Baráth Viktória: A napfény földje (Szabadon 1.)

" - Meg tudod csinálni! Évek óta ezért dolgozol, úgyhogy nem hagyhatod, hogy átgázoljanak rajtad. Menj vissza, és adj bele mindent!"

*

Elizabeth Carrington a londoni elit irigylésre méltó életét éli. Sikeres üzletasszonyként hőn áhított vágya megszerezni egy kereskedelmi cég tulajdonostársi pozícióját. Kemény munkával küzdötte fel magát a csúcsra, és most végre elérheti a célját. Ehhez azonban olyat kell tennie, amire nem számít: Afrikába kell utaznia, hogy ő maga bonyolítson le egy fontos kakaóbabüzletet. A feladat első ránézésre könnyűnek tűnik, Elizabethnek azonban az út során a legrosszabb rémálmaival kell szembenéznie. Főleg, amikor Elefántcsontparton lázadás tör ki, elsöpörve a hazautazás lehetőségét. Az egyetlen kapaszkodót a vadonban élő, angol származású Adam jelenti számára, akinek esze ágában sincs pátyolgatni az állandóan panaszkodó nőt. Az idő múlásával azonban Elizabeth rádöbben, hogy a világról alkotott képe egy túl büszke és elkényeztetett nő nézőpontjából fakadt. 

Van még remény a természet és az emberiség számára? Képesek vagyunk saját magunkon is változtatni, ha az a világunk hasznát szolgálja? Baráth Viktória legújabb, Szabadon-sorozata egy nagyon is aktuális társadalmi problémát boncolgat, amelyben az egyéni sorsok összefonódása jelentheti a megoldást. Mert van az a pillanat, amikor félre kell tennünk a saját érdekeinket egy nagyobb cél érdekében.

Baráth Viktória regényeit mindig öröm kézbe venni, hiszen olyan utazásra invitál, amit nem fogunk megbánni. Ez A napfény földje kapcsán sincs másképp, viszont kicsit más, mint az eddigi BV regények. Egy sorozat első része, ami fontos problémákat pedzeget, s ami a csillogó, luxus életet állítja pellengérre, nemcsak egy harmadik világbeli országba kalauzol el minket, hanem azt is megmutatja, milyen szegénységben, kizsákmányolva, félelemben élni. Erős kezdés, viszont nem vagyok teljesen megelégedve, mint tudjuk Viki nem szereti a happy endet, és emiatt hiányérzetem támadt, de ne szaladjunk ennyire előre.

Maga a regény Elizabeth Londoni életével kezdődik, amivel nem is lenne problémám, ha az írónő nem egy túl szofisztikált, kényes, tisztaságmániás, 'mindennek tökéletesnek kell lennie, fő a pénz és a siker' karaktert állítana a kötet középpontjába. Nagyon nem tudtam vele azonosulni, és rendesen kétségek gyötörtek, hogy vajon fogom e szeretni ezt a kötetet, mert bevallom az elejével nagyon megszenvedtem vele, és lassan haladtam. Viszont így visszagondolva, pont egy ilyen karakter kellett ahhoz, hogy jobban megértsük és átlássuk a dolgokat, a helyzet súlyát, és magát az életet. Míg a nyugati világban a sikerek, a pénz és a tulajdonunk határoz meg minket, addig a szegényebb országokban az étel, a friss ivóvíz és az élni akarás az elsődleges szükséglet, s minden egyes nap ezért küzdenek az emberek. A két világ közötti kontrasztot olyan precízen ábrázolja, olyan beleéléssel, ami nagyon szimpatikussá teszi a regényt, s ad egy olyan jelentést neki, ami értékekkel ruházza fel a történetet, s magát a cselekményt is. A maga aktuálisával dönti romba az olvasóit, és mutatja meg, mennyire is szerencsések vagyunk, hogy nem kell a túlélésért küzdenünk nap, mint nap. Nem kell attól félnünk, mikor leszünk betegek mikor támad meg egy vadállat, vagy mikor vagyunk rosszkor rossz helyen a rossz emberekkel körülvéve. 

A cselekmény leginkább Elizabeth Afrikába érkezése után indul be, előtte csak építgeti az írónő a regény vázát, de úgy igazán a lázongás után indulnak be az események. Onnantól kezdve közvetít értéket, s onnantól mondhatjuk azt, hogy érdemes volt kézbe venni, és elmerülni ebben az igencsak aktuális problémákkal foglalkozó kötetben. Ahogy haladunk előre úgy ismerjük meg egyre inkább az országot, és Liz is úgy formálódik, változik a jó irányba. 

Szemtanúi lehetünk a fellengőz, ki ha én nem stílus levedlésének, és a kötet közepétől az igazi Elizabeth is előbújik, aki eddig a kosztümök és a smink világa mögé rejtőzött. Leveti az álarcát, és kinyitja a szívét a világ felé, beengedi az érzelmeket és érzéseket. Nemcsak fizikai formában vesz részt az utazásban, hanem a lelke is kinyílik, s egyre inkább elfogadóbb lesz a világra, s az emberekre nézve is. Hatalmas utat jár be a regény ideje alatt, s elmondhatom, hogy a kötet végére igazán büszke lehetek rá, hiszen végre kiállt önmagáért, azt csinál, amit akar, s nem enged a csábításnak, az önzőségnek, és a szívtelenségnek. 

Liz mellett Adam kap még fontos szerepet, akit már az elején nagyon megkedveltem. Kicsit Owen Grady-re emlékeztetett a Jurassic Worldből. Egy kívülálló, aki világosan látja a problémákat, s tesz is ellenük, segítőkész, ugyanakkor önfejű és felettébb pimasz is. Tökéletes book boyfriend alapanyag, ugyanakkor simán szembe is sétálhat veled az utcán. A legszimpatikusabb az volt benne, hogy semmit sem rejt véka alá, s nem hazudtolja meg önmagát és a tetteit. 

A háttere annyira nem kiforrott, de mivel ez a kötet Elizabeth útjáról szól, nem is kell, hogy mindent tudjunk róla. Akik arra számítanak, hogy majd tele lesz a kötet érzelmekkel és romantikával, azoknak van egy rossz hírem: nagyon keveset kapunk, s az sem elég. Az írónő elénk dobja a csontot, de aztán el is veszi azt. Ugyanakkor ehhez a kötethez ez passzol, ez kell ahhoz, hogy Elizabeth elinduljon a saját útján, amit ő maga építget, amit ő akar, amit nem kényszerítenek rá, ami a saját magáé, s azt kezdhet vele, amit akar, mindenféle nyomás nélkül. 

Mielőtt belekezdtem volna azt gondoltam, ha már Afrika, akkor a szavanna világát is jobban megismerhetjük, de nem, s ez hiányzott is, ugyanakkor az emberi pusztítás, a kizsákmányolás és a nehézségek azok a fontos elemei a kötetnek, ami nélkül nem lenne A napfény földje az, ami. Tanít, de egyben művelődünk is általa. Végig őszinte, nem akar szépíteni, és a maga valóságában mutatja be az életet. Nemcsak a társadalmi problémákat pedzegeti, hanem a kulturális különbségeket is. 

Ha egy komoly és aktuális problémákkal foglalkozó, ugyanakkor emészthető regényre vágytok, Baráth Viki új regénye nem fog csalódás okozni. Összességében tetszett, viszont túl rövid volt, a lezárás kicsit összecsapottnak és befejezetlennek érződik, viszont imádtam, hogy nem futamodott meg a problémák elől, a legkeményebb szívet is megolvasztotta, s megmutatta neki, hogy a való világ a tökéletesség álcája mögött rejtőzik, miután rátalálunk erre, kezdődik el igazán az élet, innentől kezdve nyílnak ki előttünk a kapuk, s innentől nézve éri meg úgy igazán élni. Az érem mindkét oldalát megmutatja, nemcsak azt, amit mi látunk, hanem azt is, ami a másik oldalon van. A szegénységet, a kizsákmányolást, és azokat az emberéleteket, amik emiatt mennek tönkre. Nemcsak azt látjuk, amit elénk vetít, hanem a mögöttes tartalmat, és az igazságot is. Azt, hogy ami nekünk mindennapos, az másnak igazi kincs. Rámutat továbbá arra is, hogy becsüljük meg, amink van, mert nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, s a kötet ezt szebben nem is mutathatta volna be. A napfény földje az a regény, ami ennél valóságosabb nem is lehetne. A maga kendőzetlen őszinteségével, fájdalmával és reményével mutatja az utat, ami egy jobb élethez vezethet.

"Már végre túltettem magam a kezdeti sokkon, erre ő rátesz egy lapáttal. Ugye ezt nem gondolja komolyan? Mégis mire gondol, hogy majd felmászom egy fára, mint a bennszülöttek?"

" - Nos, legközelebb szóljon, mielőtt Indiana Jonest akar játszani, úgy talán nem kapok szívinfarktust."

" - Tegnap délután majdnem szétmarcangolt egy leopárd. Éjjel fegyveresek vettek minket körbe. Órákon keresztül kellett utaznunk egy gyógyszerért. Ma láttam egy összeégett csimpánz holttestét. Ezek után nem hiszem, hogy bármi is eltántorítana."

" - Tudod, az egyik barátnőm szerint a legszomorúbb szó a világon a majdnem. De én őszintén remélem, hogy mindkettőtök sorsa megfordul majd."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)