S. J. Bennett: A Windsor-csomó

"Szinte tökéletes tavaszi nap volt."

*

2016 tavaszán II. Erzsébetet a Windsor-kastélybeli születésnapi ünnepségének az előkészületei kötik le, amikor sokkoló hír érkezik: az egyik vendéget holtan találták a hálószobájában. Látszólag minden jel arra mutat, hogy a fiatal orosz zongorista öngyilkos lett, ám a rosszul megkötött csomó idegenkezűségre utal. A királynő a nyomozókra hagyja az eset felderítését, de nemsokára bosszantani kezdi a rendőrség hozzá nem értése, ezért úgy dönt: diszkréten a saját kezébe veszi az ügy felgöngyölítését…

Ez a kötet is egy ajánlás miatt került hozzám, viszont nem lett akkora szerelem,  mint a Belgravia, sőt... Nagyon ritkán hagyok félbe könyveket, kb. kétévente egyszer, de A Windsor-csomónál úgy éreztem, hogy ez nem nekem való. Azt szoktam mondani, ha egy történet 100 oldal után sem vesz meg magának, akkor nem érdemes vesződni vele, és sajnos ez a kötet is erre a sorsra jutott, pedig lehetne benne potenciál. A borító aranyos a kutyus miatt, a fülszöveg felkelti a figyelmet, mégis ahogy megírta az írónő az nekem személy szerint vontatott, és unalmas. Nem érdekelt a nyomozás és csak teher volt a jelenléte.

Kezdjük a pozitívumokkal (előre szólok, hogy kevés lesz belőle): rövid, és ha hiszitek, ha nem, sosem örültem még annak, hogy egy kötet ennyire rövid. Bár, ha nagyon kukacoskodni akarok, akkor lehetett volna tömörebb, gyorsabb lefolyású is, mert így nagyon vontatott volt a cselekménye, és azon a 106 oldalon, amit elolvastam unatkoztam, nem éreztem azt, hogy én mennyire benne lennék ebben az egész nyomozósdiba, s nem tudott magához láncolni. Leginkább az írásmódjával vannak problémáim, meg azzal, hogy szürreális. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy II. Erzsébet, aki 2016-ban 89 éves volt elkezd egy haláleset után nyomozni. Egyszerűen nem.

Próbáltam nagyon befogadó lenni a történettel kapcsolatban, de elég hamar rávilágított számomra arra, hogy távol áll tőlem. A nyomozás, mint szál jöhet, ha nem arra építi fel az egész cselekményét, vagy ha legalább lett volna benne egy icipici izgalom, de sajnos nem volt. Nem tudta kellőképpen felkelteni a figyelmemet, és hosszú idő után először éreztem úgy, hogy miért is olvasom én ezt? Miért nem inkább olyat kezdtem el, ami közelebb áll hozzám, ami izgalmasabb? Ha egy egészen más megközelítésben tárta volna elénk az írónő az eseményeket és a cselekményt, lehet hogy megnyert volna magának, de így csak azt érzem, hogy helyette olvashattam volna az Akhilleusz dalát vagy akár a Kirkét is.

Nem szeretek negatív értékeléseket írni, és itt most nem is az a célom, hogy szétcincáljam a regényt, távol álljon tőlem, hanem az, hogy átadjam azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket közvetített, illetve kiváltott belőlem II. Erzsébet nyomozása. Magával a helyszínnel nincs problémám, tudtam értékelni, hogy a Windsor-kastélyban játszódik a cselekmény, talán ez a másik pozitívum, ami a kötet mellett szól, de egy érdekes helyszín és a rövidség, még kevés ahhoz, hogy igazán jó legyen a történet. 

Sajnos nem jött át S. J. Bennett mondanivalója, az hogy miért is vetette lapra A Windsor-csomót, és mi volt a célja vele. Úgy éreztem, hogy cél nélkül lebegünk, és mire történne valami, addigra elalszom a fotelben, és leöntöm magam a teámmal. Emellett a krimis szál is kesze-kusza volt néhol, és látszólag semerre sem tartott a cselekményben, hiába haladtunk a regényben előre. Sokkal jobb lett volna, ha beleteszi magát az írónő, és nem akar feltétlenül Agatha Christie nyomdokaiban lépkedni, mert látszólag nem sikerült neki, és egy elsőre kecsegtető regényt tiport meg. Tényleg sajnálom, de A Windsor-csomó nem nekem íródott, lehet nem is az én korosztályomnak. Majd megkérem a mamát adjon neki egy esélyt, aztán meglátjuk, hogy tényleg velem van e baj, vagy a történettel nem klappol valami.

" - Ma reggel halt meg. Valószínűleg szívrohamot kapott. Kedvelted, ugye?"

" - Honnan szerzett tudomást róla őfelsége? Úgy értem, a meghívásról. Nem láttam nyomát."

"Valami furcsaság történt az estély éjjelén. Nem az esemény alatt, hanem előtte. Egy emlékfoszlány ólálkodott az agya egyik szegletében, és időnként mocorgott. Ahogy a kutyák berohantak előtte a szalonba, majdnem sikerült felidéznie, de aztán mégis kiszaladt a kezéből."