok, amik után következnek a fordulatok és a bukkanók.

Végig azon gondolkodtam olvasás közben, hogy mihez is tudnám hasonlítani ezt a regényt, azok kedvéért akik nem mernek belekezdeni, és az az igazság, hogy olyan mint egy felnőttesebb Percy Jackson, amiben jóval több az áldozat, a gyilkosság és a kegyetlenség. Ezalatt azt értem, hogy hiába az isteneken van a hangsúly, sokan nem, ahogy én sem készültek fel arra, hogy bizony ez egy erőszakos regény, tele brutalitással és vérrel. A borító kicsit csalóka, de ez nem egy leányregény pillangókkal, és mezőn táncoló istennőkkel. Ami nekem hiányzott belőle az a több szemszög, mert a Lore csak Lore szemszögéből mutatja be a történetet. Úgy érzem, hogy Castor sokkal többet érdemelt volna, illetve talán képes lett volna kicsit puhítani a kötet keménységén. A világfelépítésnek, Castor fejlődésének és úgy egészében a regénynek is jót tett volna, de így is elégedett vagyok, mert szerettem a Lore-t. Ha össze kellene foglalnom azt mondanám, hogy a bosszúról, a múltról, a túlélésről, a családról, az összetartozásról, szeretteink emlékéről és magáról a sorsról szól. Arról, hogy vajon lehetséges e a hátunk mögött hagyni a múltat, vagy akkora súlya van, hogy képes letaszítani, és egészében elnyelni. Ha szeretted az Akhilleusz dalát szerintem a Lore is tetszene. :)

"Amikor végre áttört egy érzés a zsibbadtságon, nem az volt, amire számított. Düh. Nem vad és elemésztő harag, hanem éles és kegyetlen. Olyan éles és kegyetlen, amilyenek gyakorlókardjaik voltak."

" - Az utolsó halandó tagja. Az új Poszeidón, az Árapályhozó egykoron Perszeusz ivadékai, a Perszeidák közé tartozott."

" - Csak a szörnyetegek maradtak. Mindig is nagy bátorság volt benned, chrysaphenia mou. Vannak szörnyek, akiknek elijesztésére elég ez a bátorság... de lesznek mások, nagyobbak, vadállatok, akik örömmel vesznek részt a hajszában. Megértetted?"

" - Hát nem nyilvánvaló? - kérdezte Castor. - Méltó akartam lenni hozzád.
- Méltó akartál lenni hozzám? - kérdezett vissza. A szavak gyakran túl gyorsan, túl élesen jöttek, és ezt nem akarta. Most nem. - Cas...
- Lore - szólt Castor ugyanolyan lágy hangon. - Velem született három fontos képesség: az, hogy lélegezzek, álmodjak és szeresselek."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)