M. L. Wang: Vér a fényes égbolton

"Thomil a hosszabbik úton tért vissza a felderítésből."

*

A mágia ipari utópiává formálta Tiran városát – de komoly árért cserébe. És most eljött a törlesztés ideje. 

Sciona négyéves korában vesztette el a szüleit, ezért egész életében úgy érezte, hogy többet kell bizonyítania a diáktársainál. Az azóta eltelt húsz évben minden idejét és energiáját a mágia tanulmányozásának szentelte, azon eszelős vágytól hajtva, hogy teljesítse a lehetetlent, és ő legyen az első nő, akit felvesznek a Legfőbb Magisztrátusba. De amikor felküzdi magát a főmágusi rangra, rájön arra, hogy a valódi kihívások csak most várják. Ráadásul új kollégái hamar az értésére adják, hogy nem látják szívesen, és asszisztensként egy egyszerű takarítót osztanak be mellé. 

Csakhogy sem Sciona, sem a többi mágus nem sejti, ki is az új segéd valójában. Thomil egykor nem takarító volt: a várost körülvevő mágikus határon túlról származik, egy nomád vadász törzsből. Tíz éve élte túl azt a veszélyes átkelést, amely a családját elpusztította. Most pedig, hogy egy főmágus mellett dolgozik, végre lehetősége nyílik megérteni azokat az erőket, amelyek elpusztították a törzsét, száműzték szülőföldjéről és a tiraniakat hatalmon tartották. Ellentmondásokkal terhelt szövetségük során Sciona és Thomil egy olyan ősi titok nyomára bukkannak, amely örökre megváltoztathatja a mágiat – ha előbb bele nem pusztulnak. Sciona egész életét az igazság keresésének szentelte… de vajon mennyit ér egyetlen igazság, ha a civilizáció jövője a tét?

"Talán az igazság mindig romokat hagyott maga után."

Ritkán olvasok ennyire komoly témákat boncolgató társadalomkritikába bújtatott feminista, utópikus fantasyket, de M. L. Wang: Vér a fényes égbolton c. regénye megérte, hogy a kezembe vegyem, hiszen nagyon tanulságos a kötet mondanivalója. Olvasmányos, dark academia elemekkel és a varázslat szabályait felrúgva mutatja meg nekünk azt, hogy a jó szándék is képes pusztítást és pusztulást okozni. Tudományos megközelítésben állítja pellengérre az emberi életet, az önzőséget, egy nagyobb hatalmat és azt a kapzsiságot, ami a felsőbb erőket jellemzi. 

Hatalmas elvárásokkal kezdtem bele a történetbe, ugyanakkor emiatt volt bennem egyfajta félsz is, hiszen a Vér a fényes égbolton kötettel valamilyen szinten elrugaszkodtam a megszokottól, és már megtanultam, hogy a komfortzóna elhagyása nem mindig jó ötlet. Ugyanakkor M. L. Wang remeke a lehető legjobbkor talált meg, és két nap alatt be is faltam. Az írónő regénye első pillantásra egy egyszerű fantasynek tűnik, ami egy olyan világba kalauzol el minket, ahol a mágia adja a világ alapját, viszont nem véletlenül nem Scionával kezdődik a regény, és ez még a későbbiekben nagyon fontos lesz. Wang az elejétől kezdve építi a történetet, és fokozatosan mutatja be a megálmodott világot. Egy olyan utópikus helyre kalauzol el minket, ahol mindennapos azok körében a mágia használata, akik értenek hozzá és tehetségükkel hozzájárulhatnak a világ működéséhez. Igen ám, de ez csak a férfiak kiváltsága, a nők be vannak skatulyázva, és nehéz kitörni ebből a férfiak uralta világból. Ekkor jön Sciona, és megmutatja, hogy ő képes a feje tetejére állítani a világmindenséget, és képes a dolgok mélyére ásni, ami a kötet egyik legnagyobb erőssége is. Miatta lesz ennyire feminista, ennyire erős és nem szokványos a Vér a fényes égbolton, mert Sciona szárnyal, és minden tehetségét beveti annak érdekében, hogy ne csak ő legyen tisztában az igazsággal, hanem mindenki, aki Tiranban él, legyen az elnyomott kwen vagy tirani.

Az írónő Sciona karakterével megmutatja, hogy milyen egy olyan világban túlélni és tevékenykedni, ami erősen férfiak uralta, ami már toxikusan túlteng a férfias erőtől, és ami tele van versengéssel, továbbá azzal, hogy megmutassák a másiknak, hogy ki a jobb. Sciona nincs könnyű helyzetben, de ő választotta magának ezt az utat, és emiatt irtó büszke vagyok rá, hiszen megmutatja, hogy tehetséggel és akarattal, illetve szorgalommal minden elérhető, de hogy ez éppen a jó vagy a rossz oldal csak azután derül ki, hogy már benne van a sűrűjében és rajta áll, hogy elhozza e a változást Tiran életébe, vagy pedig hagyja, hogy nyerjen a kegyetlen valóság.

Egy olyan zárt, hierarchikus társadalomba kerülünk a kötetnek köszönhetően, ami tele van morálisan megkérdőjelezhető alapokkal, döntésekkel és vigyázni kell, hogy kiben bízunk. Kicsit olyan, mintha végig arra várnánk, hogy mikor fog megmarni miket a kígyó, nem pedig ha, mert az biztos, hogy meg fog. Egy olyan veszélyes képet mutat, ami habár tele van tudományos alátámasztással, valami mégsem stimmel, és alig várja, hogy robbanthassa a bombát, ami mindent a feje tetejére állít.

A kötet nagy csavarja számomra nem volt akkora csavar, mert valami miatt pont arra számítottam, mint amerre elvitte a cselekményt az írónő. Igazság szerint Thomil megjelenésével, és az első fejezettel éreztem, hogy túl szép Tiran városa és működése ahhoz, hogy igaz legyen. Eddig a fantasykben, amiket olvastam a mágia jó dolog volt, de Wang megmutatja, hogy nemcsak jóra lehet használni, hanem teljes népek eltörlésére és kegyetlen gyilkolásra is. Morálisan megkérdőjelezhető tettektől hemzseg ez a történet, és Sciona az egyetlen, aki helyesen cselekszik.

Mivel fantasy kapunk egy nagyon enyhe szerelmi; tiltott szerelmi szálat, hogy pontos legyek, ugyanakkor nekem nem hiányzott, hogy ez a szál ennél több legyen. A hangsúly méltó módon a világon és azon van, hogy helyesen cselekedjünk, még akkor is, ha ezzel az álmaink dőlnek össze, a munkásságunk semmisül meg. Emellett egyfajta társadalomkritikát is megfogalmaz, és a rasszizmus is felüti a fejét, hiszen a kwenek nem többek, mint eldobható, bármikor pótolható rabszolgák.

Míg a kötet eleje nincs tele romlottsággal, addig a közepétől kezdve egy igencsak sötét és nyugtalanító történetté válik. A hatalom, a tudás és a felelősség témakörét vizsgálja, és minden egyes oldallal egyre komorabb képet fest a világról. Hol elbizonytalanítja Scionát, hol az őrületbe kergeti. Wang megdolgoztatja, és nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is a hősnőt, arról nem is beszélve, hogy egy olyan kapcsot alakít ki Sciona és Thomil között, ami mindkettejükre nézve végzetes. Míg Sciona fokozatosan kedvelteti meg magát velünk, addig Thomil az első pillanattól kezdve megmutatja, hogy okos, talpraesett és bármit megtenne az unokahúgáért, akit ugyanúgy a Mélység okozta veszteség éget. Többször tettem fel magamnak olvasás közben a kérdést, hogy mi a helyes út, hogy lehetne úgy alakítani a cselekményt, hogy az ne csak a kwenekre legyen pozitív kihatással, hanem arra a személyre is, aki elindította a láncfolyamatot, de ahogy az írónő, úgy én sem tudom erre a választ. A kötet lezárása keserédes, de úgy gondolom, hogy ezzel teljes a Vér a fényes égbolton. Lehet, hogy helyesen akarsz cselekedni, a jó útra lépni, de nem biztos, hogy ez a jó jó dolgokat fog szülni, lehet, hogy egy rossz tett kell ahhoz, hogy a dolgok jó irányt vegyenek. Ahogy Thomil, úgy én is megkérdőjelezek mindent, ami tirani, és aminek köze van a mágusokhoz és a mágiához. Ha egy igazán egyedi, de annál inkább komoly és fontos témákat boncolgató önálló fantasyt olvasnál, ne hagyd ki a Vér a fényes égbolton c. remekművet!

" - Tudod, hogy nem a feledés elől menekülünk, hanem a remény felé indulunk."

"De ha egy ilyen önző és érzéketlen ember, mint én, képes jobb belátásra térni, akkor ők miért ne lennének képesek rá?"

" - Senki kedvéért ne nézzetek hátra!"

"Maeva egy szót sem szólt, amikor Thomil lekuporodott mellé. Thomil már öt éve magasabb volt a nővérénél, de számára mindig Maeva jelentette a menedéket és a fénysugarat, amikor az összes szeretet eltűnt a világból."

"Nem az a kérdés, hogy mit tehetek azért, hogy elmúljon ez az érzés, mert semmit nem tehetek. Az a kérdés, hogy mire tudom használni ezt az érzést."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)