Neal Shusterman: Everlost (Skinjacker-trilógia 1.)

"Egyszer valamikor, egy átlagos hétköznapon, valamivel a halott erdő fölötti hajtűkanyarban egy fehér Toyota összeütközött egy fekete Mercedesstel, hogy egy pillanatra nagy, szürke foltban egyesüljenek."

*

Everlost egy varázslatos, ugyanakkor veszélyes vidék. Azok a gyerekek kerülnek ide, akiknek a lelke nem talál nyugalomra, és így egy köztes világban reked: félúton élet és halál között. Fénylelkekként bandákba verődve élnek, és együtt ismerkednek az új világ adta váratlan lehetőségekkel… Nick és Allie utolsó emléke egy autóbaleset, mely után Everlostban ébrednek. Vándorlásuk során rátalálnak Maryre, az elveszett gyerekek királynőjére és különös birodalmára, ahol Nick úgy érzi, otthonra lelt. Allie azonban nem akar az örökkévalóságig ott maradni, ezért kockázatos vállalkozásba fog: gyakorolni kezdi a bőrtérítés tudományát, melynek során a lelke képes egy halandó testébe költözni. Miközben hőseink saját útjukat keresik, Everlostban felbukkan egy irtózatos szörnyeteg, aki McGillnek nevezi magát. Neal Shusterman magával ragadó könyve életről, halálról, és mindenről, ami közötte lehet…

Neal Shusterman munkásságával idén ismerkedtem meg, és olyannyira tetszett a Kaszás, hogy elhatároztam valamennyi magyarul megjelent kötetét el fogom olvasni. Az Everlost már azelőtt felkeltette a figyelmem, hogy egyáltalán ismertem volna az író nevét. Tetszett a fülszöveg, láttam benne a fantáziát, ugyanakkor nem voltam teljesen biztos, hogy megfelelő lenne az idő az olvasására. Viszont most úgy érzem, hogy ez a regény kellett nekem, és felettébb élveztem. Egy nap alatt befaltam, és úgy olvastam volna még tovább.

Everlost, egy hely halál és élet között, a köztes világ, ami se nem tartozik az élőkéhez, sem pedig a holtakéhoz. Limbo, ahol vigyázni kell, mert könnyen semmivé válhatsz. Egy ifjúsági regénnyel van dolgunk, ami a 12-13 éveseket célozza meg. Kicsit Sohaországra emlékeztetett Everlost, és ahogy elkezdtem végig az volt bennem, hogy tudat alatt ez egy Pán Peter retelling, még ha nem is szándékosan vett ilyen fordulatot a regény. Már az elején, a legelső mondat belevág a közepébe, és egyből egy balesetet helyez előtérbe. Eleinte kicsit zavaros volt, akárcsak a karaktereknek, és ahogy ők elkezdték felfedezni ezt a köztes világot, úgy lett egyre világosabb a kialakult helyzet és maga a regény is. Középpontjában nemcsak ez a hely van, hanem a gyerekek és a múlt elengedése, a békére találás, a másoknak segítés, és a kaland is, mert Shusterman egy igencsak könnyen haladós, kalandokban gazdag, olvasmányos, néhol kicsit veszélyes, de alaposan átgondolt cselekményt mutat be. Egy olyan univerzális témát dob be, ami mindenkit érdekel. A halál, és hogy mi is van utána. A mennyországba jutunk? Békére lelünk? Vagy egészen más sors vár ránk? Van egyáltalán utána valami? Saját magát és az ötleteit beletéve mutat egy utat, ami akár valós is lehet, hiszen ki mondhatja azt, hogy nem létezik köztes világ? Minden csak azon múlik, hogy miben is hiszünk.

Az ifjúsági regényekre jellemző módon könnyen lehet vele haladni, az érzelmek valódi alakját helyezi előtérbe, nincsen mellébeszélés, nincs az, hogy mást gondolnak a karakterek, mint amit valójában éreznek, és alapvetően majdnem végig őszinte is. Ez az egyik legnagyobb erénye a kötetnek, hiszen a gyerekeket még nem rontotta meg a világ, nem úgy gondolkodnak, mint a felnőttek, sokkal könnyebb ezáltal befolyásolni őket, és sokkal könnyebb tévútra is vezetni az eltévedt lelkeket.

Már maga a kötet kezdése is mélyre talál. Nemcsak azért, mert már az első oldalon szembesülünk a halál jelenlétével, hanem azért is, ami utána jön. Egyfelől mind Allie, s mind Nick is felfedeznek egy teljesen új világot, amiben meg kell találniuk a helyüket, illetve be kell illeszkedniük, hozzászokni az új normához, és elfogadni a tényt, hogy többé nem láthatják a családjukat. Nincs több közös vasárnapi ebéd, nincsenek kirándulások, nyaralások és kötelező jellegű események sem.

Kicsit nyomasztó, ugyanakkor ahogy haladunk úgy válik egyre érdekesebbé és összetettebbé a történet. Ahogy Allie, és Nick is felfedezik ezt az új világot, úgy nyílik meg előttünk is, és vág mellbe a szabályokkal, illetve gátokkal. Maga a gondolat nagyon tetszett. Az elképzelés és megvalósítás is szinkronban van egymással. Ahhoz képest, hogy nehéz témát feszeget, nem lehet azt érezni, hogy fullasztó lenne vagy azt, hogy nem akarjuk tovább olvasni, mert ahogy elolvassuk az első pár fejezetet magába szippant, és csak a végén enged el, de aztán vissza is ránt minket, mert tudni akarjuk, hogy mi lesz utána.

Ami az érzelmeket illeti, nem annyira hangsúlyosak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nincsenek teljesen kiforrva, ezáltal esendő, és még inkább közelebb érezzük magunkat mind a kötetet, s mind a karaktereket. Nick elsőre egy igencsak szeleburdi, félős fiúnak tűnik, de megmutatja, hogy mire is képes. Bárki bármikor képes a fejlődésre, és arra, hogy több, jobb legyen, mint amilyen az út elején volt. Ezzel szemben Allie már az elején is nagyon erős, és ez a tulajdonsága a kötet befejeztével sem veszik el. Szó szerint a hátán viszi a cselekményt, felborzolja a kedélyeket, és kirángatja Everlostot az örök körforgásból.

A kötet hangulatát leginkább úgy tudnám jellemezni, mint egy borongós szürke napot, ami alig várja, hogy kisüssön a nap. Van egy varázsa, ami nem ereszt. Elég régóta foglalkoztat a paranormális világ, ezáltal a szellemek is, viszont ezelőtt még nem olvastam olyan kötetet, ami erről szólna. Neal Shusterman ezt a kérdést is elég kreatívan oldotta meg, és szélesebb körben elfogadhatóbbá tette. Nemcsak testközeli állapotba hozza ezt a jelenséget, hanem ad egy olyan körítést is neki, ami egyszerre izgalmas, de borzongatós is. 

Emellett szórakoztat, kikapcsol és nemcsak a fiatalabb korosztályt varázsolja el, hanem az ennél idősebbeket is. Addiktív, az első sortól az utolsóig elkápráztat, igazi kikapcsolódást nyújt, és nem utolsó sorban misztikummal tölti meg a sorokat. Néhol feszültséggel teli, de ha arra van szükség meglepő, vagy éppen furfangos. Nagyon szerettem, hogy ennyire kreatív módon, ennyire eredetien vetette bele magát Shusterman a témába, és nemcsak a karaktereket ruházta fel szerethető tulajdonságokkal, hanem a kötet egészét is. A kis elválasztó regény részletek frappánsak és tökéletes kiegészítői mind a világnak, s mind azon ismereteknek, amik alapjaiban határozzák meg a történetet. Nemcsak Allie és Nick története ez, hanem a McGrillé és a többi gyerekéi is, akik a köztes világban rekedtek, és nap nap után élik a maguk monoton világát. A kötet lezárása kellően elhinti a magokat, és fenntartja az érdeklődést a trilógia több része iránt, emiatt is remélem, hogy nemsokára mi is olvashatjuk ezt a szellemes, a Limbón játszódó Skinjacker-trilógia további két részét. Ezzel a kötettel egy újabb kedvenc Neal Shusterman könyvet avattam, ami ugyan nem veszi el az első helyet a Kaszástól, de nagyon közel áll hozzá, ugyanakkor kedvenc middle-grade kötetem lett. Ha szeretitek az ifjúsági irodalmat, és attól sem riadtok vissza, hogy a halál és az élet közötti megrekedt világról olvassatok, akkor az Everlost egy olyan hely lesz számotokra, amit érdemes megismerni, meghallgatni a karakterek történetét, és végigkísérni őket a megbékélés útján, ami átlendíti őket a Limbón.

" - Oké - mondta Nick. - Akkor nem vagyunk kísértetek. Azonosítatlan, Ragyogó Bigyók vagyunk, rövidítve ARBI. Így már megfelel?"

" - Vagyis ha egy lélek eltávozik a világból, nyomot hagy azon a helyen, ahol meghalt, és az így holt hellyé válik! - Nicknek el kellett ismernie, hogy izgalmas, noha meglehetősen bizarr felfedezést tettek."

"Lehet mondani, hogy Everlost maga a mennyország - talán nem az emberek, de bizonyos helyszínek számára, amelyek megérdemlik, hogy részesüljenek az örökkévalóságból."

"Nagyszerű, gondolta, én vagyok Wendy, ő pedig a rosszfiú Pán Péter az elveszett gyerekekkel az oldalán."

"Az egész élete arról szólt, hogy mások döntöttek a sorsáról, és másokat akart követni. Az élők világában mindig a barátait és az aktuális trendeket majmolta, és sosem volt képes a sarkára állni. Aztán, amikor megérkezett Everlostba, Allie nyomába szegődött, mivel kettejük közül neki volt elég sütnivalója. Mindig is ő volt az, aki tudta, hogy mik a céljai, és azt is tudta, hogyan érje el azokat - még akkor is, ha a tervei sokszor balul sültek el."

" - Szerintem te kezded jól érezni magad a McGill társaságában. Végül is, úgy látom, hatalmad van fölötte, nem igaz? Nem tudom, hogy pontosan mi van köztetek, de láttam, amit láttam. És te élvezed a helyzetet."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)