Brigid Kemmerer: A Heart So Fierce and Broken - Harcos, megtört szív (Az Átoktörő 2.)

 "Zavar, hogy nem tudom, mennyi az idő."

*

Szívdobogtatóan ​gyönyörű mese szeretetről, barátságról és hűségről. Keresd meg az örököst, nyerd el a trónt! 

Az átok végül megtört, de Rhen, Emberfall hercege most még aggasztóbb nehézségekkel szembesül. Szárnyra kelt a pletyka, hogy nem ő a trón jogos örököse, és hogy tiltott varázslat szabadult Emberfallra. Bár Harper Rhen mellett áll, Grey, a herceg testőre eltűnt, ami komoly kérdéseket vet fel. 

Nyerd el a trónt, mentsd meg a királyságot! 

Lehet, hogy Grey a trónörökös, de ő nem akarja kiadni a titkát. Mióta megölte Lilithet, szökésben van, és nem kíván szembeszállni Rhennel – mindaddig, amíg Karis Luran ismét fenyegetőzni nem kezd, hogy lerohanja Emberfallt. Karis Luran lánya, Lia Mara azonban gyűlöli az erőszakot, és meglátja a rést anyja tervében. 

De vajon meg tudja győzni Greyt, hogy Emberfall érdekében álljon ki Rhen ellen? Az izgalmas, lebilincselő történet folytatódik, miközben emberek mérettetnek meg, és egy új szerelem is kibontakozik a háború szélére sodródott birodalomban. 

Varázsold el magad vele te is!

A trilógia első része, a Sötét, magányos átok bekerült a 2021-es kedvencek közé, viszont a második rész nem lett az. Igazság szerint kétes érzelmek kavarognak bennem, pedig annyira akartam szeretni ezt a részt is. Lehet ez volt a baj. Magasra tettem a lécet, és a Harcos, megtört szív ezt nem tudta megugrani. Alapvetően a legnagyobb problémám az a kötettel, hogy egy olyan karakter kerül előtérbe, aki már az első részben sem lett kedvencem. Akik szerették Greyt, azoknak igazi felüdülés lesz ez a kötet, viszont ha ti is Rhen hercegnek drukkoltok, akkor mélyrepülés a javából. Sajnálom, mert amúgy látok benne fantáziát, és ha elvonatkoztatok az első 100 oldaltól, akkor néhol kapunk izgalmakat, de úgy érzem, hogy ez most nem az én kötetem lett.

Kétes érzelmekkel csuktam be a regényt az utolsó oldal elolvasása után, és nem éreztem azt, hogy ez egy rendes rész lett volna. Olyan, mintha a nagy finálé előtt az írónő írt volna egy töltelékrészt, mert azért valljuk be, hogy az utolsó 80 oldalon kívül nem sok minden történik. Persze szorgosan olvastam, és viszonylag gyorsan is haladtam vele, de a varázs ezúttal elmaradt. Amilyen kecsegtető volt a kezdet, olyan szomorú lettem, ahogy egyre jobban haladtam előre. Megértem, hogy valahogy Greyt jobban előtérbe kellett helyezni az első kötet lezárása miatt, és azzal sincs problémám, hogy új karakterek jelentek meg a színen, de amíg az első részben Rhen és Harper párosa tarolt mindent, addig itt a másodikban nem éreztem azt, hogy Grey és Lia Mara felnőttek a feladathoz, arról nem is beszélve, hogy Rhen szemszögéből mindössze 2 fejezetet olvashatunk, az elején és a végén, ami igaz, hogy keretet ad a történetnek, mégis kevés volt. Az meg, hogy Harper teljesen eltűnt a képből, és néhány megszólaláson kívül nem is nagyon volt jelen, hát nem is értem. Összeszedetlennek érzem ezt a részt, de nagyon. Annyira erős és független volt az első részben, itt meg teljesen el volt fojtva az ereje, és az sem igazán tetszett, hogy az írónő arrafelé próbálta terelgetni Rhen karakterét, hogy nem akkor volt szörnyeteg, amikor az átok hatására átváltozott, hanem akkor, amikor újra ember lett. Nem, nem és nem. Dühös vagyok? Igen! Lehetett volna jobb is? Igen! Ennek ellenére szeretem ezt a világot? Igen! Szeretném megtudni mi lesz ennek az egész huzavonának a vége? Persze! Ezért is várom annyira a harmadik, de egyben befejező részt.

Maga a világ felépítése már nemcsak Emberfallt foglalja magába, már nemcsak ennek az országnak a politikájába, mindennapjaiba, és nehézségei pillanthatunk be, hanem Shyl Shallow-éba is, ami merőben eltér Emberfallétől. A vezető egy kemény, mindenkit feláldozó, kegyetlennek tűnő királynő, aki bárkin és bármin átgázol. Karis Luran nem a kedvességéről híres, s nem is a kegyelméről. Lia Mara az idősebbik lánya, akinek a szemszögéből olvashatjuk a történetet, amikor éppen nem Grey van porondon.

Bevallom Lia Mara az elején nem volt szimpatikus, olyan unalmasnak tűnt, aztán valahol a kötet felénél elkezdett kinyílni, elkezdte megmutatni ki is ő valójában, s onnantól kezdve kedves lett a számomra. Nem egy tipikus fantasy hősnő, mégis van benne valami, ami megfog. Árnyékban él, küzd saját magával, és az elvárásokkal, ami miatt a fiatalabbak számára példa lehet. Egy útmutatás, hogy sose add fel, ne hagyd hogy mások elnyomjanak, s a szeretet nem gyengeség, hanem erősség, ami a legváratlanabb pillanatokban fordíthat a sors kerekén. Eleinte igaz, hogy naiv a karaktere, olyan semmitmondó, de mint minden éremnek neki is két oldala van. Idővel felfedi ki is ő, és mennyit is ér. De én nem szenteltem volna neki a fél kötetet, hogy végre megtalálja önmagát.

Mellette Grey sorsa folytatódik a Harcos, megtört szívben. Úgy érzem, hogy miatta ez a második rész az ostoba döntések kötetet. Nem egyszer vágtam majdnem oda a falnak a regényt, nem egyszer akartam észt verni a fejébe, és legalább egy kicsit észhez téríteni, mert amit ebben a részben leművel az egyszerűen szégyen. A menekülés, a titkolózás sosem megoldás. Igaz, hogy nehéz megnyílni, nehéz kimondani a kimondhatatlant, de ez az egyetlen értelmes járható út. A kötet végéről pedig jobb, ha nem is beszélek, mert akkor ez az értékelés nem értékelés lesz, hanem Grey elátkozása. Tényleg nagyon felbosszantott a karaktere.

Rhen összesen két fejezetet kap, és ezen felül sem mutatkozik túl sokat, emiatt vakfoltok és kérdések hada merülhet fel az olvasóban. Nem sok mindent tudunk Emberfall helyzetéről, nem látjuk se Rhent, se Harpert. Nem igazán tudjuk, hogyan is folytatódik a történetük, mert Brigid Kemmerer mellőzi őket, pedig sokkal több figyelmet érdemelnének. Számomra ők a legérdekesebbek az egész trilógiában, s habár a végére egészen megkedveltem Lia Marát, sajnos nem ért fel hozzájuk.

Ami a cselekmény egészét illeti úgy éreztem jó néhány helyen, hogy egyhelyben toporgunk, és semmi izgalmas nem történik. Komolyan mondom, a véres jeleneteken kívül nem volt, ami odaszögezett volna az oldalakhoz. Szépen, tempósan menetelünk előre, de lényeges esemény közben elvétve történik csak. A kaparó jelenléte viszont izgalmas, és látok benne fantáziát. Remélem az utolsó részben több szerepet fog kapni Iisak is, mert miatta igazán érdekes, és különleges fűszert kapott a kötet. Ha lett volna külön fejezete, talán nem lennék ennyire elégedetlen ezzel a résszel.

Amit viszont tudok, és akarok is értékelni az az olvasmányossága a kötetnek, az hogy próbált kilépni a saját maga kis világából és nyitni mások felé. Az is tetszett, hogy nem az a tömény, nehezen emészthető fantasy, hanem az, ami kikapcsol, viszont nem vár tőled nagy dolgokat. Helyenként szórakoztat, a véres jeleneteket és a nehéz döntéseket sem veti meg, ugyanakkor megmarad az az egyensúly is, ami a Sötét, magányos átok alatt is megvolt. Nem akar világmegváltó lenni, nem akar száraz tényekkel bombázni, ugyanakkor az sem a célja, hogy végig kiszámítható legyen. Szerettem benne, hogy képes meglepetéseket okozni, és ha kell csavar egyet a történeten. 

A kötet érzelmi része a vége felé jobban érvényesül, titokzatos, sejtelmes, de jelen van, és kíváncsi vagyok merre halad tovább ez a szál. Nem kedvelem Greyt, de Grey és Lia Mara párosát igen. Kiegészítik egymást, ha kell támogatják a másikat, és mindig akkor kerülnek jobban előtérbe az érzelmek, amikor már úgy éreztem, hogy ebből nem lesz semmi, és hiába várom az áttörést, de örülök, hogy nem így lett. Nem tökéletesek együtt, viszont ez a romantikusabb vonal valamennyire enyhít a csalódottságomon.

Összességében egy 3,5 csillagos olvasmány lett, ami ennél lehetett volna jobb is. Kicsit csalódás is, kicsit meg is lepett, de nem a jó értelemben. Ha csak egy novella, vagy kiegészítő kötet lenne, még tetszett is volna, de mint második rész nem. Kevés volt, és inkább legyen a világ felépítése száraz, unalmas, mint a karakterek. Számomra sokkal fontosabb, hogy a szívemhez nőjenek a karakterek, és együtt tudjak izgulni velük, hogy átérezzem a sorsukat, de Grey sem az első részben, sem itt nem tudott meggyőzni. Lia Marában, mint már utaltam rá, van fantázia. Tycho pedig, ha jól tudom a későbbiekben fog fontosabb szerepet kapni, így rá mindenképp érdemes odafigyelni, még akkor is, ha elsőre esetlennek tűnik, viszont a szíve és az értékrendje nagyon is a helyén van, és nem csodálnám, ha mellette Lia Mara húga, Nolla Verin is több szerepet kapna. Amellett, hogy ez a rész nem nekem szólt, az írónő a barátság, a bajtársiasság, és egy szebb jövő képeit szövi bele a cselekménybe, amik hol segítik a történet előremenetelét, hol pedig gátolják azt. A vége izgalmas, nem mondanám annyira függővégesnek, mint az elsőt, de azért hagy kérdéseket maga után. Csak remélni merem, hogy A Vow So Bold and Deadly-ben felnő a feladatához, és a rá helyezett súlyokkal is jól fog manőverezni, mert tényleg nagyon szeretném szeretni ezt a trilógiát. Az alap megvan hozzá, a kivitelezés is bizalomgerjesztő, de minden a karaktereken múlik. Szeretném újra látni Rhent és Harpert. Velük kezdődött el minden, úgy lenne a fair, ha velük is érne véget.

"Az én szívem mást diktál, mint a húgomé. Ebben az egyben biztos vagyok."

"Már el is felejtettem, hogy ilyen is tud lenni. Rhen herceg briliáns stratéga és tökéletes úriember, de ha úgy tartja kedve, a legváltozatosabb kicsinyességekkel rukkol elő. Az átok sokat formált rajta - igazság szerint mindkettőnkön -, de ugyanolyan haragtartó maradt, mint régen."

" - Amikor már azt hiszed, hogy kiismerted a helyet, valami leesik az égből, és mindent a feje tetejére állít."

" - Lehet, hogy király nem akarok lenni, de testőrnek még jó vagyok. - Megcirógatja az államat. - Ne félj! Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzád."

" - Azért sírok, mert te herceg vagy - suttogom lágyan. - De én... - Nagyot sóhajtok. - Én nem vagyok hercegnő."

🛒 Ha kíváncsi vagy hogyan folytatódik tovább a Sötét, magányos átok ide kattintva megrendelhető a második rész!