Jay Kristoff: Empire of the Vampire - Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.)

"Ne azt kérdezd, létezik-e az Isten, hanem azt, miért ekkora farok."

*

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében. 

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal. 

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye: A Szent Grál. 

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye. Fedezd fel a mélységeit!

Régóta szeretnék olvasni a szerzőtől, már több regényét is beszereztem, de mindenképp az Empire of the Vampire kötettel szerettem volna kezdeni, hiszen ha lúd, legyen kövér. Egy igazán különleges és egyedülálló, ugyanakkor ízig-vérig NA (New Adult) könyvet kaptam vámpírokról, hitről, barátságról egy olyan világban, ahol a sötétség uralkodik, és amelyben a holtak és a hit győzedelmeskedik. Még ehhez hasonlót nem olvastam, ugyanakkor egyes részeknél Van Helsing feeleinget fedeztem fel benne. Jay Kristoff megalkototta a saját világát, a saját elképzelése szerinti vámpírokkal, akik semminek és senkinek sem kegyelmeznek. Brutális olvasmány már csak a nagy volumene miatt is. Egy igazi féltégla, ha nem egy egész, a maga 800 oldalával, ami nem mellesleg keresztben le is nyel.

Nem tudom, és nem is szeretném a szerző egyik előző kötetéhez sem hasonlítani, de annyi bizonyos, hogy ennyire mocskos, trágár és vérrel teli történetet is rég olvastam. Habár ez még csak a sorozat első része, már most azt érzem, hogy annyi minden történt, hogy képtelenség mindent észben tartani. Már maga az írásmód is különleges, kell időt hagyni neki, hogy belerázódjon az ember, de miután ez megtörténik sokkal érthetőbb és emészthető lesz a történet. Az eleje bevallom nekem kicsit (nagyon) homályos, tény hogy nagyon szép a fordítás, és egy szavunk nem lehet, viszont akik nem rutinos Jay Kristoff olvasók azoknak lehet, hogy bele fog törni a bicskájuk. Nem egy tipikus női történet, sőt sokkal inkább férfiaknak íródott, akik szeretnek durva világokat felfedezni tele vérrel és sodró lendületű eseményekkel. Maga a kötet felépítése sem a szokványos sémát követi. Az időben ugrálunk, látjuk mindennek az elejét Gabriel oldaláról, és szépen lassan kiteríti a lapjait, hogy mi magunk is megértsük a kötet létrejöttének miértjét, és ezáltal egy belevaló hősről olvashatunk, aki valójában nem az, de a szörnyek közül mégis kiemelkedik. Gabriel mesél, s közben Jean-Francois jegyzetel, illetve rajzol. Dark fantasy, vámpírokról, szörnyekről és a hitről, ami erősen rányomja a Vámpírbirodalomra a bélyegét.

Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni azt mondanám, hogy Gabriel mellett a jó és a rossz örökös harcáról szól, de ennél jóval több és jóval árnyaltabb a kötet. Nehéz skatulyázni, mert a Vámpírbirodalom egy élmény, amit át kell élni. Mélyen vallásos, átitatja a lapokat, és ez határozza meg a cselekmény alakulását, illetve mivoltát is. A történet szerint sötétség uralja a Földet, és ahhoz hogy újra világosság legyen kell a Szent Grál. Egy isteni küldéssé, majd az emberiség megmentéséé a főszerep.

A Van Helsing feeling mellett egy adott pontig az Interjú a vámpírral is visszaköszön, de még mindig úgy gondolom, hogy emellett a sugallatok és érzések mellett Jay Kristoff megalkotta a maga brutális verzióját a vérszívókra. Mindezt egy dark fantasy háttérrel kombinálta, és így alkotta meg az Empire of the Vampire vámpírjait egy kis csavarral. Nekem ez a csavar különösen tetszett, főleg a rend megléte és az irónia, miszerint a szörnyek utódai ölik meg a tényleges szörnyeket. Az biztos, hogy nem finomkodik a szavakkal, bár a durva és trágár kifejezések nekem egy ponton már túl sok volt.

Számomra az egyik legnagyobb pozitívuma a kötetnek az a generált kifejezések, amik specifikusan erre a világra jellemzőek. Itt gondolok olyan kifejezésekre, mint dérvér vagy ezüstszent. Talán ez a kettő a legfontosabb, s amíg az elején összezavart, hogy mi micsoda, addig a végére kérdés sem volt. Az utolsó sorokra profik lesztek a Vámpírbirodalom világából, hiszen ez egy tipikusan olyan történet, ami valahol a közepe táján kezd megvilágosodást okozni, és addig csak olvasod és olvasod reménykedve abban, hogy nemsokára meg is érted, miről van szó.

Általában eléggé könnyen bele tudom élni magam a fantasyk világába, de Jay Kristoff műve ezalól kivétel. Kivétel, mert ez a monstrum minden szabályt felhág, és minden egyes oldallal megmozgatta az agytekervényeimet. Itt nemcsak annyiból áll a történet, hogy vannak a vámpírok, akik rosszak, akik gyilkolnak, hiszen ennél jóval kiforrottabb az egész cselekmény. A vámpírok csapnak össze a vámpírokkal. Az elvadult fenevadak a gondolkodni képes szörnyekkel, akiknek még fontos a világ sorsa, és fontos, hogy legyen holnap és holnapután.

A cselekmény brutális, véres és erőteljes jelenetei mellett a szórakoztató és egyedi képvilága teszi igazán kiemelkedő alkotássá. A cselekményről nagyon sok mindent lehet írni, de többek között igaz rá, hogy komoly, szarkasztikus, kemény, a végsőkig elhivatott és addig nem áll le, amíg be nem kebelez, és ki nem szívja az összes véred. Akárcsak egy vámpír a Vámpírbirodalom is arra hivatott, hogy kizsigereljen és a rabszolgájává tegyen. Őszintén megmondom, hogy nem erre számítottam, de egy cseppet sem bánom, hogy egy ennyire jól átgondolt, tömény, de részletes regényt kaptam. Sokáig olvastam, kisebb szünetekkel, de így is nagyot ütött.

Arról nem is beszélve, hogy micsoda illusztrációk vannak a kötetben. Éltem-haltam értük, és ezek a karakterábrázolások teszik fel az i-re a pontot. Tökéletesen hozzák a karaktereket, adnak egyfajta pluszt és csak jó rájuk nézni. A térkép is pazar, részletes, jól nyomon követhető, és az olyan térkép mániásoknak, mint szerény személyem is igazi élmény. Végre egy fantasy, amihez nemcsak szükség van térképre, de meg is kapjuk azt. Imádom, és szerintem kötelező is lenne, hogy bizony, ha valaki fantasyt ír, akkor kell hozzá térkép is, mert nincs is jobb annál, mint amikor nyomon tudod követni mikor hol jársz és, nemcsak a vakvilágban tévelygünk.

A kötet egészet nézve nem egy olyan történetet kaptam, ami egynapos darálós olvasmány, hanem bizony olyat, amit időközönként emészteni kell. Hagyni kell, hogy Gabriel meséljen, majd az időbeli ugrásoknak köszönhetően máshonnan folytassa a történetet. Jean-Francois közben buzgón jegyzetel, csípősen odaszól, de ahol tudja ott a saját íze szerint tereli a történetet. Ha nem lenne az eleje, végig olyan érzésem maradt volna, mintha egy mesét olvasnék, csak nem gyerekeknek szól, hanem olyan felnőtteknek, akik időközben felnőttek, de ugyanúgy szeretik a könyveket és mendemondákat, mint évekkel ezelőtt az anyukájuk mellett ülve. 

Monumentális, van benne szerelmi szál is, de elenyésző szinten, mivel a legtöbb érzelem a fájdalomra és a hitre fókuszál. Nagyon brutális módon vallásos, ami a legtöbbször nekem már sok volt, és emiatt néhányszor kikerültem az Empire of the Vampire ejtette transzból. De az biztos, hogy nem finomkodik, ha kell jó erősen odavág, és attól sem riad vissza, hogy a világ mocskát a nyakunkba öntse. És persze a legtöbb esetben meg is teszi, mi meg csak nézünk, hogy te jó ég, mibe is keveredtünk. Mindeközben Gabriel és kis csapata egy küldetésben vesz részt, keressük önmagunkat a nagy kaland közepette, és harcolunk a valódi szörnyekkel. Minden egyes karakterben van valami egyedi, ami miatt nemcsak fontos elemei lesznek a történetnek, de hozzá is adnak a történethez. Ilyen Chloe és Dior is többek között, na meg a kis csapat tagjai. Gabriel származásának kérdése először bánattal töltött el, hiszen ha már ő a mesélő legyen benne valami különleges, de aztán Jay Kristoff jól megkavar mindent és megmutatja, hogy miért is Gabriel az, akinek a szájából és nézőpontjából láthatjuk az idő múlását és a cselekmény alakulását. Ha újdonságra vágytok, ne hagyjátok ki a Vámpírbirodalmat.

" - Nagy levegőt - javasolta. - Ahogy San Michon felfogta a Megváltó vérét a keréken, és a gyilkossága bűnét az Úr szent céljára fordította, mi is úgy formáljuk önnön bűnünket. Mert a legnagyobb hősöket a legszörnyűbb borzalmak szülik."

" - Szerinted nem képmutató, hogy a szörnyvadászok rendje ugyanúgy vértől függ, hogy az úgynevezett szörnyek, akikre vadásznak?"

"A múltad kő, a jövőd agyag. És te formálod a majdani életedet."

" - Elég satnya költő, nemde? Azt hinné az ember, hogy néhány évszázadnyi gyakorlás után még egy ilyen picsa is…"

" - Egyesek ostobaságnak tartanák egy szinte vadidegen lovat siratni ennyi veszteség után. Ugyanakkor nem azokat gyászoljuk, akik elmentek, hanem azokat, akik maradtak. Ezért sose sajnáljuk az időt a búcsúra. A sors túl gyakran tagadja meg az embertől."

" – A tündérmeséken kívül soha semmire nem megoldás egy bűvige vagy egy hercegi csók. Csak képeskönyvekben látni olyan anyaszomorítót, aki azon nyomban a kardforgatás mesterévé válik. A pórnép? Mi a belünket kidolgozzuk. Talán meg sem ízlelhetjük a diadalt, de legalább merünk kudarcot vallani. Különbek vagyunk a gyáváknál, akik a fülüket-farkukat behúzva pusmogják, hogy még a hatalmasok is elbuknak, így ők sem mernek szerencsét próbálni a szorítóban. A győztesek egyszerűen képtelenek megbarátkozni a kudarccal. A sereghajtókat csak azok múlják alul, akik nem is próbálkoznak. És a picsába a sereghajtókkal!"

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)