K. M. Holmes: Éjféli napsütés

"Az életem... nos, kész katasztrófa."

*

Egy ​nyár Izlandon 

Evelin nem az a típus, akit csak úgy félre lehet állítani, vagy akár meg lehet törni. Még akkor sem, ha teljesen kilátástalannak tűnik a helyzete. De az ember nehezen talál a felszínre, amikor a feje felett összecsapnak a hullámok. A lány ezért úgy dönt, külföldre utazik barátnőihez. Azt reméli, hogy ott majd sikerül új erőre kapnia. Hiszen Izlandon minden annyira más. Az emberek, a kultúra, a táj, az ételek… Na jó, az ételek legalább annyira szörnyűek, mint az időjárás, ő azonban hiszi, hogy a földöntúli csodavilág kárpótolja majd mindenért. Nem is tévedhetne nagyobbat. Mert a sors nem arra viszi az úton, amerre haladni akar. 

Belebotlik a világ legelviselhetetlenebb fickójába, Arnalba, aki ráadásul minden pillanatban meg akarja keseríteni az életét. A heves szócsatáik közepette mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Evelin pedig azon kapja magát, hogy kezdi megkedvelni a férfit. Kettőjük viszonya akkor válik igazán bonyolulttá, amikor Arnal is vonzódni kezd a lányhoz. Hiszen a férfi felborít mindent és szétzúzza a terveit, ugyanis mellette jön rá, hogy eddig rossz álmokat kergetett. 

De a vágy és a valóság között nehéz megtalálni az összhangot. Vajon nekik sikerül?

" - Egy csók segítene elűzni a félelmed? - kérdezte, és mire feleszméltem, már közelebb is lépett, és megsimította az arcomat. Meglepett a közelsége és a mozdulata."

Az Izlandi vakrandi óta vágytam arra, hogy Evelin is megkapja a saját történetét, hiszen egy nagyon érdekes karakternek gondolom, és megérdemli, hogy ő is megtalálja a maga izlandiját. Az Éjféli napsütés tökéletes hozza azt a hangulatot, mint a már említett könyv, és újra én is ott lehettem ezen a csodás szigeten. Ezúttal nyáron látogathattunk el oda, viszont most útkeresés és önmagunkra találás a fő téma, és az a helyzet, hogy nagyon át tudtam élni Evelin helyzetét, ezért engem szó szerint letarolt, és faltam minden egyes sorát.

Izland bakancslistás hely nálam, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy erről a szigetről olvashassak. Ha pedig az egyik kedvenc magyar írónő ír róla, akkor nem is kérdés, hogy kell e nekem. K. M. Holmes már sokszor meggyőzött, és minden egyes regényénél azt érzem, hogy egyre jobb és jobb lesz. Ez ezúttal sem maradt el, és a kedvenc trope-jaimat gyúrta egybe az Éjféli napsütésben. Úgy, mint ellenségekből szeretők, forced proximity és he falls first, azaz a férfi karakter esik először szerelembe. Evelin útja rögös, tele van akadályokkal, és az egyik ilyen bizony Arnal, a kötet másik főszereplője, aki először egy igazi arrogáns seggfej, de aztán, ahogy megismerjük a szívünkben zárjuk, és nem bírunk betelni vele. Nagyon nagyon élveztem a kettejük között kialakult dinamikát, azt, hogy mindig volt egy jó visszavágás a tarsolyukban, és mellettük aztán nem unatkoztam. Végig gondoskodtak arról, hogy pörögjön a cselekmény, és legyen min jót derülni, vagy éppen csodálni Izland szépséget. Azt érzem, hogy olvasás közben én is ott jártam a szigeten, és a lelki szemeim előtt elevenedtek meg a látványosságok, és én is együtt fedeztem fel Evelinnel, na meg Arnal útmutatásával az Éjféli napsütést. 

K. M. Holmes az Izlandi vakrandiban nem bánt valami kesztyűs kézzel Evelinnel, már ami a szerelmet illeti, ezért is örültem, hogy ad neki egy második esélyt, egy új lovagot, de ez a lovag nem éppen olyan, mint amire számítottam, hanem sokkal, de sokkal jobb annál. Arnal nem engedi, hogy Evelin megjátssza magát, nem engedi, hogy felvegye a maszkját, hogy a szőnyeg alá söpörje azt, mit is érez valójában, és mit gondol egyes helyzetekben. Talán emiatt kedveltem meg már az elején, és az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez bizony jó lesz. És nem is akármilyen jó lett!!

Imádtam, ahogy Evelin és Arnal muszáj volt, hogy elviseljék egymást, holott cseppet sem voltak szimpatikusak a másiknak, vagy mégis? Hol azt éreztem, hogy gyűlölik a másikat, hol pedig azt, hogy a vágyakozás ott dolgozik a háttérben, és alig várja, hogy robbanjon. Nem véletlenül mondják, hogy gyűlölet és szerelem között vékony a határvonal, és erre nem is lehetne jobb példa, mint az Éjféli napsütés.

Maga a történet egy szerencsétlen eseménnyel kezdődik, miszerint elbocsátják Evelint a munkahelyéről, emiatt utazik Izlandra a barátnőihez, és emiatt egyezik bele, hogy ott töltse a nyár egy bizonyos részét. Ha a novemberi Izlandot szerettem az Izlandi vakrandiban, akkor a nyári hónapok Izlandjáért egyenesen odáig voltam az Éjféli napsütésben. A cím sem légből kapott, és amikor értelmet nyer, és megtudjuk, hogy mi is az az éjféli napsütés kezdődik el minden.

A történet egy igazi útkeresés, önmagunkra találás, és ehhez nem is lehetne jobb környezet Izland, meg egy olyan pasi, akinek nem lehet hazudni, aki átlát rajtunk, és addig-addig feszegeti a határokat, amíg elő nem kerül a hamisíthatatlan Evelin, és az ő temperamentumos, de igencsak makacs énje. Halkan megjegyezném, hogy az Éjféli napsütéses Evelin sokkal szerethetőbb, mint az Izlandi vakrandis, és örülök, hogy az írónő Arnalt tette meg férfi főhősnek.

Amit a legjobban szerettem a kötetben az érzelmek kibontakozása mellett azok a kis kalandozások voltak a szigeten, hiszen Izlandnak jóval több szépsége és természeti adottsága van, mint amit az Izlandi vakrandiban bemutatott nekünk K. M. Holmes. Imádtam részese lenni a csodáknak, a legendáknak és annak is, hogy a kötet által sokkal többet tudok erről a szigetről, mint eddig, és ittam minden egyes információmorzsát, szó szerint rájuk vetettem magam, és baromi jól esett elmerülni benne.

A kezdeti ellenségeskedés is baromi szórakoztató, ne érts félre, de miután rádöbbennek, hogy nem kell ezzel tölteni az idő 90%-át lesz csak igazán érdekes a történet. Sokkal jobban szerettem azokat a részeket, amikben szépen megismeri Evelin Arnalt, és jó volt látni azt is, ahogy szépen elkezdett megrepedni az álarca, és úgy igazán megmutatta önmagát. Ehhez persze kellett Arnal is, aki fogta a kezét és a folytonos szurkálódásoknak köszönhetően, addig addig noszogatta Evelint, amíg meg nem élte a saját bizonytalanságait, és rá nem jött arra, hogy mi következik számára következőnek az életben.

Miután megjelennek az érzelmek le sem bírtam tenni, annyira de annyira beleéltem magam, és képtelen voltam elszakadni a párosunktól. Eszméletlenül jók együtt, még akkor is, ha néha egymás agyára mennek, viszont Arnalnak képtelenség ellenállni. Olyan vonzereje van, olyan természetes kisugárzása, hogy ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani, és ha Arnal egyszer a fejébe vesz valamit, addig megy előre, és addig feszíti a húrokat, amíg célt nem ér. És Evelinnek pontosan erre volt szüksége, még akkor is, ha ezt magától nem ismerte volna be.

Az Izlandi vakrandit is szerettem, de az Éjféli napsütést egyszerűen imádtam. Pont erre a regényre volt most szükségem, és azt érzem, hogy a lehető legjobbkor talált meg. Tuti, hogy újra fogom még olvasni, és ha lehetőségem adódik, akkor bejárom azokat a helyeket, ahova Arnal is elvitte Evelint. Az Éjféli napsütés arra késztet, hogy pakoljak össze, üljek fel a repülőre és fogjak magamnak egy saját izlandit, egy saját Arnalt, mert pont ez hiányzik az életemből. Hogy lehet valami ennyire jó? Szó szerint azt érzem, hogy a lelki szemeim előtt elevenedett meg a történet és a maga sutaságával vett le a lábamról. Evelin és Arnal együtt valami eszméletlenül szórakoztató párost alkot, a kötet vége egyenesen aranyos, és a döcögősen induló románc egy csipetnyi enemies to loversszel megfűszerezve az új gyengém. Az új gyengém, mert nagyon jó a dinamika, van benne kellő incselkedés és vonzalom is. Nincs más hátra, mint irány Izland és átélni az Éjféli napsütést. Az írónő "lightosabb" regényei az igazi kedvenceim, és ez a kötet erősen az élmezőnyben van. Már csak azért is, mert régen szórakoztam ennyire jól egy könyvön, és régen éreztem azt, hogy igen, ez kellett a lelkemnek. A táj gyönyörű, a stílus könnyed és gyors ütemű, míg az érzelmek a maguk lassú medrében jönnek elő, és ejtenek rabul. Ha elutaznál képzeletben Izlandra, netalántán szerelembe is esnél vele, akkor olvasd el Evelin és Arnal történetét, az Éjféli napsütést!

"Belefáradtam. Most tudatosult bennem, hogy nem várakozhatok egész életemben, miközben nem élvezem ki a megélt pillanatokat. Az élet csak halad és halad, én meg sosem vagyok jelen, mert mindig csak a jövőre összpontosítok - nézett rám. - Mindig a holnapra, sosem a mára."

" - Élni nem ugyanaz, mint létezni - magyarázta. - A legtöbb ember itt ismeri fel, hogy eddig csak az előzőre volt képes."

"Mennyire kell hülyének lennie valakinek ahhoz, hogy olyan közel lépjen a tűzhöz, ahol már biztosan megégeti magát? Mert úgy érzem, éppen ezt teszem."

" - Egy barátnak sosem teher, ha őszinte vagy."

"De nekem Evelin volt a fény. Leárnyékolt szívemnek az éjféli napsütés."

" - Nem foglak megcsókolni - jelentettem ki, hogy eldöntsem ennek a pillanatnak a sorsát. 

- Nem gond - mosolyodott el. - Mert én foglak."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)