Naomi Novik: Az utolsó tanítvány (Solomancia 2.)

"Óvakodj Orion Lake-től!"

*

A Solomanciában El, Orion és a többi diák a végzős évbe kezd bele, amelynek végén baljós árnyként lebeg a záróvizsga réme. Ezt a halálos hagyományt csak kevés diák éli túl, ám El eltökélten hisz benne, hogy az ő csapata sikerrel jár. Ahogy azonban az iskola egyre vérszomjasabbá válik, úgy fogy a remény, és El kénytelen felismerni: néha csak úgy lehet megnyerni a játékot, ha az ember felrúgja a játékasztalt… A végzet iskolájának sziporkázó folytatásában Naomi Novik hősnője, a sötét varázslónő, aki nem akarja használni félelmetes hatalmát, még többet felfed az iskola – és az azon kívüli mágikus világ – titkaiból.

Amióta márciusban elolvastam az első részt (te jó ég, milyen rég volt) azóta érdekel, hogy hogyan is folytatódik ez a dark academia kötet. A függővéget én sem szeretem, emiatt nem kicsit téptem a hajam, de a második rész alatt sem lehetünk nyugodtak, mivel nagyon úgy néz ki, hogy az írónő élvezi, ha gyötörheti az olvasóit. Újfent egy igencsak érdekes, összetett, valamivel barátságosabb kötetet kaptunk tőle, ami nem egy helyen melengeti meg a szíveket, de a leírásoknak és a belső monológnak köszönhetően sokkal jobban megszólít, mint az első rész tette. Nemcsak El további próbatételei érdekeltek, hanem az is, hogy miként változik az iskola, vártam a különböző szörnyek felbukkanását, és az első kötet utolsó mondatai miatt Orion felbukkanását is. Kétség kívül az egyik legfurcsább könyves páros az övéké (El & Orion), viszont van ebben a furcsaságban valami, amitől szerethetőek is lesznek, és drukkolsz, hogy a mogorva lány és a szörnyölő fiú még jobban egymásra találjanak.

Ez a második kötet még jobban tükrözi az írónő stílusát, mint az elődje. Nemcsak hosszabb is, de több időnk is van arra, hogy megismerjük a kötet dinamikáját. Az eleje lassan indul, inkább a belső küzdelmekre, az ellentmondásra és a változtatni akarásra helyezi a hangsúlyt. Végig El mesél nekünk, aki a kötettel együtt változik, és egy csodálatos karakterfejlődésen megy keresztül. Kevésbé mogorva, jobban mer nyitni a többiek felé, ugyanakkor még mindig bizonytalan és nem érzi magát otthonosan az iskolában, bár az is igaz, hogy ez bárkire elmondható lenne, hiszen ki érezné magát otthonosan egy olyan helyen, ami a világűrben lebeg és tele van szörnyekkel, amik bármikor lecsaphatnak rád? Mellesleg a szörnyes vonal és a dark academia jegyek miatt áll igazán közel hozzám ez a kötet. Naomi Novik mesterien szövi egymás után a mondatokat, és nem kis erőfeszítéssel varázsol igazi fergeteges hangulatot a kötet lapjai közé. Újfent levesz a lábadról, és még ha nehéz is a kezdet, nekem különösen az volt, hiszen lassabb mederben, lassabb tempóban zajlik, mint amit már megszoktam, ugyanakkor ez cseppet sem hátránya a kötetnek, a végére igazán kedvelhetővé válik. Elég időt ad nekünk ahhoz, hogy újra a részeseivé váljunk az eseményeknek, és a szívünkön viseljük a karakterek sorsát.

A Solomancia második leckéje El negyedik évét mutatja be. Sikeresen túlélt már hármat, és már csak ez az egy év választja el attól, hogy újra a külvilágban élhessen. Belecsöppenünk az utolsó nagy próbatételébe, de az írónő egy kisebb csavarral felkavarja az állóvizet, és olyan mederbe tereli az eseményeket, ahol már nemcsak a negyedikesek számítanak, hanem az egész iskola. Új információkkal lát el bennünket, táplálja a tudásszomjunkat, és nem egyszer dob be olyan információkat, amik mindent megváltoztatnak. Ezért is szerettem olvasni, mert teljesen kiszámíthatatlan, és nem tudhatod mi fog várni a következő oldalon.

Ha valaki megkérdezte volna, hogy mit várok a második résztől, biztos vagyok benne, hogy nem azt mondtam volna, mint amit kaptam. Még mindig egy halálos iskola a helyszín, aminek a legfőbb célja, hogy minél több tanulót öljön meg, de ennél jóval több is a kötet. Megmutatja, hogy mire megyünk az összefogással, és azzal, ha nemcsak magunkra gondolunk, hanem másokra is. Igazi game changer ez a rész, és nemcsak azért, mert kiforrottabb, mint a Solomancia első leckéje, hanem azért is, mert elhagyja az önzőséget és felkarolja az elesetteket, a védteleneket és azokat, akiknek esélyük sem lenne a túlélésre.

Bevallom, amikor elkezdtem álmodni sem mertem volna arról, hogy több lesz ez a második rész, mint egy jó folytatás, de bizony ennél több Az utolsó tanítvány. Alapjaiban rengeti meg a már megalkotott világot, és minden egyes változással egyre inkább a katasztrófa és az ismeretlen felé tereli az eseményeket. Ennek ellenére imádtam olvasni? Igen! Bármikor újrakezdeném? Mi az hogy! Járnék e ebben az iskolába? Biztos, hogy nem. A Solomancia a halál megtestesítője, ahonnan csak szerencsével és összefogással van kiút.

A kötet legnagyobb részében (a belső monológon és a tipródáson kívül) a harc, a vérengzés és a pusztítás dominál. Nemcsak Orion Lake a megszállott szörnyölő gépezet, hanem El is. A tanulmányai mellett, már nemcsak ki akar jutni, hanem meg is akarja változtatni a dolgok menetét. Nem gondoltam volna, hogy majd ebben a második részben azon kívül lesz szerepe, hogy ő az a tipikus karakter, akit kiközösítenek, mert nem értékes, nincs cserealapja, és a maga nemében egy különc. Ugyanakkor El megmutatja, hogy ennél jóval több. Végig drukkoltam neki, hogy sikerüljön a terve, és ne legyen kudarc a vége.

Maga a cselekmény izgalmas, még a lassú kezdet ellenére is, mindemellett sötét, borzongatós olvasmány, ami a sötétben várja a gyanútlan olvasóját, hogy lesből támadva döntse le a lábáról, és mutassa meg, hogy bizony tud meglepetéseket okozni, nem is akármilyen meglepetéseket. Csak úgy kapkodtam a fejem olvasás közben, és nem győztem lapozni. Úgy nagyjából a kötet közepétől egészen felgyorsulnak az események, és minden egyes fejezettel egyre közelebb és közelebb visznek a FÜGGŐVÉGES befejezéshez.

A kötet felépítését tekintve elmondható, hogy habár csak 14 fejezet, minden egyes fejezet hosszú és tömör, információgazdag, ugyanakkor közben szépen halad is a saját medrében. Amit kicsit hiányolok belőle az a dialógus, nem volt valami sok benne, és azok is inkább beékelések voltak. Szerintem kevesebb monológgal és több párbeszéddel élvezetesebb és gördülékenyebb lehetett volna a kötet. El néha a szarkazmusával már ölt, és nem egy helyen okozott agybajt. Persze szerethető karakter, de a legtöbbször inkább csak kipasszíroztam volna belőle a szavakat, hogy mások is értsék épp mire gondol, és mit akar elérni.

Azt hiszem a szerelmi szál ebben a trilógiában a vesszőparipám, mert nem akarom elhinni, hogy ennyivel akarta kiszúrni a szemünket Naomi Novik. Mégis mi volt ez? Bemelegítő? Nem érzem azt, hogy érzelmekben erős lenne ez a kötet. Valamilyen szinten jelen van, de minden olyan hihetetlen benne. Sem El, sem pedig Orion részéről nem érzem azt a nagy szerelmet, sőt az esetek 90%-ában el se tudtam dönteni, hogy akkor most mi is van köztük!? Teljesen összezavart az írónő, és elérte, hogy ennek ellenére is drukkoljak nekik. A mániákus szörnyölő, adrenalinfüggő és a mogorva, de valahol a mély felszín alatt szerethető lány elérte, hogy bizakodjak, aztán persze a függővéggel jól gyomorszájon vágott az írónő, de azt hiszem erre számíthattam volna.

Összességében nagyon szerettem, a hibái ellenére is, és nem tudom, hogy mi lesz velem a folytatásig. Angolul szeptember végén várható, és a kötet végén a függővég teljesen kicsinált. Nem érhet így véget. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni. Az utolsó tanítvány függővége az egyik legmélyebbre tapintó, amit valaha olvastam, és nemcsak azért, mert úgy ért véget ahogy, hanem azért is, mert éreztem, hogy nem szabad túlságosan beleélnem magam egy happy endes lezárásba, mégis reménykedtem, és ezt a reményt vette el tőlem a kötet. Jó néhány tekintetben ez a regény változtat az írónő által megálmodott világ felépítésén, és azon ahogy a dolgok működnek, de... és ez itt egy nagy de, ez nem jelenti azt, hogy át kell venni a már az első részből ismert szépen 'felturbózom az utolsó fejezetet, hogy aztán idegeskedhessenek az olvasók, hogy mi lesz ezután' hozzáállást. Jobban belegondolva az első rész lezárása nem ütött akkorát, mint Az utolsó tanítványé. De mindezek ellenére is nagyon ajánlom ezt a kötetet azoknak, akik nem félnek új fába vágni a fejszéjüket, akik nem riadnak meg a szörnyektől, és akiknek nem esik nehezére kivárni azt, hogy beinduljon a cselekmény. Ha olvastál már az írónőtől, akkor a Solomancia trilógiát se hagyd ki, és hidd el megéri elkezdeni ezeket a könyveket, mert fenomenálisak és igazán egyediek könyves berkeken belül is. Az meg már csak hab a tortán, hogy El és Orion még mindig Dramione feelinget áraszt, és képtelenség nem megkedvelni őket. Egyedi történet egy igazán tehetséges írónő tollából.

" - Őszintén szólva rajtad kívül senki sem viselkedne durván és ellenségesen egy olyan sráccal, aki vagy hússzor megmentette az életét - közölte Aadhya."

"A jelek szerint mégis látványosabb szörny vagyok, mint egy gonosz varázsló. Hurrá!"

" - És akkor most mit akarsz csinálni? Ha megfordulsz a kapunál és visszajössz hozzám, csak egy újabb célpont leszel, akit fedeznem kell. Nem fogom tétlenül végignézni más emberek halálát, de ettől még nem fogom helyetted megmenteni őket. Azt már nem!"

" - Lenne... kedved... velem reggelizni? - Amint kimondta, rájött, hogy nem lett elég elborzasztó a meghívás, ezért vércseszerű rikoltással hozzátette: - Egy randin?"

"Nem akarok úgy dönteni, mint anya, nem fogok hülyeséget csinálni egy fiú miatt, aki odajön hozzám a könyvtárba, és leül a közvetlen közelembe, vagy, mondjuk, kettesben maradunk egy fénykörben a szanaszét nyúló sötétség közepén - egy fiú miatt, aki érthetetlen módon kivételes és vonzó teremtménynek tart, és akitől a gyomrom kis kockákba rendeződik, valahányszor a közelemben van."

" - El, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni... hogy kijutunk-e innen, de muszáj... - Elcsuklott a hangja, mintha sírás fojtogatná, nem csöpögős érzelgősség, hanem valami átható érzés miatt, ami zokogásra akarja kényszeríteni. Nem tudtam elhallgattatni, ezért felbátorodva folytatta: - Csak téged akartalak mindig."

Köszönöm szépen a Gabo Kiadónak a recenziós példányt!

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)