Tahereh Mafi: Ne hagyj el (Ne érints 1,5 & 2,5 & 4,5)

 "Meglőttek."

*

Juliette minden erejével küzd, és nem marad egyedül a Regeneráció elleni harcban. A kötetben található három kisregény bepillantást enged a Ne érints-sorozat legfőbb szereplőinek gondolataiba. 

A Ne kímélj Warner érzéseit tárja az olvasó elé arról az időszakról, amit Juliette-től külön kell eltöltenie. 

A Ne áltass Adam vívódását mutatja be, aki úgy érzi, lassan eljön a pillanat, amikor választania kell szerelme és családja között. 

A Ne változz-ban Kenji fejébe pillanthatunk be, aki fél, hogy a hatalom eltorzítja legjobb barátját, attól pedig egyenesen retteg, hogy a Regeneráció porrá zúz mindent, ami a családot jelenti számára. 

A New York Times bestseller Ne érints-sorozat öt kiegészítő története először jelenik meg magyar fordításban, melyet két kötetben tárunk az olvasók elé.

"A kínzás nem kínzás, ha van bármi remény a megkönnyebbülésre."

Tahereh Mafit remélem senkinek sem kell bemutatni, és mindenki ismeri már Aaron Warner és Juliette Ferrars nevét. A Ne hagyj el a Ne érints sorozathoz kapcsoló novellák közül hármat tartalmaz, amik az első, a második és a negyedik kötet után játszódnak. Aaron, Adam és Kenji gondolatai, illetve nézőpontjai elevenednek meg előttünk, és megmutatják, hogy ők hogyan is látták azokat az eseményeket, amiket már egyszer átélhettünk a sorozat részeiben. Ha szeretted a Ne érints könyveket, Aaron Warner fan vagy, akkor semmiképp se hagyd ki ezeket a novellákat.

A sort a Ne kímélj novellával kezdjük, amiben Aaron a narratíva, az ő gondolatai, illetve Juliette füzetének komor képe jelenik meg. Tökéletes kezdése ennek a gyűjteménynek, már csak azért is, mert akik olvastak legalább két könyvet ebből a világból, azok több Aaron Warnert akarnak, és Tahereh Mafi ezt adja meg nekünk. Nem titok, hogy az ő novelláját vártam a legjobban, hiszen számomra ő az egyik legérdekesebb Ne érints karakter. Hozta azt a hangulatot, amihez már hozzá vagyok szokva, és érdekes volt bepillantást nyerni az első és a második könyv közötti Aaron gondolataiba. Azokba a vívódásokba, amik végbementek benne, illetve az érzései is jobban megjelentek. 

Meglehetősen tetszett, hogy az írónő lehetővé tette számunkra azt, hogy jobban megértsük Warnert, és az ő karakterét. Kapunk olyan információkat is róla, amiket eddig nem tudtunk, így ez számomra mindenképp pluszt jelent. Az első könyv elolvasása után még nem lett akkora kedvencem a karaktere, ugyanakkor már ekkor láttam benne a potenciált, és ez a novella többek között azért is jó, mert megmutatja azt az utat, amin Aaron elindul, és ami miatt a későbbiekben hatalmas kedvenc lesz. Sötét és megterhelő, igencsak kemény múltja van egy olyan apával az oldalán, aki a szeretetet és az emberséget hírből sem ismeri, és ez bizony nagyon is rányomja a bélyegét Aaron gondolataira, tetteire és arra, hogy milyen színben is látja a világot. 

Emellett Juliette is kap egy másfajta megvilágítást, és visszagondolva hiányzott az, hogy a Ne érintsben Juliette több legyen, mint egy zavart lány, és ezt Warner megadja. Egy új perspektívát mutat be nekünk Juliette füzete miatt, amit talán sosem kaptunk volna meg, ha nincs a Ne kímélj, és azzal, hogy miként is látta a fiú őt a kezdetek kezdetén. Bennfentes információkat ad, amikért nagyon hálás vagyok, és hidd el, hogy a Ne érints-beli Juliette is hálás!

A Ne áltass novella Adamet mutatja be a második és a harmadik kötet között, és be kell vallanom, hogy ez a novella tetszett a legkevésbé. Ehhez nagyban hozzájárult Adam karaktere is, és sajnos a végére sem sikerült megkedvelnem. Adam vívódása kerül előtérbe, a kapcsolata Juliette-tel és a testvérével, James-szel. A James-Adam részeket szerettem, mert már nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen történetet ad az írónő ennek a nagyon kedvelhető fiúnak. 

Újra előkerül a "Juliette a barátnőm, nem barátnőm" és Tahereh Mafi csak még jobban bebizonyította, hogy sosem fogom tudni úgy igazán kedvelni Adamet, amikor ott van Aaron. Kapuba se rúghat mellette. A Ne áltass novella csak megerősített abban, hogy Juliette és Adam bizony nem illenek össze és minden próba, esély csak időpocsékolás. Teljesen más volt látni Adamet úgy, aki ő valójában. Nem is olyan bátor, mint amilyennek eddig el akarta hitetni velünk az írónő, és jóval kevesebb kredit jár neki, mint amit megelőlegeztem. Tudtam, hogy nem fogom szeretni ezt a novellát, de azért kicsit sajnáltam Adamet amiatt, hogy választania kellett a családja és a szerelme között.

A Ne változzban Kenjié a főszerep, és imádtam ezt a novellát. Kenjiről mindig szívesen olvasok, hiszen egy nagyon kedvelhető karakter, aki tele van élettel, aki bohóckodik, aki mindig vidám, de vajon az igazi Kenji is ilyen, vagy ez csak egy álca, amit magára kap, hogy mások is derűsebben lássák a világot? A negyedik és az ötödik kötet között játszódik, ami már csak azért is érdekes, mert Nazeera is jelen van, és én nagyon szeretem a párosukat. 

Kenji egy olyan mellékkarakter, aki képes lenne simán ellopni a show-t, ha hagynák neki, illetve egy olyan szikla, akiben lehet bízni, aki mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá, és emiatt instant 5 csillagot érdemel mind a jelleme, s mind ez a történet. Rövidnek rövid volt, ugyanakkor minden pillanatot megéltem, és alig vártam, hogy Adam után Kenji mutassa meg a valódi arcát, azt, hogy ki is ő, és bizony kapunk egy cseppnyi Aaron-Kenji dinamikát is, ami számomra olyan, mint a mézesmadzag. 

Kenji az a ragasztó, aki egyben tartja a csapatot, akit mindenki érdekel, még Adam is, és egy olyan összetartó erő, ami nem hagyja, hogy bárki is hátramaradjon, vagy elvesszen az úton. Ha valaki lemarad, akkor Kenji az első, aki segít, és visszatereli a többiekhez. A Kenji-Nazeera jelenetek a legkedvesebbek a szívemnek, főleg amikor Nazeera belefutott a félmeztelen Kenjibe. IMÁDTAM!! Viszont valahol szomorú is ez a novella, mert akármilyen szerethető és gondoskodó is Kenji elszomorított az, hogy amikor neki volt szüksége támogatásra nem kapta meg azt, és a többiek nem vették észre, hogy a bohóckodás csak egy álca, ami eltakarja a fáradt és szomorú Kenji Kishimoto-t.

Ha szeretted a Ne érints sorozatot, érdekel Aaron, Adam vagy Kenji, akkor ne hagyd ki ezeket a novellákat sem, mert teljesen más megközelítésbe helyezik az eseményeket, és megmutatják az igazi Aaront, Adamet és Kenjit. Fanoknak egyenesen kötelező, főleg ha még mindig nem érzed azt, hogy eleget kaptál ebből a világból.

"Ez a lány tönkretesz engem."

"Néha azt kívánom, bárcsak egy időre képes lennék kilépni saját magamból. Magam mögött akarom hagyni ezt a megviselt testet, de túl sok a láncom, túl nehezek a súlyok. Ez az élet minden, ami megmaradt belőlem."

"Azon tűnődöm, tudja-e, mit csinál. Azon tűnődöm, van-e fogalma arról, hogy mit művel velem."

"Falak. Fehér falak. Betontömbök. Üres helyiségek. Nyitott tér."

"Gyújts értem egy gyertyát, suttogtam annak idején ennek a senkinek. 

Valakinek. 

Bárkinek. 

Ha odakint vagy 

Kérlek, mondd, hogy érezted ezt a tüzet."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Lauren Roberts: Powerless - Hatalom nélkül (Hatalom nélkül 1.)

"Sűrű, meleg folyadék csorog le a karomon."

*

A hatalmas TikTok-siker után végre magyarul is olvasható a nemzetközi bestseller! 

Vadász és préda. 

A sors egymásnak rendelte őket. 

Ilyában évtizedek óta csak az Eliteket tűrik meg. Amióta a király kihirdette, hogy minden Átlagost száműzni kell a birodalomból, bűnnek számít, ha valakinek nincs természetfeletti képessége. Paedyn Átlagos, gyerekkora óta az életét kockáztatja azzal, hogy a város nyomornegyedében bujkál, és Látnoknak adja ki magát. Egy nap tudtán kívül megmenti Kait, Ilya egyik hercegét, majd arra kényszerítik, hogy részt vegyen egy könyörtelen viadalon, aminek az egyedüli célja, hogy az Elitek fitogtathassák az erejüket. A lányra nemcsak a nála jóval tapasztaltabb ellenfelei jelentenek veszélyt, hanem a herceg iránt egyre erősödő érzései is…

" - Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom levenni rólad a szemem. Hogy nem tudlak kiverni a fejemből."

Kivégeztem a könyvet, vagy inkább az végzett ki engem? A Powerlessnél fennáll ez az opció is, hiszen brutálisan jó. Előre is elnézést kérek azoktól, akik tanúi lesznek annak, akivé válni fogok a második rész magyar megjelenéséig. Próbálok nem fangirl értékelést írni, de az a helyzet, hogy baromi nehéz. Azt érzem, hogy az írónő a lelkem egy darabját elvette tőlem, és Kai elé dobta. Persze nem bánom, mert az egész az övé lehet, csak ne menjen messzire, és had legyek a szemtanúja a közte és Paedyn között kialakuló lassan izzó parázsnak. Annyira slow burn, hogy az már fájt.

Teljes sokkban vagyok, pedig aludtam egyet erre az értékelésre, ez abból is látszik, hogy nem ennyiből áll: Kai Azer, Kai Azer, Kai Azer... A Powerless egy olyan regény, amit fel kell dolgozni, ami leterít a lábadról, és aminek a végére szóhoz sem jutsz. Villámcsapásként robbant be az életembe, és befészkelte magát a gondolataim közé. Nagyon akartam szeretni, nagyon akartam, hogy jó legyen, de az a helyzet, hogy minden számításomat felülmúlta, és az egyik all time favorite könyvem lett. Hogy lehet ilyen mesterművet írni ilyen fiatalon? Hogy lehet egy ennyire izgalmas, igazi enemies to lovers történetet összerakni, amiben elég kevés olyan fejezet volt, ahol ne perzselt volna az oldalak, és amiben ne lett volna tömény szexuális izzás, és a jóféle bizsergető, pillangós érzés. Jó, én ezt imádtam és a személyiségem egyik darabja lett a Hatalom nélkül. Teljesen megértem, hogy miért lett felkapott ez a könyv, hogy miért vannak úgy oda az olvasók Kai Azerért, és miért örvend ekkora népszerűségnek. Ha szereted az Éhezők viadalát és a Vörös Királynőt, akkor egyenesen imádni fogod Lauren Roberts Powerless - Hatalom nélküljét. Perzselően szikrázó, az első oldalaktól kezdve beszippant, és nem ereszt. A lényed részévé válik, a gondolataidat maximálisan kitölti, és minden egyes szabad pillanatodban arra gondolsz, hogy mi fog ezután következni, hogy vajon lehet e egy ennyire ütős, lehengerlő és eszméletlen első részt fokozni.

Lauren Roberts üstökösként robbant be az életembe, belelökte Kait, és nem akarom, hogy bármikor is elhagyjon. Szó szerint a kötet függője lettem, és befejezve előtörtek belőlem az elvonási tünetek. Érzelmi kavalkádba kerültem olvasás közben, igazi interakciót váltott ki belőlem, csapkodtam a combom, ráharaptam az öklömre ,és vigyorogtam, mint egy tinilány. A Powerless kihozta belőlem a megszállott énemet, és nem lehetnék ennél hálásabb neki. Fantasztikus élményt nyújtott, teljesen megnyert magának, és beette magát a bőröm alá.

Nemcsak a világ, a cselekmény és a karakterek szippantottak be, hanem az a könnyed stílus is. A felépített világ könnyen követhető, tele van olyan részekkel, amik még csak most bontakoznak ki. A térkép tökéletes kiegészítője az olvasásnak, és azt érzem a világgal kapcsolatban, hogy minden kis apró részlet a helyén van, és ennél tökéletesebb nem is lehetne. Sziporkázóan eszméletlenül lehengerlő. Imádtam, a keményebb és a feszültséggel telibb részeket is.

A karakterekért képes lennék tűzbe menni. Nemcsak Kai, Paedyn, hanem bizony Kitt is kedvencem lett. Kai azért, mert egy két lábon járó kísértés, akinek nem lehet ellenállni, aki egy igazi seggfej, aki saját elmondása szerint egy szörnyeteg, mégis annyira szerethető. Könyörtelen gyilkológép, a király személyes Végrehajtója, aki kiírtja azokat, akik nem felelnek meg a világ alapjainak, azokat, akik Átlagosak, és nincs képességük.

Paedyn egy nagyon badass, nagyon kemény hősnő. Kemény múlt áll mögötte, még keményebb jelennel, ahol a halál minden egyes percben ott leselkedik rá. Igazi enemies to lovers kapcsolat van közte és Kai között, hiszen míg Pae egy Átlagos, addig Kai az, aki eltakarítja a föld színéről őket, akik veszélyt jelentenek a királyra, a királyságra és az Elitre.

Aztán ott van harmadiknak Kitt, aki miatt kialakul egy amolyan szerelmi háromszög, viszont több mint 500 oldalon keresztül egy normális csók sem csattan el, és ez a slow burn tempó engem teljesen kikészített. Míg Kitt a leendő király, az aranyifjú, akit nem érhet baj, aki nem tehet meggondolatlant, addig Kai a fekete bárány, a szörny, aki nap, mint nap embereket öl, és akinek a gyermekkora nem is állhatna szöges ellentétben Kittével. Kai az erő, míg Kitt a leendő hatalom megtestesítője.

Ami a legjobban megfogott a Powerlessben az a dinamika, a csipkelődések és perzselő helyzetek Kai és Paedyn között. Egyszerűen tökély volt. Imádtam, hogy nem adták olyan könnyen magukat, valós ellenségekből indultak, azt, hogy Kai esett először szerelembe, és a váltott nézőpont tette fel számomra az i-re a pontot. Imádtam olvasni Kai gondolatait, minden egyes megszólalása arra késztetett, hogy essek össze, hagyjam, hogy elgyengüljön a lábam és Kai elkapjon. Gyenge lettem miatta!!

Kai egyszerűen annyira megfogott, hogy ő lett az új mindenem. Imádtam vele kapcsolatban mindent. A kemény külsőt, a lassan megmutatkozó gyengéd oldalát, a gondolatait, azt ahogy Paedynnel bánt, ahogy a történet előrehaladtával egyre többet mutatott meg magából, ahogy egy gyilkológépből, egy kötelesség szülte férfiból érett azzá a férfivá, akire Paenek szüksége van. Az őszinte pillanatai és megszólalásai olyan folyamatokat indított el bennem, amikre nem voltam felkészülve.

A cselekmény végig izgalmas, mégis az utolsó 150 oldal az, ami nagyot üt, főleg a végefelé azok a bizonyos utolsó fejezetek. Már előtte is voltak utalások, meg intő jelek, és valahol számítottam is rá, hogy nagyot fog ütni, és kihúzza a lábam alól a talajt, de arra nem számítottam, hogy az írónő aljas lesz és meglépi azt, amit nem néztem ki belőle. Leesett az állam és még mindig kapargatom. Hogy? Mi? Én ezt nem!! Körülbelül ilyen gondolatok cikkáztak végig bennem, és a kezemhez nőtt a kötet. Nem lehetett semmi pénzért kirobbantani onnan, és mondjon bárki bármit az utóbbi évek egyik legjobb romantasy története a Hatalom nélkül. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután, de az biztos, hogy én részese leszek a kalandnak, és részese leszek Kai életének, mert az biztos, hogy tőlem olyan könnyen nem szabadul. Egy igazi kísértés, aki miatt nem tudtam másra gondolni csak a regényre, és aki miatt addig nem lélegezhettem fel, amíg az utolsó mondatot is el nem olvastam. A Powerless kivégzett engem, de nem bánom, mert fenomenálisan jó. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire is zseniális a kötet, közben fájdalmas, szenvedéssel teli, és veszteséggel átitatott, de közben nagyon is élvezhető, incselkedő és lehengerlő. Lauren Roberts egy zseni, és alig várom, hogy folytathassam a trilógiát.

" - Pae, amikor rád nézek… nem tudok ellenállni. Fuldoklom. Alig kapok levegőt."

" - Azt sem tudom, hogy éltem-e egyáltalán, amíg meg nem láttalak téged."

"Gödröcskék. 

Az átkozott gödröcskék."

"Alig bírom visszafogni magam, annyira a karomban akarom tartani. Olyan gyönyörű, hogy szinte el sem hiszem, levegőt is alig kapok. A személyisége észvesztő. Az egész lénye vidám és pimasz, klasszisokkal jobb, mint én. Felfoghatatlanul jó, arra sem vagyok méltó, hogy ránézzek, nemhogy a karomban tartsam."

" - Te minek szeretnél szólítani? 

- Az enyémnek."

" - Még egyszer kérdezem. Ki tette ezt veled?"

"Az egyik percben még flörtölünk, a következőben verekszünk - és a kettő egyszerre is előfordulhat."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Ana Huang: Ha valaha újra találkozunk (If Love 1.)

"Ezt nem éli túl, ebbe bele fog halni."

*

Egy ​év elég, hogy idegenekből szeretőkké váljunk… 

A tizenkilenc éves Farrah Lin életében először szerelmes lesz a Sanghajban töltött cserediáksága alatt. Teljesen biztos ebben. Az egyetlen probléma? Potenciális pasija az új barátnőjének a párja. Nincs rosszabb annál, mint olyasvalakit szeretni, aki elérhetetlen… vagy legalábbis Farrah úgy hiszi, szereti. Viszont akkor miért fantáziál folyamatosan valaki másról, különösen egy pimasz szőke sportolóról, akinek a világon a legnagyobb az egója (meg cuki gödröcskéi vannak)? 

Blake Ryan – volt – a főiskolai amerikai foci legnagyobb sztárja, míg mindenki meglepetésére ki nem lépett a harmadik bajnoksága után. Ahelyett, hogy szembenézne a döntése következményeivel, Sanghajba menekül, és megfogadja, hogy nincs több foci, nincsenek kötöttségek, és nincs románc. De akárhogy is próbálja, nem bír egy bizonyos barna lányt kiverni a fejéből… vagy a szívéből. 

Ami egyszerű fizikai vonzalomként indul, valami sokkal mélyebbé válik, ahogy Blake-et és Farrah-t magával ragadja Sanghaj – és a kapcsolatuk – varázsa. De csak egy évük van, és rajtuk kívül álló erők próbálják elszakítani őket egymástól. Vajon kiállja a kapcsolatuk ezt a próbát… vagy nem is szánta őket egymásnak a sors?

"Nagy, őrült szerelmet akarok. Olyat, ami Hollywoodhoz méltó."

Most már hivatalos, Ana Huang nem tud rosszat írni. Igaz, hogy nem egy mostani regénye, hanem egy régebbi, de én ezt is nagyon szerettem annak ellenére is, hogy a szívem nem díjazta azt a fájdalmat, amit adott. Egy első szerelemnek lehetünk a szemtanúi annak minden bájával, könnyedségével és felemelő pillanataival.

A kötet két főszereplője, Farrah és Blake, akik Sanghajban töltik a cserediákságukat, s míg Farrah egy visszahúzódóbb, csendesebb lány, addig Blake egy igazi sztárjátékos, aki ugyanúgy küzd nehézségekkel és az élet kilátástalanságával, mint bárki más. Ana Huang már a kötet legelején megmutatja, hogy mire is számíthatunk a kötettől, és már ekkor éreztem, hogy bizony fájni fog. Ahogy Farrah és Blake találkoznak, majd barátok lesznek igazán varázslatos. Nem mondanám, hogy nem voltam már az első pillanatban odáig Blake-ért, mert ez hazugság lenne, de tisztelem Farraht azért, mert elég sokáig bírta Blake ostromát és flörtölését. A kötet nem igazán hosszú, hiába az oldalszám, mivel eléggé nagy a betűtípusa, így akár egy nap alatt is simán ki lehet olvasni. Engem megnyert magának, ugyanakkor nagyon látszik, hogy az írónő még csak bontogatta a szárnyait, amikor elkezdte írni a Ha valaha újra találkozunk c. regényét. Tele van bájjal, ami az eddigi AH regényekre nem igazán jellemző, hiszen a nyers erő uralja a könyveit, de ezt az érzelmesebb, szenvedősebb oldalát is nagyon megszerettem. Azt érzem, hogy a Ha valaha újra találkozunk egy jól megkomponált romantikus történetet, olyan amit a filmekben is mutatnak, ami csak az igazán romantikus és csöpögős könyvekben van, mégis pont emiatt szerethető. Bájos a maga nemében, és igen teljesen kiszámítható, de nem érdekel, mert közben nagyon jól szórakoztam. Élveztem minden pillanatát egészen addig, amíg darabokra nem törte a szívem, és igen, fel kellett volna készüljek rá, de annyira vitt magával az ár, hogy teljesen el is feledkeztem arról, hogy mi lesz a vége, vagy legalábbis a kötet vége.

Ana Huang nagyon ért a romantikus történetekhez, ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki az olvasójából, és igazán jó volt látni, hogy honnan is indult. Szerintem egyáltalán nem baj, ha látjuk ahogy az aranyos romantikus történetet a későbbiekben átalakul spicy jelenetekkel teletűzdelt perzselő románcokká. Ennek is, meg a lightosabb regényeknek is megvan a maga varázsa.

Mindezek mellett eleinte fura volt egy ennyire más Ana Huang történetet olvasni? Igen, de figyelj mindenki kezdi valahonnan, és az én lelkemnek is szüksége van néha a szirupos, már-már túl aranyos szerelmi történetekre. Az írónő nagyon szépen kidolgozta a karaktereket, és akarva-akaratlanul, de én is beléjük szerettem. Farrah és Blake a tökéletes első szerelem, amit meg kell élni, még akkor is, ha nem feltétlen tart örökké.

Érzelmileg úgy érzem, hogy sokkal többet ad, mint az eddigi általam olvasott Ana Huang regények, illetve a smut jellegű részek is ízlésesen voltak tálalva, és annyira cuki volt minden. Farrah és Blake egymásra találása, Sanghajban az élet, a különböző kalandok, a kis csapat élete és a döntések is, amik megváltoztatták Farrah és Blake életét is. Egy hatalmas adag boldogság, amit bármelyik pillanatban elvehet tőlünk, és ezért hol utáltam, hol pedig szerettem az írónőt.

Ami miatt olyan emlékezetes lett számomra ez a regény az a helyszín és maga Sanghaj. Jó volt végre egy olyan könyvet olvasni, ami nem az USA-ban játszódik, ami elhatárolódik tőle amennyire csak tud, és megmutatja a Távol-Kelet arcát, Kína kultúráját, a kulturális örökségeket, az életstílust, a kínai konyhát és mindent, amitől a Ha valaha újra találkozunk az lett, ami.

A helyszín miatt érzem olyan különlegesnek és valahol varázslatosnak Farrah és Blake szerelmét, hiszen az otthonuktól távol estek szerelembe, és az az év, amit cserediákként töltenek örökre velük fog maradni. És nemcsak ők fognak emlékezni, hanem én is. A hangulatát leginkább a XO, Kitty sorozathoz tudnám hasonlítani annyi különbséggel, hogy itt valamivel idősebbek és érettebbek a karakterek.

Igazi guilty pleasure olvasmány lett a végére, és örülök, hogy esélyt adtam ennek a kötetnek, mert igen egy ponton fájt, ugyanakkor a könnyedsége és egyszerűsége meggyőzött. Továbbá megmutatta, hogy követünk kell az álmainkat, és azt csinálni, amit mi szeretnénk, nem pedig azt, amit a környezet ránk helyez nyomást, hogy márpedig focizni fogsz, vagy éppen az lesz a barátnőd, aki beleillik a család kis idilljébe. Ebből a szempontból Blake egy igazi batyut hordoz magával, amit szépen lassan letesz, és előtör belőle a kötelesség nélküli Blake, akinek tervei és álmai vannak. A Ha valaha újra találkozunk nem egy mély történet, ugyanakkor a maga szintjén izgalmas volt, és élvezettel teli. Hol a bűnbe csábított, persze csak képletesen, hol pedig megmutatta, hogy milyen is lehetne az élet, ha megélnénk a pillanatokat, és lépnénk a boldogságunk érdekében. Sanghaj már az első percben elvarázsolt, és igazán imádtam elmerülni a kultúrában, illetve az írónő olyan részletességgel és természetességgel ír róla, hogy én is a kontinensen éreztem magam, együtt másztam meg a Kínai Nagy Falat a többiekkel, illetve velük együtt bungee jumpingoltam. Ha te is elmerülnél egy friends to lovers típusú szerelemben, ne hagyd ki Ana Huang a Ha valaha újra találkozunk c. regényét!!

" - Akkor állsz készen, amikor készen állsz. Ne hagyd, hogy bárki meggyőzzön valami másról!"

"Az idő szétesett, magával vitt mindent, ami azelőtt történt vagy történne, és csak ezt a pillanatot hagyta nekik."

" - Megteheted, hogy a komfortzónádban maradsz, vagy tehetsz valamit, ami megdobogtatja a szívedet. Az egyik biztonságos. A másik pokolian ijesztő. Tudod, hova visz a biztonságos út, de csak odáig visz. Az ijesztő út? Senki sem tudja. Lehet, hogy borzasztó. De az is lehet, hogy ez lesz a legjobb döntés, amit valaha is hozhatsz."

"Szóval ilyen érzés meghalni. A fájdalom; mintha belül megfagyott volna, mint valami éles fekete jégtömb. Sajnálkozni olyan szavak miatt, amelyeket nem mondhatott ki és olyan ígéretek miatt, amelyeket nem tudott betartani. A magány, ahogy belecsúszik a sötét, csillagtalan feledésbe; nem maradt senki, aki megmenthetné."

" - Ha nem látja a benned rejlő képességet, az az ő problémája. Ne hagyd, hogy az ő korlátai irányítsák az életedet!"

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Elise Kova: Alku a tündekirállyal (Mágiával egyesülve 1.)

"A tündék általában két okból kelnek át a mi világunkba: háborúzni vagy házasodni."

*

Ez ​a letehetetlenül izgalmas romantikus fantasy egy emberlány és a tündekirály házasságáról szól. A tündék csupán két okból jönnek közénk: háborúzni, vagy házasodni. Mindkét esetben a halál motiválja őket. 

Háromezer évvel ezelőtt az emberekre vad mágiát használó, nagy hatalmú fajok vadásztak, amíg meg nem született közöttük egy paktum. Az azóta eltelt évszázadok során a tündék mindig Luella falujából vittek el egy fiatal nőt, hogy ő legyen az emberkirálynéjuk. Akit kiválasztanak, arra a falu úgy tekint, mintha megjelölte volna a halál. A 19 éves Luella hálás, hogy megmenekült ettől kislánykorában, és lehetősége nyílt arra, hogy a gyógynövények tanulmányozásának szentelhesse az életét, és a város egyetlen javasasszonyává válhasson. 

Egészen addig, amíg váratlanul meg nem jelenik a faluban a tündekirály, aki érte jött. Minden, amit Luella a saját életéről és önmagáról tudott, hazugságnak bizonyul. Miután elviszik egy vad mágiával teli vidékre, Luella kénytelen királynévá válni a hideg, de perzselően jóképű tündekirály oldalán. A legnagyobb fájdalmat egy olyan szenvedély okozza neki, amire nem is számított. 

Ez a regény, amit Hadész és Perszephoné, illetve a Szépség és a Szörnyeteg története ihletett, önmagában is teljes értékű olvasmány. Tökéletes választás a romantikus fantasy rajongóinak, akik épp megfelelő mennyiségű fülledtségre vágynak, és a következő lassan izzó, magával ragadó, legendás szerelmet keresik.

" - Te egy rejtély vagy számomra, Luella - suttogja Eldas vágyakozón."

Az Alku a tündekirállyal egy romantikus fantasy, enemies to lovers, slow burn történet tele mágiával és egy sajátos világfelépítéssel. A történet az emberek és a tündék közötti világra fókuszál, illetve annak dinamikájára. A szerelmi szál szépen a maga lassú medrében bontakozik ki, és mutatja meg az erejét. Az írónő másik regénye, az Air Awakens - Ébredő szél nagy kedvencem, emiatt nagyon kíváncsi voltam erre a történetére is, és azt hiszem sikerült új kedvencet avatnom.

Adott egy erős női karakter, és egy olyan férfi főhős, aki titokzatos, különc, mégis lehet szeretni. A történet már az elején megmutatja, mire is számíthatunk tőle, és végig hozzá azt a színvonalat, amit úgy szeretek az írónőtől. Eldas és Luella románca már elég korán megfogott magának, egyenesen imádtam őket, a világot és azt, ahogy Luella belecsöppent ebbe az egész Emberkirályné szituációba. Luella nemcsak független, de okos és felettébb kedvelhető karakter is, aki nem ismeri a lehetetlent és mindent megtesz, ami az erejéből telik. Ezzel szemben azt érzem, hogy Eldas sokkal zárkózottabb, legalábbis az elején, és kellett neki bőven idő ahhoz, hogy megnyíljon előttünk. A kötet eleinte a világról szól, az alapokról, Luella sorsáról majd ahogy egyre többet és többet olvasunk, úgy kezd a másik megismerése és a romantika is szerepet kapni. Az a helyzet, hogy engem mindig meg lehet győzni egy jó romantikus fantasy történettel, és az Alku a tündekirállyal még ennél is többet tett. Imádtam, és olyan szinten beleéltem magam a történetbe, hogy nem akartam, hogy vége legyen. A mágia és a világfelépítés valami fantasztikus, tele van élettel, és nagyon jól hozta a Szépség és a Szörnyeteg, illetve a Hadész és Perszephoné retelling jegyeit.

A rózsa motívum, ami már az élfestésen, illetve a borítón is megmutatja magát a kellő helyeken kerül elő, és végig éreztem azt, hogy hiába lassabb a cselekmény, mint amihez hozzá vagyok szokva, mégsem engedett el, és tudnom kellett, hogy Luella sikerrel jár e, és kiutat talál e az Emberkirályné béklyójából, vagy kudarcot vall e, és Eldas oldalán marad? Esetleg mindkettő? Én biztos nem engedném el Eldast, már csak azért sem, mert olyan, mintha Cardan és Loki "szerelemgyereke" lenne!!

A világ egészen lenyűgöző, s habár tünde nézőszögből ismerhetjük meg javarészt, azért egy igen apró felvezetést kap a következő kötet is, ami a tündérekről fog szólni. A mágia, a világ alapja, és egy be nem fejezett munka állnak a középpontban, ezek alakítják a cselekményt. A háttérben nemcsak a Köztesvilág sorsa áll fenn, hanem Eldas királysága is. A kötet szinte minden olyan mágikus lényt felsorakoztat, amikről szeret olvasni az ember lánya, emiatt úgy gondolom, hogy tökéletes sorozatindító.

S habár minden egyes kötet különálló, nem függenek össze, én mégis alig várom, hogy ha csak mellékesen is, de újra részese lehessek Luella és Eldas párosának. Nagyon kellett az a lelkemnek, hogy ők megtaláljanak, és vétek lenne fantasy rajongóként kihagyni Elise Kova zseniális világát. Az írónő valamit nagyon tud, mert az Ébredő szél sem volt semmi, na de az Alku a tündekirállyal mindent vitt. Teljesen függő lettem.

Annyira kellett nekem ez a lassan kibontakozó románc, az egy ágy trope, a kezdetleges ellenségeskedés, és az hogy csigatempóban alakuljanak ki az érzelmek, mert amíg elérünk a szerelemig, valahol mi is szerelembe esünk a világgal, és nem akarjuk elhagyni. Mind Eldas, s mind Luella nagyon jól ki vannak dolgozva, és alaposan felvértezte őket az írónő önbizalomhiánnyal és szeretetéhséggel.

Luella egy tipikusan olyan hősnő, aki a hátán viszi a cselekményt, aki erős, független és képes egyedül is helytállni legyen akármilyen kétségbeesett, vagy éppen lehetetlen a helyzet. Az írónő megmutatta általa, hogy mi is az igazi szerelem, és azt is, hogy mi magunk döntünk, csupán látnunk kell az összes választási lehetőséget ahhoz, hogy úgy döntsünk, amire a szívünk leginkább vágyik. A szerelem és a romantika teljesen tönkretett, de közben meg olyan szép is volt.

Eldas megnyert magának, de ezt már az elején is tudtam, hogy így lesz, emiatt nem is volt meglepő számomra, hogy a végére kedvenc karakterem lett. Nemcsak ő, hanem a kötet is lenyűgöző, tele van erővel és energiával, és azt érzed, hogy él, és minden egyes cseppért, amit ad hálás vagy. Vannak azok a fantasy történetek, amik neked íródtak, és azt érzem, hogy Elise Kova az Alku a tündekirállyal c. regényt nekem írta. Imádtam minden sorát, és a Könyvek varázslata óta az egyik legszebben megírt slow burn fantasy történt, amit olvastam. Nemcsak a világa nyűgöz le, hanem a karakterek is, hiszen szerethetőek, céljuk van, és valahol esendőek is, és emiatt kedvelhetőek annyira. Luella minden egyes pillanatban meglepett, míg Eldas jeleneteit szó szerint szomjaztam. A párosuk annyira de annyira jó, képtelen voltam nem imádni őket együtt. A romantika része igaz nem kap akkora hangsúlyt, mint a világ felépítése, mégsem volt emiatt hiányérzetem. A nagyobb volumenű fantasyk mellett az Alku a tündekirállyal igazi kincsesdoboz, mert habár nincsenek benne nagyvolumenű események, azért néhány csavart és meglepetést így is kapunk, ugyanakkor garantált a boldog befejezés, és számomra egy happy ending mindennél többet ér. Ha szeretnél egy könnyen olvasható fantasyt olvasni egy nagyon érdekes és jól kidolgozott világról, amiben az egyensúly fenntartásához áldozatokra és érzelmekre van szükség ne hagyd ki Luella és Eldas történetét. Egy nagyon ígéretes sorozat első része, amit önmagában is lehet olvasni.

"Életemben először úgy készülök végrehajtani valamit, hogy nincs tervem, és nem a kötelességtudat vezérel. Nem hallgatok másra, csak a szívem eszelős dobogására."

"Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha soha többé nem hagyom, hogy akár csak megforduljon a fejemben a szerelem gondolata."

" - Ő szabadon távozhat. - A király biccent a lovagjai felé, akik hagyják, hogy Emma és Ruth elmenjenek mellettük. - Ugyanis igazad van, nem ő az én királyném. Megtaláltam azt a nőt, akit keresek. 

- Nagyszerű, akkor most már el is mehetsz - dünnyögöm az orrom alatt."

" - Köteles vagy tisztelni engem! - kiabálja utánam. 

- Előbb válj olyasvalakivé, aki megérdemli a tiszteletet! - szólok vissza, és becsapom az ajtót magam mögött."

" - Lehet, hogy nincs túl sok tapasztalatom ezen a téren, de szerintem a szeretlek nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy feleségül akarok menni hozzád."

" - Igen, Eldas, megkaptam a szabadságot és a választási lehetőséget, és én téged választalak."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

K. M. Holmes: Éjféli napsütés

"Az életem... nos, kész katasztrófa."

*

Egy ​nyár Izlandon 

Evelin nem az a típus, akit csak úgy félre lehet állítani, vagy akár meg lehet törni. Még akkor sem, ha teljesen kilátástalannak tűnik a helyzete. De az ember nehezen talál a felszínre, amikor a feje felett összecsapnak a hullámok. A lány ezért úgy dönt, külföldre utazik barátnőihez. Azt reméli, hogy ott majd sikerül új erőre kapnia. Hiszen Izlandon minden annyira más. Az emberek, a kultúra, a táj, az ételek… Na jó, az ételek legalább annyira szörnyűek, mint az időjárás, ő azonban hiszi, hogy a földöntúli csodavilág kárpótolja majd mindenért. Nem is tévedhetne nagyobbat. Mert a sors nem arra viszi az úton, amerre haladni akar. 

Belebotlik a világ legelviselhetetlenebb fickójába, Arnalba, aki ráadásul minden pillanatban meg akarja keseríteni az életét. A heves szócsatáik közepette mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Evelin pedig azon kapja magát, hogy kezdi megkedvelni a férfit. Kettőjük viszonya akkor válik igazán bonyolulttá, amikor Arnal is vonzódni kezd a lányhoz. Hiszen a férfi felborít mindent és szétzúzza a terveit, ugyanis mellette jön rá, hogy eddig rossz álmokat kergetett. 

De a vágy és a valóság között nehéz megtalálni az összhangot. Vajon nekik sikerül?

" - Egy csók segítene elűzni a félelmed? - kérdezte, és mire feleszméltem, már közelebb is lépett, és megsimította az arcomat. Meglepett a közelsége és a mozdulata."

Az Izlandi vakrandi óta vágytam arra, hogy Evelin is megkapja a saját történetét, hiszen egy nagyon érdekes karakternek gondolom, és megérdemli, hogy ő is megtalálja a maga izlandiját. Az Éjféli napsütés tökéletes hozza azt a hangulatot, mint a már említett könyv, és újra én is ott lehettem ezen a csodás szigeten. Ezúttal nyáron látogathattunk el oda, viszont most útkeresés és önmagunkra találás a fő téma, és az a helyzet, hogy nagyon át tudtam élni Evelin helyzetét, ezért engem szó szerint letarolt, és faltam minden egyes sorát.

Izland bakancslistás hely nálam, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy erről a szigetről olvashassak. Ha pedig az egyik kedvenc magyar írónő ír róla, akkor nem is kérdés, hogy kell e nekem. K. M. Holmes már sokszor meggyőzött, és minden egyes regényénél azt érzem, hogy egyre jobb és jobb lesz. Ez ezúttal sem maradt el, és a kedvenc trope-jaimat gyúrta egybe az Éjféli napsütésben. Úgy, mint ellenségekből szeretők, forced proximity és he falls first, azaz a férfi karakter esik először szerelembe. Evelin útja rögös, tele van akadályokkal, és az egyik ilyen bizony Arnal, a kötet másik főszereplője, aki először egy igazi arrogáns seggfej, de aztán, ahogy megismerjük a szívünkben zárjuk, és nem bírunk betelni vele. Nagyon nagyon élveztem a kettejük között kialakult dinamikát, azt, hogy mindig volt egy jó visszavágás a tarsolyukban, és mellettük aztán nem unatkoztam. Végig gondoskodtak arról, hogy pörögjön a cselekmény, és legyen min jót derülni, vagy éppen csodálni Izland szépséget. Azt érzem, hogy olvasás közben én is ott jártam a szigeten, és a lelki szemeim előtt elevenedtek meg a látványosságok, és én is együtt fedeztem fel Evelinnel, na meg Arnal útmutatásával az Éjféli napsütést. 

K. M. Holmes az Izlandi vakrandiban nem bánt valami kesztyűs kézzel Evelinnel, már ami a szerelmet illeti, ezért is örültem, hogy ad neki egy második esélyt, egy új lovagot, de ez a lovag nem éppen olyan, mint amire számítottam, hanem sokkal, de sokkal jobb annál. Arnal nem engedi, hogy Evelin megjátssza magát, nem engedi, hogy felvegye a maszkját, hogy a szőnyeg alá söpörje azt, mit is érez valójában, és mit gondol egyes helyzetekben. Talán emiatt kedveltem meg már az elején, és az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez bizony jó lesz. És nem is akármilyen jó lett!!

Imádtam, ahogy Evelin és Arnal muszáj volt, hogy elviseljék egymást, holott cseppet sem voltak szimpatikusak a másiknak, vagy mégis? Hol azt éreztem, hogy gyűlölik a másikat, hol pedig azt, hogy a vágyakozás ott dolgozik a háttérben, és alig várja, hogy robbanjon. Nem véletlenül mondják, hogy gyűlölet és szerelem között vékony a határvonal, és erre nem is lehetne jobb példa, mint az Éjféli napsütés.

Maga a történet egy szerencsétlen eseménnyel kezdődik, miszerint elbocsátják Evelint a munkahelyéről, emiatt utazik Izlandra a barátnőihez, és emiatt egyezik bele, hogy ott töltse a nyár egy bizonyos részét. Ha a novemberi Izlandot szerettem az Izlandi vakrandiban, akkor a nyári hónapok Izlandjáért egyenesen odáig voltam az Éjféli napsütésben. A cím sem légből kapott, és amikor értelmet nyer, és megtudjuk, hogy mi is az az éjféli napsütés kezdődik el minden.

A történet egy igazi útkeresés, önmagunkra találás, és ehhez nem is lehetne jobb környezet Izland, meg egy olyan pasi, akinek nem lehet hazudni, aki átlát rajtunk, és addig-addig feszegeti a határokat, amíg elő nem kerül a hamisíthatatlan Evelin, és az ő temperamentumos, de igencsak makacs énje. Halkan megjegyezném, hogy az Éjféli napsütéses Evelin sokkal szerethetőbb, mint az Izlandi vakrandis, és örülök, hogy az írónő Arnalt tette meg férfi főhősnek.

Amit a legjobban szerettem a kötetben az érzelmek kibontakozása mellett azok a kis kalandozások voltak a szigeten, hiszen Izlandnak jóval több szépsége és természeti adottsága van, mint amit az Izlandi vakrandiban bemutatott nekünk K. M. Holmes. Imádtam részese lenni a csodáknak, a legendáknak és annak is, hogy a kötet által sokkal többet tudok erről a szigetről, mint eddig, és ittam minden egyes információmorzsát, szó szerint rájuk vetettem magam, és baromi jól esett elmerülni benne.

A kezdeti ellenségeskedés is baromi szórakoztató, ne érts félre, de miután rádöbbennek, hogy nem kell ezzel tölteni az idő 90%-át lesz csak igazán érdekes a történet. Sokkal jobban szerettem azokat a részeket, amikben szépen megismeri Evelin Arnalt, és jó volt látni azt is, ahogy szépen elkezdett megrepedni az álarca, és úgy igazán megmutatta önmagát. Ehhez persze kellett Arnal is, aki fogta a kezét és a folytonos szurkálódásoknak köszönhetően, addig addig noszogatta Evelint, amíg meg nem élte a saját bizonytalanságait, és rá nem jött arra, hogy mi következik számára következőnek az életben.

Miután megjelennek az érzelmek le sem bírtam tenni, annyira de annyira beleéltem magam, és képtelen voltam elszakadni a párosunktól. Eszméletlenül jók együtt, még akkor is, ha néha egymás agyára mennek, viszont Arnalnak képtelenség ellenállni. Olyan vonzereje van, olyan természetes kisugárzása, hogy ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani, és ha Arnal egyszer a fejébe vesz valamit, addig megy előre, és addig feszíti a húrokat, amíg célt nem ér. És Evelinnek pontosan erre volt szüksége, még akkor is, ha ezt magától nem ismerte volna be.

Az Izlandi vakrandit is szerettem, de az Éjféli napsütést egyszerűen imádtam. Pont erre a regényre volt most szükségem, és azt érzem, hogy a lehető legjobbkor talált meg. Tuti, hogy újra fogom még olvasni, és ha lehetőségem adódik, akkor bejárom azokat a helyeket, ahova Arnal is elvitte Evelint. Az Éjféli napsütés arra késztet, hogy pakoljak össze, üljek fel a repülőre és fogjak magamnak egy saját izlandit, egy saját Arnalt, mert pont ez hiányzik az életemből. Hogy lehet valami ennyire jó? Szó szerint azt érzem, hogy a lelki szemeim előtt elevenedett meg a történet és a maga sutaságával vett le a lábamról. Evelin és Arnal együtt valami eszméletlenül szórakoztató párost alkot, a kötet vége egyenesen aranyos, és a döcögősen induló románc egy csipetnyi enemies to loversszel megfűszerezve az új gyengém. Az új gyengém, mert nagyon jó a dinamika, van benne kellő incselkedés és vonzalom is. Nincs más hátra, mint irány Izland és átélni az Éjféli napsütést. Az írónő "lightosabb" regényei az igazi kedvenceim, és ez a kötet erősen az élmezőnyben van. Már csak azért is, mert régen szórakoztam ennyire jól egy könyvön, és régen éreztem azt, hogy igen, ez kellett a lelkemnek. A táj gyönyörű, a stílus könnyed és gyors ütemű, míg az érzelmek a maguk lassú medrében jönnek elő, és ejtenek rabul. Ha elutaznál képzeletben Izlandra, netalántán szerelembe is esnél vele, akkor olvasd el Evelin és Arnal történetét, az Éjféli napsütést!

"Belefáradtam. Most tudatosult bennem, hogy nem várakozhatok egész életemben, miközben nem élvezem ki a megélt pillanatokat. Az élet csak halad és halad, én meg sosem vagyok jelen, mert mindig csak a jövőre összpontosítok - nézett rám. - Mindig a holnapra, sosem a mára."

" - Élni nem ugyanaz, mint létezni - magyarázta. - A legtöbb ember itt ismeri fel, hogy eddig csak az előzőre volt képes."

"Mennyire kell hülyének lennie valakinek ahhoz, hogy olyan közel lépjen a tűzhöz, ahol már biztosan megégeti magát? Mert úgy érzem, éppen ezt teszem."

" - Egy barátnak sosem teher, ha őszinte vagy."

"De nekem Evelin volt a fény. Leárnyékolt szívemnek az éjféli napsütés."

" - Nem foglak megcsókolni - jelentettem ki, hogy eldöntsem ennek a pillanatnak a sorsát. 

- Nem gond - mosolyodott el. - Mert én foglak."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

H. D. Carlton - Satan's Affair - A sátán vidámparkja (Macska-egér duológia 0,5.)

" - Egy - döfés. Egy mordulás szakítja meg a következő szavaimat. - Kettő - szúrás."

*

A Satan's Affair minden halloweenkor ellátogat hozzád. 

Átutazzuk az országot, hullámvasutakat és rémisztő kísértetházakat állítunk fel, és isteni kajákkal várunk. És minden városban kivégzek valakit, hogy megtisztítsam a világot. 

A kísértetházak falai között rejtőzködöm, végrehajtom az ítéletemet azon, aki gonoszságtól bűzlik, és altatódalt dúdolok rothadó lelkének. Ha egyszer kiválasztalak, nem menekülhetsz a csatlósaim elől – minden kívánságomat teljesítik. 

Elfuthatsz és elbújhatsz, de ettől csak még izgalmasabb. 

Gyere hát! 

Sétálj egyet a babaházamban, ahol a sikolyaidat elnyeli a kísértetek rikoltozása és bájos kis segélykérő kiáltásaidra senki sem válaszol. 

De nem ígérhetem, hogy gyors véget érsz…

" - Ki mondja, hogy választanod kell? Öld meg mindegyiket, Sibby."

Sibby, Sibby, Sibby... Hogy én mennyire vártam, hogy olvashassak erről a 'kicsit sem dilis, de annál inkább dühös' lányról. A Haunting Adeline és az egész Macska-egér duológia nagy kedvencem, így minden lehetőséget megragadok, hogy újra visszatérhessek ebbe a világba, és A sátán vidámparkja tökéletesen hozta azt a sötét és komor hangulatot, amit már megszokhattunk a duológia alatt.

Az írónő most a hangsúlyt az elmére, a gonoszra és az öldöklésre helyezte. Eddig is tudtuk, hogy Sibby nem százas, de A sátán vidámparkja megmutatja, hogy mennyire nem az. Sibby élete nem volt gyerekjáték, már egész korán meg kellett ismerkednie a gonosszal, a narcisztikus személyiségjegyekkel, a komplexusokkal, és ezek gyökeresen megváltoztatták azt, hogy ki is ő, és mi a rendeltetése a világban. Mindenki csakis saját felelősségre vegye a kezébe a kötetet, mert ez nem azoknak szól, akiknek gyenge a lelke. Ó, nem. A Satan's Affair tele van brutalitással, kegyetlenséggel, vérrel, mocsokkal, mindenféle testi váladékkal, szexuális perverziókkal, tévképzetekkel, pszichózissal, és egy sötét elme játékaival. Már egész sok dark romance kötet került a kezembe, de egyik sem volt olyan elvetemült és gátlástalan, mint Sibby és A sátán vidámparkja. A dark romance regények egy új dimenzióját nyitotta meg előttem, és alig várom, hogy még többet olvashassak erről a gyilkoló babáról. If you know, you know... Sibby nem egy szokványos karakter, már az megérne egy misét, ha elkezdenénk elemezni csak a személyiségét, de ha ehhez hozzávennénk a tetteit, azt hiszem sok erre specializálódott pszichológus fejvesztve menekülne. Sibby egy igazi kihívás, aki hol groteszk, hol baromi sötét, hol pedig csak egy kislány, aki rossz környezetben, rossz helyen nőtt fel.

A sötétség végig ott van Sibby mellett, a perverziói tényleg elborultak, és a szexuális étvágya vetekszik egy nimfománéval. H. D. Carlton nem okozott csalódást, és tudom, hogy nagyon sötét, nagyon dark, de én imádtam. Még a gyomorforgató, szemléletes részek is olyan jól meg vannak írva, hogy amellett, hogy rosszul lettem hozták az elvárt Sibby színvonalat.

A sátán vidámparkja egészében Sibby-é, Zade csak a végén tűnik fel, de ha olvastad a Haunting Adeline-t, akkor ez nem kell, hogy meglepetést okozzon. Sibby-é, és az ő elcseszett elméjéé a terep. Mocsokos, véres, téveszmés, beteg, elborult, szociopata, de mégiscsak Sibby-ről beszélünk, így kérdés sem volt, hogy fogom e szeretni. Szerény véleményem szerint H. D. Carlton nem tud rosszat írni. Eddig minden általam olvasott regényét faltam és imádtam. Ez A sátán vidámparkjánál sem volt másképp.

A kötet legerősebb része kétség kívül az elme játéka keverve a valódi tettekkel. Adott egy igencsak megborult női karakter, aki nem tud elvonatkoztatni attól, hogy mi a valóság és mi a képzelet, ezért mi is beleesünk a csapdájába, és Sibby kicsapongásai, szexuális étvágya, illetve perverziói uralják a teret. Egyik gyilkosságból, khm... mészárlásból ugrunk a másikba. Nem lassítunk, csak úgy hasítunk, és mire feleszmélünk mindenhol vér és testrészek hevernek. Itt egy szem, ott egy bél. Tényleg csak erős gyomrúaknak ajánlom, mert hiába rövid, azért kegyetlen és kemény.

A sátán vidámparkja egy őrült lány története tele annak minden furcsaságával. Tényleg nagyon rövid, nekem személy szerint nem is volt elég, és nem voltam felkészülve a végére. Korántsem érzem azt, hogy Sibby kitombolta volna magát, vagy megelégedett volna azzal a munkával, aminek a segítségével megszabadította az emberiséget a gonosz lelkektől. A kötet vége meg csak felcsigáz. Romba dönti az eddigi tényeket, és rádöbbensz, hogy Sibby nemcsak a vérhez és a mocsokhoz vonzódik, hanem valóban sérült az elméje, és nem tudhatod, mi a valós és mi a képzelet szüleménye vele kapcsolatban.

H. D. Carlton tökéletesen hozta a beteges, néhol mocskos szexet. Nem vártam tőle kevesebbet, de basszus... Néha azt éreztem, hogy ez még nekem is sok. Sok, de azért nem tudtam letenni, és beette magát Sibby a bőröm alá. Azért remélem, hogy ha találkoznánk, akkor nekem valami virág illatom lenne, és nem a rothadás bűzét árasztanám magamból. Az nagyon hamar balul sülne el rám nézve...

A szexualitás egy beteges formát öltött A sátán vidámparkja alatt. Én tényleg azt hittem, hogy a Hunting Adeline-nál nem lehet betegebb, mocskosabb és alávalóbb, de az írónő megmutatta mi mindent is tud. Gyomorforgató, erotikus, de emellett baromi durva is. Sibby csatlósainál sokáig te sem tudod eldönteni, hogy valóban léteznek e, vagy csak az őrült lány képzeletének a szüleményei. Ha rémlik is, hogy nem valósak, akkor is vannak olyan pillanatok, amikor rendesen elgondolkodsz rajta, hogy valóban nem léteznek? Tényleg csak a képzelet szüleményei? Őszintén én már nem tudom!! Zseniális módon játszott velük az írónő, és mutatta meg, hogy mekkora erő is lakozik egy olyan apró lányban, mint Sibby, aki egy igazi gyilkoló baba, aki küldetésként tekint arra, hogy kiírtsa a világból a gonoszságot. A perverziók perverziója ez a kötet, tele sokkal durvább részekkel, mint Zade és Addie története, pedig ott is van egy-két igen nagy red flag, szóval csak óvatosan ezzel a történettel, és szigorúan csak akkor olvasd el, ha szeretted a Macska-egér duológiát, illetve elolvastad a tartalmi figyelmeztetést. Csak 18 éven felettieknek, és akkor is csak akkor, ha lelkileg és fejben is rendben vagy!

"Normális? Mit jelent egyáltalán az, hogy normális? A normalitás szubjektív fogalom."

"Talán nem is minden sötét lelkű ember gonosz. A sötétség nem feltétlenül jelenti, hogy nem helyrehozhatók. Nem jelenti, hogy nincs bennük jóság."

"Az emberek kényelmetlenül érzik magukat, ha tudják, hogy valaki látja őket, amikor ők nem látják az illetőt."

"Az ember nem kerülheti el a sorsát. Ez a fura a végzetben, hiába próbálsz előle menekülni, úgyis rád talál."

" - Kibaszott dilis kurva! - rikoltja a démon valahol a házban. 

A szemöldökömet ráncolom, megsértenek és feldühítenek a szavai. 

- Nem vagyok dilis! - sivítok, és mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak, aztán visszarendezem az arcomon a mosolyt. - Én csak dühös vagyok."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)