L. J. Shen: Vadító (Vágyak iskolája 3.)

 "Nem láttál semmit."

*

Az összetört szívek szellemei visszatérnek 

Vaughn Spencer. Csak úgy nevezik: A Vadító. Számomra nem több egy szívtelen királyfinál. A szülei uralják a várost, a rendőrséget és a Fő utca minden polgárát és üzletét. Nekem nincs másom, csak az én szaftos kis haragom, amit iránta érzek – amióta egyszer majdnem megölt. 

Miközben minden hétvégén más csajjal kavar, sorra töri a szíveket, orrokat és szegi meg a szabályokat, arra is marad ideje, hogy engem szívasson. Foggal-körömmel küzdök ellene, és nem számítok arra, hogy a gimnázium befejezése után az óceán túloldalára is követ majd. Most mégis itt van velem egy sötét, kísérteties kastélyban, London külvárosában. Ösztöndíjas gyakornok. Egy pazar szobrász. Egy született zseni. Azt mondják, ez a hely el van átkozva, és tényleg. 

A Carlisle-kastély két szörnyű titkunkat is őrzi. Vaughn azt hiszi, megölheti az elmúlt idők szellemeit, de van valami, amit nem tud. Hogy amit kaszabol, az a szívem. 

Az Amazon, USA Today és Washington Post bestsellerszerző L. J. Shentől megérkezett egy új, érzelmes, önálló regény az első szerelemről, a második esélyről és arról, hogyan élhetsz túl fiatalon egy lélegzetelállító veszteséget.

Ha dark romance-ról van szó nálam L. J. Shen a befutó. A Vadító kötetében az eddigi legbrutálisabb, legprovokatívabb, legelvetemültebb történetével van dolgunk, ahol senki és semmi sem szent. Úgy érzem, hogy ez az eddigi legerősebb regénye az írónőnek, és a maga kegyetlen valójával csap le, és szedi az áldozatait. Hihetetlenül addiktív, és nem egy helyen gyomorforgatóan kegyetlen. Ha nem félsz a kegyetlenkedéstől és érdekel, hogy Vicious fia hogyan találja meg a szerelmet, akkor ne hagyd ki a Vágyak iskolájának befejező részét. 

Az alma nem esik messze a fájától, szokták mondani. Az írónő ezt be is bizonyítja a Vadító alatt. Ha Vicious regénye durva volt, akkor Vaughné még annál is durvább. Őszintén meglepődtem mennyire is sötét és brutális ez a történet. Már a Broken Knight alatt is éreztem azt, hogy érdemes lesz kézbe venni Lenny és Vaughn történetét, de oh my jesus, anyám, amit kaptam az minden várakozásomat felülmúlta, és a sárba tiporta. Azt hittem, hogy ennél sötétebbet már nem tud az írónő, de magamat is meglepve imádtam, és elmerültem abban a mocsokban, amit teremtett. Ehhez a részhez nem elég nyitottnak lenni, hiszen tabukat dönget, leás a mélybe, és a véresebb jeleneteket sem veti meg. Igazi érzelmi hullámvasutat kaptam, enemies to lovers szállal, megannyi titokkal, és még most is hihetetlen, hogy ennyi volt Todos Santos és búcsúznom kell a sorozattól. Ha azt mondom, hogy függő lettem, az nem közelíti meg a valóságot, mert úgy érzem, hogy teljesen rabul ejtett és még, ha akarnék sem tudnék kitörni belőle. Úgy kellett nekem ez a rész, mint egy falat kenyér. Annak ellenére is imádtam, hogy sokszor kiverte a biztosítékot és annyira kemény volt, hogy jó néhány résznél legszívesebben a falhoz vágtam volna, és jól be is olvastam volna a karaktereknek. Feszültséget keltett, megbotránkoztatott és olyan élményt adott, amiről álmodni sem mertem volna.

Tudom, hogy az előző kötetnél azt írtam, hogy Knight a kedvencem az új generációból, de azért Vaughn is megéri a pénzét, sőt... Sokkal több rejlik benne, mint amit mutat magából. Igen, egy igazi zaklató, birtoklási mániás, görény, akit utálnak és tisztelnek is az emberek. De vajon ténylg csak ennyi lenne? Mi van, ha rejlik valami a mélyben, amitől olyan lett, ami? Mi van, ha a múlt sokkal fontosabb szerepet játszik az életében, mint azt mutatja? Mi van, ha minden csak szemfényvesztés és az írónő a legváratlanabb pillanatban rántja le a leplet az igazságról? A Vadító alatt sosem lehet tudni, mit fog hozni a következő oldal, vagy mikor fog arcul csapni és leteperni.

Vaughn mellett Lenny, Leonora a gót csaj kap fontos szerepet, ő a kötet másik főszereplője, az utálat tárgya, aki a maga különc burkában éli a mindennapjait, de ő sem az, mint akinek mutatja magát. Sokkal több van a külseje mögött, mint azt gondolná az ember. Veszteségek, tragédiák tarkítják az életét, nem egyszer sajnáltam meg, ugyanakkor a jó kislány álca mögött egy igazi dög, aki ha kell kegyetlen és kiszámíthatatlan is tud lenni, aki egy igazi harcos, sose adja fel, és addig küzd, amíg el nem éri, amit akar.

Imádtam a párosukat. Tökéletesen kiegészítik egymást, és az ellenségeskedés, zaklatás és hatalmi harcok mellett arra is teret hagyott az írónő, hogy ne csak a külsőt, de a belsőt is tüzetesen megismerjük. A lelki harcok és a látható szenvedések mögötti tartalmat. Egyszerre volt tüzes és heves. Perzseltek az oldalak, ahol Vaughn és Lenny érintkeztek. Csak úgy áradt az elfojtott szexuális feszültség, és az uralkodni akarás a lapokból. Csodálkoztam is, hogy nem gyulladt ki, ahogy egyre többet és többet olvastam belőle.

Magamhoz képest rekordidő alatt befejeztem a Vadítót, ami annak is köszönhető, hogy nem tudtam és nem is akartam letenni. Szó szerint faltam ezt a regényt, és minden egyes távol töltött percben azon rágódtam, hogy vajon mi fog következni, s amikor fog úgy igazán elszabadulni a pokol. Ugyanakkor, amíg Vicious egy bizonyos szintig undort váltott ki belőlem, addig Vaughnt meg akartam érteni, és be akartam látni a lelkébe és megtudni, mi is nyomja a szívét, mi az, ami miatt egy megközelíthetetlen, dühös isten.

A kötet legmeglepőbb fordulata is miatta következik be, és tör darabokra. Sajnáltam a kisfiút, aki volt és azt is, aki lett, mert a múltja hatalmas mértékben befolyásolta az életét, és annyira tabu ez a téma, mégis beszélni kell róla, mert életeket tehet tönkre. Igenis fel kell szólalni, és kiállni a nyilvánosság elé, nem lehet csak úgy elfelejteni, mert örökre nyomot hagy. Nem említem, hogy konkrétan miről is van szó, mert eléggé nagy spoiler lenne, de ha elolvassátok meg fogjátok érteni, hogy ezt miért is írtam. Mindemellett hatalmas lelki erő is kellett ahhoz, hogy ehhez a témához nyúljon Shen, és beépítse a regényébe.

Vaughn és Lenny kapcsolata a dark romance megtestesítője. Külön-külön is ádázak, különcök a maguk nemében, de együtt robbannak és nem hagynak maguk után semmit. Vaughn az alfa, aki szembetalálja magát egy igazi alfa nősténnyel. Az ő táncuk viszi előre a cselekményt, és mutatja meg, hogy a legkeményebb szívnek is szüksége van valakire, legyen az vágyakkal teli kapcsolat, vagy csak egy szimpla ölelés. Ami a kötet erotikus részét illeti, hát nem is tudom, mit mondjak. Olyan kink van benne, hogy te jó ég. Teljesen lesokkolt, ugyanakkor tapadtam az oldalakhoz, és az biztos, hogy sosem fogom elfelejteni. 

Ami a cselekményt illeti, az biztos, hogy nem egy könnyű olvasmány. Néhol már a jó ízlés határát súrolja, de még így is egy igazán letehetetlen, szórakoztató, tabukat döngető történetet kaptam, ami az elődeivel ellentétben pszichés gondolatokkal is foglalkozik. Az 100%, hogy sem Vaughn, sem pedig Lenny nem épeszűek, mert amit ők ketten leművelnek a Vadító alatt, az finoman szólva is sokkoló, és talán pont ezért is lett akkora kedvenc. Tetszett, hogy a sötétsége ellenére is levett a lábamról, meghökkentett és tele volt váratlanabbnál váratlanabb fordulatokkal, a bonyodalmakról nem is beszélve.

Ha Knight és Luna volt a lovag és a Hold, akkor Vaugn és Lenny a kés és a tokja. Lelki gyötrődésük okozója, és a segítség, aki megmenti a másikat önmagától. Azt már eddig is tudtam, hogy L. J. Shen a dark romance koronázatlan királynője, de a Vadító regényében azt is megmutatja, hogy tud újat teremteni, és nem esik bele az ismétlés örvényébe. A Vágyak iskolájának harmadik része is egyedi a maga nemében, nem követ semmilyen rendszert, sablonosnak sem lehet mondani, és az biztos, ahogy aki egyszer kézbe veszi az garantáltan nem fogja tudni elfelejteni. Nagyjából hasonlóan durva regényre számítottam, már csak azért is, mert ismerem Vicioust, de reménykedtem benne, hogy a fia közelebb fog kerülni hozzám, mint ő, és szerencsére így is lett. Shen két művészlelket helyez előtérbe, két narratíván keresztül meséli el egy néhol betegnek tűnő, de annál inkább szenvedélyes szerelem történetét. Ha szereted az újdonságokat, nem akadsz fenn a brutalitáson, és a dark romance regényeket is falod, akkor a Vadító biztos befutó lesz nálad. Öveket becsatolni, előítéleteket elfelejteni, és irány a hullámvasút, mert az biztos, hogy a kötet érzelmek millióit fogja kiváltani belőled. Együttérzést, borzalmat, kegyetlenséget, döbbenetet, ugyanakkor vágyat, feszültséget és egy egyedi enemies to lovers szerelmet is kapsz. Tökéletesebb lezárást nem is kívánhatnék a sorozatnak és Todos Santos elhagyásához. (De azért remélem egyszer még visszatérünk.)

"Micsoda, lázadó, basszus. Valakinek értesítenie kellene a hatóságokat, mielőtt valami igazán őrültséget csinál, például nem bioáfonyát rendel a büfében."

"Hazudott. Kizárt, hogy bárki is hozzá akart volna érni Lenorához. Túlságosan eltért a hagyományos dögös csajos kinézettől. Azok a fekete rongyok. A szemceruza. Az ajakpiercing. Miért nem verik ki az emberek inkább egy Marilyn Manson poszterre, és spórolják meg az óvszert?"

" - Tartsd meg a szüzességed, kislány! A szőke hercegtől már csak egy fantasykönyv és egy vibrátor választ el téged."

" - Hát nem tanultál semmit? Lecserélheted a zárad, az irányítószámod, a hajad, a ruhatárad, az egész kibaszott életed, de én akkor is megtalállak. Ellopom a cuccaid. Lefoglalom, amit akarok."

"Társasjátékoztunk, olcsó, dobozos bort ittunk, filozófiáról, művészetről és hírességekről beszélgettünk, akikkel szívesen dugnánk (ő azt mondta, Rooney Mara az álmai nője, én pedig Machine Gun Kellyért rajongtam.)"

" - A fenébe is, Spencer. Azt hittem, én vagyok a romantikus. Kiderült, hogy te voltál az, aki átvonszolta a seggét a fél világon egy punciért."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

"Bizonyára örömmel hallod, hogy semmi baj nem zavarta meg a vállalkozás kezdetét, amelyet oly rossz előérzettel kísértél."

*

Mary Shelley tizennyolc évesen, egy lidércnyomás hatására találta ki rémtörténetét egy baráti költői versenyre. A versenyt megnyerte, ezzel pedig teremtménye elindult világhódító útjára. A hátborzongató, mára már ikonikus történet szerint Victor Frankenstein életet lehel a holt anyagba, ám később megtagadja teremtményét - s ezért a szörny rettentő bosszút esküszik. 

A kétszáz évvel ezelőtt született mű - amelyet mindenki ismer, de csak kevesen olvastak - rákérdez a tudomány hatalmára, az emberek természetére, céljaira, a világban betöltött helyére, s magára a létezésre is. Bűnhődhet helyettünk más? Az emberiség védelmében sem? Mennyit bír el a lelkiismeret? Vajon ki az igazi rém: a teremtmény vagy teremtője? 

A kétszáz éves regény most új köntösben, a Göncz Árpád fordításából kimaradt részekkel, valamint a szerző legendás előszavával kiegészülve jelenik meg a Móra Kiadó gondozásában.

Néhány éve elhatároztam, hogy megpróbálok minél több klasszikust elolvasni, és a Frankenstein az idei évem második áldozata. Aki hátborzongásra és egy végtelenül szomorú történetre vágyik, az meg fogja kapni mindezt Mary Shelley regényétől, ami a kor romantikus vonalától eltérően egy horrorisztikus regény. Tökéletes olvasmány a borongósabb napokra, illetve Halloween környékére. A történetet már valamennyire ismertem a kötet előtt is, viszont a részleteket maga a regény adja meg, a hangulatról nem is beszélve. Ha eddig csak a különböző filmfeldolgozásokat láttátok, nagyon ajánlom az eredeti művet is, mert az biztos, hogy nyomot hagy az emberben.

A kötet igazán különleges formában van megírva, hiszen Robert Walton meséli el húgának a vele történteket, és ezen keresztül fejti ki Victor Frankenstein életének történetét, ami a szörny megteremtéséhez és annak ámokfutásához vezetett. Eleinte igencsak furcsa volt olvasni ebben a formában, de aztán, ahogy egyre jobban belemélyültem teljesen megszerettem, és élveztem, hogy olyan volt, mintha nekem mesélné el valaki, hogy mi is történt. Nem egy könnyű olvasmány viszont, nem mondom azt, hogy nehéz volt olvasni, mert nem, habár sok helyen eléggé kemény és elborzasztó is, de egy esélyt mindenképp megérdemel a történet. Sokaknak csak annyi van meg Frankenstein történetéből, hogy Victor megteremtette, majd aki a kezei közé került, azokat megölte, de jóval több rejlik ebben a történetben, mint azt az ember hinné. Olyan dolgok kerülnek elérhető közelségbe, mint az Istent játszás, a következmény nélküli cselekedetek meggondolatlansága, és a pusztítás maga. A szörny mellett Victor morális önostorozása és számvetése is ez a kötet, amely a legnagyobb bűnét és megbánását mutatja be. A kötet hangulata ehhez mérten sötét, jó néhány helyen búskomor és borongós. Letargiába taszít, és végig a markában tart. A horror műfaj első szárnycsapásainak egyike, ami nem fél végzetesnek és kiszámíthatatlannak lenni.

A történet legnagyobb része Victor Frankenstein szemszögéből meséli el a végzetes történetet, ugyanakkor egy rövid ideig a szörnyeteg is a narrátorunkká válik, és megosztja a történetét úgy, ahogy ő látta, s ahogy ő megélte az eseményeket. Bevallom néhol szívszorító volt olvasni, hogy mennyi viszontagságon és gyűlöleten kellett keresztülmenni, s mennyire gonoszak is tudnak lenni az emberek, ha valami, vagy ebben az esetben valaki eltér a hétköznapitól. Ugyanakkor a szimpátia mellett szánalmat is éreztem, hiszen a bosszú sosem jó tanácsadó.

A Frankenstein egy olyan kötet, ahol a rossz döntések újabb rossz döntéseket szülnek, ahol látszólag nincs megállás, amíg be nem teljesül az ördögi kör, s amíg vagy Victor vagy pedig a szörny ki nem leheli az életét. Sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy habár teli van érzelmekkel, mégis a szomorúság az, amit minden egyes oldalon kihangsúlyoz a szerző. Tele van emellett dühvel, meg nem értéssel, kirekesztettséggel, és a lélek belső küzdelmeivel is. A jó csap össze a rosszal, s már az elején érezhető a végzet előszele, és a komor hangulat.

Amellett, hogy elgondolkodtat a kötet morális kérdéseket is felvet. Vajon meddig mehet el az ember? Mi az, ami már túl sok, és felbolygatja vele a természet törvényeit? Megéri Istent játszani? Mi történik akkor, ha túl messzire mentünk, és ennek az árát a szeretteink fizetik meg? De a magány, vagy éppen az elfogadás is ugyanolyan fontos szerepet kap, a társra találásról nem is beszélve. Mind Victor, s mind a szörny oldaláról másképp áll a kérdésekhez, s kettejükön keresztül vezet minket végig a cselekményen.

Az írónő minden erejét beleadva tárja elénk Frankenstein történetét, s nem egy helyen éreztem azt, hogy nemcsak az érzelmeimmel játszadozik, de a karakterekkel is. Victor sem az elején nem lopta be magát a szívembe, sem pedig a végén. De úgy érzem, hogy rajta keresztül tökéletesen szemléltette az arroganciát és a "ki, ha én nem" habitust. Ezzel szemben a szörnyeteg valamivel közelebb került hozzám, de vele meg az a problémám, hogy a kicsinyes bosszúja miatt olyan tévutakra téved, amit nem lehet megbocsátani. Emiatt is annyira megosztó a regény, van aki szereti, de az esetek többségében nem értik meg miről is szól úgy igazán. Úgy hiszem a megfelelő hallgatóság nagyon is értékelni tudja Mary Shelley művét.

Nem egyszer merült fel bennem olvasás közben, hogy vajon tényleg az e a szörnyeteg ebben a kötetben, aki annak van kikiáltva, vagy maga az ember? Erkölcsileg romlott, érzelmileg visszafejlett, bosszútól szomjas kötetet kaptam, ami a maga sötét hangulatával mégis megnyert magának. Röpke két nap alatt kiolvastam, mert hajtott előre a történet, és a levélregény forma miatt tűkön ülve vártam, hogy hogyan is fog folytatódni a történet, és mikor jön el az a pont, hogy elég. Mikor jön el az, amikor ráébreszti az írónő az olvasóit arra, milyen sekélyesek is az emberek, s mennyire bántóak tudnak lenni azokhoz, akik a társadalom kirekesztettjei. Ne értsetek félre, tudom hogy a szörny egy kísérlet, mégis annyira szomorú a története, hogy képtelenség nem együtt érezni vele, és nem sajnálni legalább egy kicsit, mert hiába tesz rossz dolgokat, Shelley következetesen leírja az ok-okozati tényezőket is, és még ha a hideg is futkos a hátunkon, akkor is észrevesszük, hogy a végkimenetel lehetett volna más is. Egy percig sem bánom, hogy a kezembe került a Frankenstein, mivel végig lefoglalt, kikapcsolt és megborzongatott. Ha a korai horror elődjét keresitek, akkor ne menjetek sehova, mert megtaláltátok. Mary Shelley Frankenstein regényével páratlant alkotott, ami nem véletlen maradt fenn, s ami nem véletlenül ennyire népszerű Kegyetlen, de a maga nemében egyedülálló is. Az élet sötétebb oldalát mutatja meg egy teljesen kicsavart helyzetben. 

"Kezdetben kétségeim voltak, szabad-e egy magamfajta lény teremtésével kísérleteznem, vagy egyszerűbb szervezettel kezdjem, de képzeletemet annyira felajzották kezdeti sikereim, hogy eloszlott minden kételyem az irányban, vajon képes vagyok-e olyan bonyolult és csodálatos állatnak életet adni, mint az ember."

"Elképzelni nem tudja senki, micsoda kínokat álltam ki az éjszaka hátralévő részében, amelyet átázva és dideregve a szabad ég alatt töltöttem."

"Először visszariadtam, képtelen voltam elhinni, valóban az én képemet veri vissza a víztükör, ám amikor meggyőződtem róla, hogy valóban én vagyok az a szörnyeteg, keserűen, halálosan elcsüggedtem."

"Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?"

"A bukott angyal gonosz ördöggé válik. De még az Isten és az ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben. Csak nekem nincs senkim."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Julie Kagawa: Shadow of the Fox - A róka árnya (A róka árnya 1.)

"Esett az eső, amikor Szuki a Nap Palotájába érkezett, és esett a halálának estéjén is."

*

Egyetlen kívánság új hajnalt ébreszt! Minden ezredik évben az Ezer Imádság Tekercsének birtokosa előhívhatja a hatalmas Kami Sárkányt a tengerből, és lehet hozzá egyetlen kívánsága. 

Az idő közeleg… és a tekercs hiányzó darabjait Ivagoto egész területén keresik. Amikor a démonok megölik a félkicune Jumeko befogadóit, a lány kénytelen elmenekülni az otthonából a tekercs egy darabjával. A sors a titokzatos szamuráj, Kage Tacumi felé tereli őt, aki Jumeko egyetlen reménye a túlélésre. 

Ám a fiú parancsot kapott a tekercs megszerzésére. Ezzel egy nyugtalanító szövetség köttetik, és Jumeko megkezdi élete legnagyobb megtévesztését, tudva, hogy a titka nem csupán élet-halál kérdése – az egész világ sorsa múlik rajta,

A japán mitológia inspirálta történet a kirobbanóan tehetséges Julie Kagawa tollából. 

Az év legelképesztőbb fantasyje.

Nagyon szeretem Julie Kagawa munkásságát. A Vastündérek sorozata tini éveim kiemelkedő olvasási élménye, míg az Éden-trilógia egy teljesen új korszakot nyitott meg előttem, már ami a vámpírokat illeti. Emiatt is voltam annyira kíváncsi, hogy a legújabb magyarul megjelenő, A róka árnya japán mitológia ihletésű regényében vajon le tud e venni harmadszor is a lábamról, és azt kell, hogy mondjam, hogy határozottan igen. Maga a japán mitológia egy teljesen új terep előttem, hiszen a kötet előtt max. annyi tudásom volt, mint amennyit a Teen Wolf c. sorozatban össze tudtam szedni az onikról és a kicunékról. Nemcsak bővítette a tudásomat e kötet, de bámulatba is ejtett. A fantasyk egy teljesen új oldalát mutatja meg, és azt is bebizonyítja, hogy nem lerágott csont mitológiából meríteni, sőt... Nagyon újszerű és varázslatos élmény volt olvasni A róka árnya trilógia első részét.

Új világ nyílt meg előttem. A kötet egy páratlan utazásra invitál, és az utolsó sorokig bámulatba ejtően izgalmas. Ez az első találkozásom könyvben a japán mitológiával, de már az első oldalak után csüngtem minden egyes szaván. Nem tudtam betelni az információkkal, és minden egyes fejezet után alig vártam, hogy még több tudással ruházzon fel az írónő. Nemcsak az oni és a kicune kap szerepet e kötetben, hanem olyan legenda is, mint az Oni no Mikoto. De a jókaik vagy éppen a kamik is. Teljesen magába szippantott, és azt vettem észre, hogy a kezdeti meglepetés nagyon gyorsan komfortossá vált, és már nem akadtam fenn olyan megszólításokon, mint a csan vagy a szan, de jó hír, hogy az írónő mellékelt egy szójegyzéket, ami segít eligazodni a különböző ismeretlen kifejezések hálójában. A kötet eleje még kicsit zavaros, egyszerre több szálon is fut a cselekmény, ezért kell neki egy kis idő, mire teljes valójában kibontakozik, és minden karakter a helyére kerül, és nemcsak bekerülünk a mélyvízbe, és nézzük a kifelé vezető utat. Ez a kezdeti kuszaság, miután leülepednek a fontosabb információk, nagyon gyorsan izgalomforrássá alakul át, hiszen nem tudjuk előre, hogy az adott fejezet kinek a szemszögén keresztül fog megszólítani minket. Ez számomra hatalmas pluszt adott, hiszen a fejezetek elején nincs külön feltüntetve, hogy éppen ki a soros, hanem saját magunknak kell rájönni. 

Maga a cselekmény felettébb veszélyes, véres, néhol erőszakos, de emellett brutálisan olvastatja magát, érdekes, leköti az ember figyelmét és a végsőkig információkkal lát el. Nagyon sokrétű is, amellett hogy a legjobb tudása szerint ötvözi a fantasy elemeket a japán mitológia sajátosságaival. Hangulatkeltésből csillagos ötös, végig uralja a kötetet egy sötétebb erő, és a végére ki is tárja a szárnyait, és megmutatja milyen az, ha repül. 

Emellett nem egy helyen csavaros, és a fantasyk egy teljesen új oldalát mutatja be. Emiatt a kötet miatt több japán mitológiával foglalkozó kötet is felkerült a radaromra. Eszméletlen, hogy mennyire a hatása alá vont. Nem tudtam letenni, és végig azt éreztem, hogy ha most hagyom abba, akkor tuti fog történni valami izgalmas, és nélkülem megy tovább a történet. Finoman szólva is függőséget okozott, de nem bánom, mert minden egyes soráért megérte kézbe venni és elolvasni A róka árnyát.

A cselekmény mellett a karakterek jelleme és különlegességük viszi előre a történetet. Nemcsak egy szamuráj vagy éppen egy félkicune életébe csöppenünk bele, hanem egy küldetésbe is, ami a kötet mozgatórúgója. A küldetés és a siker elérése lebeg a karakterek szeme előtt, miközben teljesen felfordul az addig ismert világuk, és meglátják azt is, ami az óvó kezeken túl lakozik. Nemcsak Jumeko, de valamilyen szinten Tacumi is közel került hozzám. 

S habár nem romantikus kötetről van szó, én látom a fantáziát a párosukban, főleg azért, mert Jumeko egy vidám, csupa napsütés lány, aki mindig a dolgok szép és jó oldalát látja, míg Tacumi a maga sötét gondolataival és érzelmek hiányával tökéletes kiegészíti a már említett Jumekot. Persze a kiképzése miatt ilyen, de akkor is szomorú, hogy mennyire kemény sorsa van. Ugyanakkor nagyon kíváncsi vagyok, mit is tartogat a számukra az írónő a további kötetekben. Én nagyon drukkolok nekik.

De visszatérve a karakterekre, nemcsak a történetben haladnak előre, hanem a személyiségük és a gondolataik is változnak. Mind Jumekon, Tacumin és a roninon is érzékelhető a változás, mind a hármójuk rávilágít egy-egy életbölcsességre. Többek között azok a fogalmak kerülnek előtérbe, mint az óvás mögött létező nagyvilág, a saját érzelmeink elfogadása és kiteljesedése, valamint a változás képessége, hiszen senki sem az az ember, aki 2 nappal ezelőtt volt, mert minden egyes percben változunk, és a világlátásunk, döntéseink is változnak.

A cselekményen és a karaktereken kívül, ami magába szippantott az maga a világ. Három részre tagolódik, és minden egyes részben történik valami sorsforgató, vagy egy új mítoszt ismerhetünk meg, ami nekem személy szerint a szívem csücske lett, illetve egyre jobban kibontakozik az egész világ és küldetés képe, de így is titkokkal, és ki nem mondott szavakkal van teli a történet, ami egy kis sejtelmességet, illetve izgalmas felütést ad a kötetnek.

Amit nagyon szerettem a kötetben az az összeszedettség és átgondoltság. Nagyon szépen építkezik. Látszólag minden tégla a helyén van, de ahogy haladunk úgy jön egyre több új információ, s a már meglévő alapot egyre magasabbra és magasabbra emeli, de ha arra van szükség, akkor a kimaradt réseket foltozza be. Látszik a kötetben a munka, az hogy mennyire következetes, és milyen mélységekben alapos, mert ez a kötet nem egy légből kapott fantasy történet, hanem egy igazán kiforrott, felettébb izgalmas és rejtélyes kötet. Lehetetlenség nem szeretni.

Továbbá az írásmód nélkül nem lenne ennyire olvasmányos és szerethető. Mindenféle cicoma nélkül, természetes valójában adagolja az információkat az írónő, ha kell kifejt egy-egy mítoszt, legendát, vagy kézzelfogható távolságba helyezi elénk, és megmutatja, hogy mennyire is izgalmas tud lenni a japán mitológia. Ezzel a regénnyel zártam az áprilisomat, viszont már most azt érzem, hogy hiába van előttünk még 7 hónap, az idei top 3-as fantasy olvasmányai között van ez a kötet!! Ha szeretitek az újdonságokat és már elegetek van a szokványos, lerágott csont fantasykból, olvassátok Julie Kagawa remekművét, A róka árnyát, ami garantáltan klisémentes, ellenben baromi izgalmas, kalandos, végig fenntartja a figyelmet, érdekes karakterekkel dolgozik, elképesztően egyedi a cselekménye, és nem utolsó sorban elképesztően jól van megírva. Új kedvenc Julie Kagawa regényt avattam. Összességében, mint arra már rájöhettetek, imádtam és alig várom, hogy a trilógia többi része is megjelenjen magyarul, hiszen az első kötet még csak a kezdet, és a cselekmény innentől válik csak igazán bonyolulttá. Nem igazán függővéggel zárul, de azért egy misét megér a kötet lezárása. Kérdéseket vet fel, még többet mind idáig, és egy újabb bonyodalommal színesíti a már így is felettébb sziporkázó és összetett kötetet.

" - Szóval ne less úgy, mint hal a szatyorban - csattant fel Icsiró, mielőtt bármit is mondhattam volna -, és mars tisztálkodni! Nem találkozhatsz az Árny klán daimjójával, ha úgy nézel ki, mint egy vízbe fúlt patkány."

" - Semmi vagyok - mondtam gépiesen. - Fegyver vagyok a Kagék kezében. Csupán azért élek, hogy Kamigorosi hordozója legyek, és hogy engedelmeskedjek az Árny klán parancsnokainak."

"Kedvesség? A kedvesség gyengeség, egy azoknak járó kiváltság, akik nem démonvadászok. A kedvesség érdekében óvatlanná kell válnod, amit nem engedhetek meg magamnak, különösen, amikor Hakaimono készen állt kihasználni a legkisebb zavaró tényezőt."

" - És most meg onikkal jöttök - mondta Okame. - Onik, vérmágusok és démonok. Most kezdjek el sikoltozni, vagy várjak addig, amíg elértek a huszonöt méteres csontvázig?"

" - És ő belement. A zárkózott, ne-érj-hozzám-vagy-megöllek Árny szamuráj belement, hogy számos területen át kísérgessen egy parasztlányt egy rejtélyes templomba, amely valahol az ország másik végén rejtőzik."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Gáspár András Gáspár: Héjnélküli & Kathryn Evans: Több mint én

"Apa! Apa! Az őrzők elfogták anyát!"

*

Csak a sötétség teheti boldoggá az embert – aki lát, iriggyé, elégedetlenné válik, és háborúba keveredik másokkal. E szerint az ősi tanítás szerint élik életüket egy bennszülött törzs tagjai egy eldugott szigeten. Minden csecsemő arcára a szemet elfedő bőrhéjat varr a sámán. A héj a biztonság, a héjat egy életen át óvni kell – nem szabad, hogy végzetesen megsérüljön. Amikor a törzsfőnök házasságra készülő lányát, Dyamit ez a szerencsétlenség éri, megdöbbentő dolgokat tapasztal. Hogyan titkolja el a törzs vezetői elől, hogy lát? Hogyan adja szerelme és barátai tudtára, mekkora vakságban élnek? Vajon elkerülheti-e, hogy ő is arra a szörnyű sorsra jusson, ami a szigetre tévedő idegenekre és a héjsérült bennszülöttekre vár? 

A Föld 2 záróvizsga szerzőjének új, fordulatos kalandregénye.

Véleményem:

Gáspár András Gáspár neve a Héjnélküli előtt eddig elkerült, de nem tudom, hogy miért, mert nagyon érdekes dolgokat vet fel regényében, és az biztos, hogy nagyon ért ahhoz, hogyan is szólítsa meg a közönségét, és sarkallja őket arra, hogy egy ültő helyben kiolvassák a Héjnélküli c. regényét. A kötetet leginkább úgy tudnám a legpontosabban leírni, mint egy igazán kalandos, gyors lefolyású, összeszedett ifjúsági regény, ami gondolkodóba ejt. Néhol igaz, hogy durva vagy éppen meghökkentő, viszont végig őszinte én nem hazudtolja meg önmagát. 

Maga a megálmodott világ felettébb érdekes, és látszik, hogy volt benne munka rendesen, hiszen nemcsak karakterileg erős ez a történet, hanem a vázát és a cselekményét nézve is. Igazi kalandregény a javából, ami odaszegez az oldalakhoz és nem ereszt. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire tetszeni fog, mivel elsőre eléggé furcsának tűnt a történet fülszöveg alapján, viszont miután belekezd az ember nem tudja elengedni, és muszáj beleesni a "csak még egy fejezetet" csapdájába.

A kötet arra helyezi leginkább a hangsúlyt, hogy mi történik akkor, ha kitörve a megszokásokból mi magunk fedezzük fel a világot, és nem engedjük, hogy mások irányítsanak. Főszereplőnk, Dyami egy igencsak bátor, de annál inkább makacsabb narrátor, aki mellett nem lehet unatkozni, s aki gondoskodik arról, hogy ez a kötet feledhetetlen élmény maradjon. Mindemellett izgalmas, feszültséggel teli és felettébb különc kötet ez, ami hol elborzaszt, hol pedig tovább növeli a már így is szokatlan és érdekes hangulatot.

Én szerettem ezt a kötetet, viszont a durvább részek miatt nem biztos, hogy egy érzékenyebb lelkű is annyira el tud veszni a történetben, mert nem egy helyen meghökkentő vagy éppen kegyetlen a Héjnélküli. A legnagyobb erénye a történet kidolgozottsága és újszerű hatása mellett az, hogy nagyon gyorsan lehet vele haladni, és repít minket előre a cselekmény. A fordulatokról nem is beszélve, ami miatt csak úgy kapkodod a fejed. Összességében tetszett ez a kicsit sem szokványos disztópikus világ, ami nagyon is időtálló, és ami nem egy helyen elgondolkodtat. Ugyanúgy megkapjuk a szokványos kapcsolatokat, viszont egy olyan tálalásban, amivel eddig még nem találkoztam. 

Meghökkentő, elgondolkodtató, de annál inkább fontosabb regény a Héjnélküli. Néhol ugyan kusza, de ez hozzátartozik ahhoz a világhoz, amit a szerző megalkotott és elénk tárt. Nincs benne cicoma, és olyan fontos dolgokra világít rá, mint a látás képessége és ennek a megbecsülése. Ha egy elgondolkodtató, de könnyen olvasható kötetre vágytok,, legyen a Héjnélküli, amit levesztek a polcról. Sokkal több figyelmet érdemelne, mint amit eddig kapott. Olvassátok és fogadjátok be a mondanivalóját!! 

*

Lehet, hogy mind szörnyszülöttek vagyunk? Teva élete látszólag normális: suli, haverok, pasi. Otthon azonban félelmetes titkot rejteget. Tizenegy másik Tevát. A lélegzetelállító történet tizenhat éves főszereplője egyszerre küzd a felnőtté válással és családja nyomasztó örökségével. Miféle kísértetekkel osztozunk a múltunkon? Hányféle szerepet játszunk? Lehetünk-e önmagunk? Evans egy egészen különleges lány sorsán keresztül teszi fel a mindannyiunk életének mélyén ott feszülő kérdéseket.

Véleményem:

Egy kötet, amivel a többség tud azonosulni. Általános tini problémákat sorakoztat fel, ugyanakkor az élet sötétebb oldalát is megmutatja mindezt egy igencsak érdekes felvetésben. Bevallom eleinte nagyon zavaros volt minden, és nem is biztos, hogy a kötet végére minden a helyére került, de semmire nem cserélném el azt az élményt, amit a Több mint én adott. Szerintem nem olvastam még ehhez foghatót, és nem is biztos, hogy ezek után szeretnék. Maga az alap érdekes, ugyanakkor kusza, nagyon oda kell figyelni, és könnyen el lehet veszni a sorok között. Nem egyszer kellett visszaolvasnom, hogy megértsem mi is történik, ki is van a középpontban.

A felnőtté válást mutatja meg egy egészen szokatlan perspektíván keresztül. Minden egyes lépcsőfokot alaposan kielemez, a sajátosságokat hűen ábrázolja, és próbál minél pontosabb képet adni arról, hogy mi is történik egy tinilány fejében, miközben kislányból nővé érik. Érdekes megközelítés, még érdekesebb tálalásban. Úgy látszik ma ilyen különleges könyvekről írok, mert a Héjnélküli, és a Több mint én is különleges a maga szokatlan, de kifejező valójában.

A felnőtté válás mellett önmagunk megtalálásáról is szól a kötet, minden gyötredelmével együtt. Nem egy felemelő, szórakoztató kötet, annál inkább egy elgondolkodtató, tényeket megközelítő segítség önmagunk elfogadása, és arra, hogy nemcsak a testünk és a lelkünk változik, hanem mi magunk is a vágyainkkal együtt. Amit néhány éve nagyon szerettünk volna azt nem biztos, hogy most is szeretnénk. Gondoljunk itt csak a könyvekre, kinek ne lenne olyan áhított sorozata, amit nagyon akart olvasni, aztán amikor évekkel később odajutott, hogy elkezdi elveszett a lelkesedés és már más érdekelte. A változás természetes, és így is van rendjén.

A szerző nemcsak az énre figyel, hanem a környezetére, és ugyanúgy előtérbe helyezi a baráti és a szülői kapcsolatokat is. A mi lesz velünk ha nagyok leszünk vagy épp a társ megtalálása is előkerül, és úgy érzem, hogy a legfontosabb támpontokat, mozzanatokat megeleveníti a kötet és bővebben körbejárja az adott "problémát". Ahogy halad előre úgy hozakodik elő ezekkel, és minden egyes szakaszhoz próbál társítani valamit, ami miatt még kézzelfoghatóbb a változás.

Összességében ez is egy megosztó kötet, valakinek vagy bejön vagy nem. Nekem személy szerint érdekes olvasmány volt, igaz nem minden részt vett be a gyomrom, és a lezárás sem olyan lett, mint amire én számította, de kalandos, kicsit elvont, ugyanakkor izgalmas olvasmány a Több mint én. Erős 4 csillagot adnék rá, mert lefoglalt, és egyedi volt, de nem tartozik azok közé a könyvek közé, amiket magamtól levennék a polcról. Kicsit ki is léptem vele a komfortzónámból, aminek örülök, mert 2022-ben célom több olyan könyvet olvasni, ami a nem megszokott fantasy, romantikus történet.

"Ha ez a helyzet, kizárt, hogy én legyek az egyetlen ember a Földön, aki ilyesmivel küzd, nem igaz? Biztosan van más is, és ha van, ha léteznek hozzám hasonlók, akkor fönn vannak a neten. Minden fönn van a neten."

"Érdekes, hogy a trollok akkor is megtalálnak, ha senki más nem."

"Eljött az idő, hogy életre keljek."

"Milyen érzés volna úgy menni reggel suliba, hogy nem az jár a fejemben, ő vajon merre mehet, nem azt nézem, hol vár rám?"

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Az alábbi linkekre kattintva megrendelhetőek a kötetek! :)

Héjnélküli

Több mint én

Loretta Chase: Fényes páncélú herceg (Mihaszna hercegek 1.)

"Ashmont hercege nem volt túl jó herceg... valójában inkább szörnyűnek mondhatnánk."

*

Nem minden herceg egyenlő. A legtöbbjük a társadalom megbecsült tagja. Aztán ott van az a trió, akiket úgy ismernek, mint a Főmél-tatlan-ságúak. 

Hugh Philemon Ancaster, Ripley hetedik hercege sosem fog erényességéért díjat nyerni. De még ő is meghúzza a határt ott, hogy elszökjön a legjobb barátja menyasszonyával. Mindössze annyit próbál tenni, hogy elkapja a kissé ittas Lady Olympia Hightowert, és visszavigye a kiszemelt vőlegényéhez. A könyvmoly, szemüveges Olympiának – számára ismeretlen okokból – egy pompás hercegi korhelyhez kellene hozzámennie. 

A felső tízezer megdöbben. A családja el van ragadtatva. És Olympia? Kimászik az ablakon, és szökni akar. De a magas, sötét és bosszantó Ripley a nyomában van, eltökélten, hogy visszaviszi a barátjához. Az egész világon hírhedt pokolfajzat most az egyszer megpróbál tisztességesen cselekedni. 

De miért kell Olympiának ilyen kellemesen megnehezítenie a dolgát…?

Loretta Chase neve sokszor szembejött már velem, amikor történelmi romantikusokat kerestem, viszont a Fényes páncélú herceg az első, ami annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy egyből kívánságlistára is került. A fülszöveg egyből levett a lábamról, és ha tudom, hogy ennyire imádni fogom, akkor már évekkel ezelőtt belevetettem volna magam az írónő munkásságába, hiszen nagyon szórakoztatóan ír, és imádnivaló történetek kerülnek ki a kezei közül. Első, de nem utolsó Loretta Chase regényem lesz a Fényes páncélú herceg.

Amikor elkezdtem a regényt nem tudtam, hogy mire is számítsak, viszont már az első pár sor után biztos voltam benne, hogy imádni fogom. Egy igencsak szórakoztató, könnyed olvasmány, ami hol nagyon cuki, hol pedig megnevetett. Biztos vagyok benne, hogy aki a kezébe veszi a Fényes páncélú herceget az egyből szerelembe is fog esni vele. Imádtam azt a könnyed stílust, ami végig áradt belőle. Azt, hogy nem akart túl komoly lenni, és olyan természetességgel van megírva, ami miatt az írónő felkerült a képzeletbeli kedvenc történelmi romantikusokat író szerzőim közé. Mostanában megint sok ilyen témájú kötetet olvasok, viszont Loretta Chase írása kiemelkedik közülük. Mutat valami újat, amit eddig nem láttam. Persze a feszültség, és a megbotránkoztató jelenetek sem maradhatnak el, viszont emellett végig szerethető, imádnivaló és egy igazán édes történet ez. A műfaj szellemesebb rétege közül való, ugyanakkor követi a kor normáit is egy kis csavarral megspékelve. A karakterei egyediek, szókimondóak, és nagyon szerethetőek. A fülszöveget elolvasva nem sok minden marad titok, viszont nagyon jól tálalja az írónő a különböző eseményeket, megoldásokat és az egész kalandot, amit e regény rejt magában. A Fényes páncélú herceggel az írónő egy új függőséget indított el nálam, amiért nem lehetek elég hálás.

Ripley (imádom a nevét) már az elején levett a lábamról, és minden egyes fejezettel megmutatta, hogy nem véletlenül figyeltem fel rá. Annyira szórakoztató, és hihetetlen, hogy milyen helyzetekbe került Olympiával, hogy képtelen voltam nem megszeretni a karakterét. Kívülálló, rossz hírében álló herceg, ugyanakkor megmutatja az írónő azt is, amit nem látnak vele kapcsolatban, hogy habár nem mindig jól dönt, nem mindig a helyes dolgot cselekszi, a szíve a helyén van, és ez a legfontosabb.

Olympia egy nagyon belevaló hősnő, aki felbolygatja a cselekményt, és megszínesíti a sorokat. Élveztem, hogy ennyire félénk, ugyanakkor erős lány, aki habár bizonytalan, tudja hogy mi lenne a helyes lépés. Az írónő nagyon szépen felépíti vele az ész és a szív játékát, és tökéletesen vegyíti a kettő közötti harcot. Ezzel együtt arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elég az, ha az eszünkre hallgatunk, mert olykor bizony a szívünket kell követnünk.

A szerelmi szál nagyon aranyos, sokszor megmosolyogtatott, s igaz az a célja, hogy kikapcsoljon, engem ennél jóval mélyebben érintett. Mind Ripley, s mind Olympia megkapják az esélyt a boldogságra, csak ki kell lépniük a maguk által felállított kifogások bűvköréből, és meglépni azt, ami miatt boldogok és kiegyensúlyozottak lesznek. Ez lehetne a történet tanulsága is, hogy merj kockáztatni és megtenni mindent a saját boldogságod érdekében.

Ami magát a cselekményt illeti végig pörögnek az események. Egy percre nem állunk meg, száguldunk. Hihetetlenebbnél hihetetlenebb szituációkba botlunk, és végig körüllengi egy természetes légkör a kötetet, egy bizonyos báj, ami nem enged el. Nemcsak szerethető, de szirupos történet is ez tele egy jó nagy adag szerelemmel és bájossággal. Nemcsak a szerelmesek egymásra találásáról olvashatunk, hanem arról is, hogy megtalálják önmagukat is, és az életük értelmét. Imádtam, és alig várom a következő részt.

Mindemellett a becsület, a testvériség és a baráti összetartozás is felmerül, mint kérdéskör. Kicsit sajnáltam Ashmont herceget, ugyanakkor örültem is a végkifejletnek, mert így Ashmont kap még egy esélyt, amit remélhetőleg nem szúr el. Ha egy korhű, de lehengerlő és szórakoztató történelmi romantikusra fáj a fogad, Ripley és Olympia története nem fog csalódást okozni. Édesek, viccesek és nagyon kedvelhetőek.

Kétség kívül az egyik legszerethetőbb regény, amit mostanában olvastam. Loretta Chase stílusa egyszerre kifejező és lehengerlő. Nagyon is tudja, hogy mit csinál, és nem lehet nem szeretni a Mihaszna hercegek sorozat első részét. Könnyed, dallamos, felettébb kikapcsolja az embert, és megmutatja a történelmi romantikusok kevésbé komoly oldalát. Amit nagyon szerettem a kötetben az a humor, a történet vezetése és az írói stílus. Nemcsak lefoglalta magának az időnket, hanem adott is cserébe valamit. A kötet sorai alatt szemtanúi lehetünk Olympia felnövésének, és Ripley megkomolyodásának. Mindketten új dolgokat tapasztalnak meg, mindketten fejlődnek karakterileg, és ha az adott kornak megfelelően kicsit botrányos is a cselekmény és maga a történet, nekik kettejüknek sikerül kiköszörülni a csorbát, és megmutatni, hogy semmi sincs veszve, és minden azon múlik, hogy az érzelmek mennyire kavarnak be az amúgy sem szokványos cselekménybe. Összességében nagyon szerettem, üdítő újdonság volt a maga friss és letisztult valójában. Megmosolyogtat és megmelengeti az olvasók szívét. Csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek a Fényes páncélú herceget, ami a Mihaszna sorozat első felettébb szórakoztató része. 

" - Több mint két méter magas - mondta a lány a fejét hátrahajtva. - Itt áll közvetlenül előttem. Rövidlátó vagyok, nem vak. Még a szemüvegem nélkül is aligha tudnám eltéveszteni önt, sőt távolabbról... még távolabbról sem. Nem is bánnám, ha távolabb lenne... Menjen innen! - intett a lány. - Csak egy kis levegőt akarok szívni. A... ööö... Kensington Gardensben."

"Azt mondta magának, hogy huszonhat éves, és sok-sok éve... hét hosszú éve nem iskolás lány már... és... és mi késztette arra, hogy berobbanjon ide?"

" - A felnőtt férfiak rosszabbak, mint a fiúk, ha fájdalomról van szó - jelentette ki Olympia. - És ha az a boka olyan rossz, mint ahogy gyanítom, nálunk pedig nincs erős szeszes ital vagy akár repülősó, akkor..."

"Milyen ironikus, gondolta Olympia. Másssága és nehéz természete miatt száműzték a Petrezselymet árulók, Gardedámok és Idősek Osztályára. Bárcsak tudta volna, hogy ezek a tulajdonságok vonzzák a korhelyeket! De nem, ez semmit sem változtatott volna, mert a jó lányok távol tartották magukat az olyan férfiaktól, mint a Főmél-tatlan-ságúak."

"A fényes páncélú lovagok a romantika világába tartoznak, egy mesevilágba. Lady Olympia Hightowernek a jelenben kell élnie."

Köszönöm szépen a Gabo Kiadónak a recenziós példányt!

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Bridget Collins: Árulások

 "Ezen az estén játéktáblává varázsolja a nagycsarnok padlóját a holdfény."

*

A ​könyvkötő című #1 nemzetközi bestseller szerzőjétől 

Ha az életed hazugságon alapul, lenne bátorságod kimondani az igazságot? Montverrében, a réges-régi elitakadémián, amely magas hegyek közt búvik meg, a legjobbakat és legélesebb eszűeket képzik arra, hogy tökéletesen helytálljanak a grand jeu-ben – a nagy játszmában –, ebben a rejtelmes, misztikus vetélkedésben, amely a zenét, a művészetet, a matematikát, a költészetet és a filozófiát egyaránt ötvözi. Léo Martin egykor Montverre kiválósága volt, de azóta egy véres tragédia nyomán elveszítette a lendületét, már nem foglalkoztatja a tudományos pálya. Ehelyett a politika vonzásába került, a kormánypárt feltörekvő csillaga lett, hogy aztán egy apró botlás a karrierjébe kerüljön. 

Most száműzöttként kerül vissza Montverrébe, és maga sem tudja, milyen sors vár rá. De az akadémia világa már nem is olyan, mint amilyenre Léo abból az időből emlékszik, amikor még rajongott az intézményért. Annak idején férfiak vezetése alatt állt – Montverre első számú embere most nő: bizonyos Claire Dryden. Ő tölti be a Magister Ludi tisztét, vagyis ő a nagy játszma feje. Léo rögtön szokatlan vonzalmat érez a magiszter iránt – mintha rejtélyes kötelék fűzné őket egymáshoz – noha biztos abban, hogy még soha nem találkoztak. 

A legendás Nyárközépi Játszma közeledtével – amely az akadémia tanévének legnagyobb szabású rendezvénye – régóta eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és évszázados hagyományokat rúgnak fel. Bridget Collins ezzel az élénk képzelőerőre valló, mívesen megmunkált irodalmi alkotással bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a fantasztikus regények világának egyik legjelentősebb, markáns új hangjának.

Az írónő magasra tette a lécet A könyvkötő c. regényével, de úgy hiszem, hogy az Árulások is van olyan csodálatos, mint az első megjelenő kötete. Persze kicsit féltem, hogy nem fogja megugrani azt a bizonyos szintet, de bátran kijelenthetem, hogy az Árulások is kívül-belül gyönyörű és tanulságos. Egy olyan kötet, ami garantáltan nyomot fog hagyni maga után, s amely ennél különlegesebb nem is lehetne. Szeretem az írónő stílusában azt, hogy sosem hazudtolja meg önmagát, és öröm kézbe venni az alkotásait, mert nemcsak tanítanak, hanem rá is ébresztenek dolgokra. Jelen esetben arra, hogy minden tettnek, kimondott és leírt szónak súlya van.

A történet két idősíkon keresztül fut, nemcsak a jelen, hanem a múlt is látogatást tesz. Ahogy elkezdtem az Árulásokat éreztem, hogy megint különleges élményben lesz részem, és így is lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy ahelyett, hogy minél inkább megérteném a történet cselekményét, egyre jobban és jobban összezavart, ahogy haladtam. Tipikusan egy olyan kötet, ami a legvégéig bontakozik, és minden egyes fejezettel egyre jobban megnyílik előttünk, és felfedi a lapjait. Az alap egy kitalált játék, eköré épül a cselekmény, ez lesz a mozgatórúgó, és az a jelenség visz végig minket a történet egészén. Ami a világot és az elképzeléseket illeti sokáig homályos volt előttem, hogy miről is lesz szó, mit is akar pontosan a kötet, de ahogy kezdtem megérteni úgy lett egyre kedvesebb és kedvesebb a szívemnek. Az írónő stílusa még mindig lehengerlő, van benne egy különleges hang, amit ezer közül is felismerne az ember, ami miatt olyan könnyen olvasható, varázslatos és lehengerlő a kötet. Erősen dark academia hangulatot áraszt magából, akadémiai jelenetekkel és a múlt megismerésével. A főszereplőnk Léo egy kegyvesztett politikus, aki visszatér a gyökerekhez, és újból elmerül az önmarcangolás, és a múlt árnyai között. Nem az a tipikus karakter, akit könnyen ki lehetne ismerni, de pont ez benne a felemelő, hiszen akármelyik oldalon előbukkanhat egy újabb csontváz a szekrényéből, ami magyarázatra szorul.

Emellett Léo újra elmerül a döntései következtében és általa erősen rávilágít arra az írónő, hogy megmutassa mekkora ereje is van az embernek a másik felett. Gondolkodóba ejt, és megmutatja mi történik akkor, ha nem gondolunk a következményekre, és hibát hibára halmozva futunk neki a vakvilágnak, hátha ezúttal minden jól fog elsülni. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy Léo nincs tisztában a tettei következményével, nem gondolta át őket, és nem érett meg fejben ahhoz, hogy a kezében tudja tartani az irányítást.

Mindamellett, hogy ez a kötet az írónő által kitalált játékról, a grand jeu-ről és a tetteinkről szól, szerelmi történet is, ami a maga váratlan fordulatával csap le. Nagyon szépen kibontakoztatja, ha kell magyaráz, de mesésen tárja elénk két lélek egymásra találását, és megmutatja a gyűlölet alatt rejlő igaz érzelmeket is. Szeretem az írónő regényeiben azt, hogy semmit sem vesz természetesnek, és a főhőseit megdolgoztatja, ezzel is azt mutatva nekünk olvasóknak, hogy semmi sem fog az ölünkbe hullani, ha nem teszünk érte.

Lenyűgöző, csodálatos és valahol fájdalmas is, ahogy e szerelem történetét papírra vetette, hiszen nagyon sokáig félhomályban tart minket, ha kell teljesen átver és a legmeglepőbb pillanatban csavar egyet a történeten, és helyezi új meglátásba a helyzetet. Eleinte azt hittem, hogy majd ez is egy férfi-férfi szerelmet elmesélő történet lesz, de ahogy haladtam előre és váltakozott a jelen és a múlt, már semmiben sem voltam biztos. Az viszont biztos, hogy váratlan fordulatokban gazdag, felettébb olvasmányos kötet az Árulások. 

Komolyabb vizekre evezve, az érzelmek mellett a politika is szerepet játszik, még ha nincs is mindig jelen, akkor is érezteti, hogy alig várja, hogy kiereszthesse a karmait, és átvegye a cselekmény felett az irányítást. Nekem azok a részek nyerték el nagyon a tetszésemet, amik a múltban játszódtak, hiszen ezek rengeteget hozzátettek a jelenhez is, és habár végig az orromnál vezetett az írónő, így is csak azt tudom mondani, hogy bámulatos, és minden egyes szava kincs. Kincs, mert valamit nagyon tud Collins, imádom a kifejezésmódját, a világszemléletét, és azt a kecsességet és kifinomultságot, ahogy felépítette a történetet, és minden egyes hézagot kitöltött.

Nagyon érdekes a Patkány szerepe is, akit bevallom először egyáltalán nem tudtam, hogy hova tegyek. Érdekes volt, meg kicsit fura is. Először tényleg azt hittem, hogy magáról az állatról van szó, de aztán kiderült, hogy nem, majd amikor már azt hittem, hogy nem lesz fontosabb szerepe, akkor bebizonyította az írónő, hogy mekkorát is tévedtem, mert a Patkány igenis fontos jelentőséggel bír, és ha megfogadtok egy tanácsot, akkor nagyon figyelmesen olvassátok a fejezeteket, amiben szerepel, mert bizony fog egy pár meglepetést okozni.

Ami magát a hangulatot illeti egyszerre különleges és sötét. Az akadémiai helyszín néhol olyan volt, mintha én is ott járkáltam volna a karakterekkel, viszont nagyon is emlékeztetett egy nagyon népszerű, sokak által kedvelt iskolához, de ezt leszámítva a sötétebb hangulat mindent vitt. Nem volt kifejezetten hátborzongató, mert a kötet nem erről szól, hanem a szerelemről, a következményekről és magáról az életről, amely bármelyik percben véget érhet. A grand jeu, mint játék nagyon érdekesen hangzik, ugyanakkor elvontnak és nagyon művészinek is tűnik, ami miatt a kötet csak még különlegesebb.

A tragédiák és a félréértések vezetik végig a karaktereket, ezek által bontakoznak ki előttünk, és tárják ki a szívüket. Mind Leó, s mind Aimé, illetve Claire hozzátesznek, és miattuk nemcsak egy regény lesz a többi közül, hanem érző-lélegző kötet, ami alig várja, hogy bekuckózz, és elvessz a sorok között. Aimé már az elején szimpatikus volt a különcségével, miatta az iskolai bántalmazás jelensége is felüti a fejét, illetve a magány és az elszigeteltség. Ezzel szemben Claire auráját végig egy titokzatos fátyol borította, s amikor ez a fátyol végre lekerült teljesen ledöbbentem, és meghökkentem, hiszen sok mindenre számítottam, csak éppen arra nem, mint amit kaptam.

Nem véletlenül lett már az első kötetével népszerű az írónő, hiszen olyan új hanggal rendelkezik, ami kiemeli őt a tömegből, és az Árulásokkal csak még inkább bebizonyította, hogy igenis helye van a szépirodalmi szerzők között. Ha egy olyan kötetre vágytok, ami levesz a lábatokról, misztikus, van benne fantázia, fontos témákkal foglalkozik, ugyanakkor erősen karakterközpontú, akkor az Árulásoknál jobb történetet nem is találhatsz. Összességében azt érzem, hogy minél többet olvasok Bridget Collins tollából minden egyes új regényével egyre különlegesebb és különlegesebb lesz. Nehéz A könyvkötő után ilyet mondani, de egy újabb kedvencet avattam. Ármányokkal, féligazságokkal és titkokkal teli történet ez, középpontjában Léóval, aki életeket tehet tönkre, illetve változtathatja meg azokat, akár egyetlen rossz mozdulattal, hiszen a kötet legnagyobb tanulsága az, hogy hiába vezérel jó szándék, sosem tudhatod, hogy milyen következménye lesz, sosem lehetsz biztos benne, hogy helyesen cselekedtél, és a jó szándékoddal nem ártottál e valamilyen módon a másiknak, illetve nem pecsételted e meg a sorsát. Igaz a mondás, hogy előbb gondolkodj, mielőtt megszólalnál, és az Árulások minden egyes döntésre reagál, és elhozza egy olyan szerelem történetét, amiben a szavak és a tettek lesznek a kötet bástyái, s általuk bontakoztatja ki a kötet egészét. Briliáns, tanulságos, nem egy helyen lenyűgöző és felettébb érdekes olvasmány. Az írónő rajongóinak kötelező olvasmány!

"Ekkor döbbentem rá, hogy a világ összes játéka közül miért éppen a Königsbergi hidak ragadtak meg a fejében. Nem pusztán a tudatalattija aljas műve, hogy épp egy általa utált játékkal lepi meg. A játék témáján van a hangsúly: egy lehetetlen probléma, ahogy mindig ugyanazokhoz a hidakhoz vezet vissza, és nincs menekvés."

"A kis melódiád, Carfax, metaforikus merevedést vált ki nálam, és azon tűnődtem, hogy vajon ez volt-e a szándékod? Nem? Ó, nos, akkor feltehetően csak az én esetemben van így. Én vagyok a perverz. Mint mindig."

"A férfira ez olyan hatást gyakorol, mint egy jó pohár víz, amikor észre sem vette, hogy szomjas, mint az első szippantás egy cigarettából, mint egy első korty martini."

"Mintha helyrebillent volna a világ. Mindenem, a hímtagomtól kezdve a szívemen át az agyamig. Hiszen a testünkkel is gyakoroljuk a grand jeu-t, vagy nem?"

"Ó, igen, boldog lenne itt. Most már Montverre az egyetlen hely a földön, ahol boldog tudna lenni. Milyen nevetséges, újszerű szó."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Emily Hart: A zabolátlan (A korona lovagjai 3.)

"Edward Craven, Redcliff gróf másodszülött fia sohasem szerette az egyenes utat."

*

Edward Craven különleges megbízatással tér vissza a napóleoni háborúkból, amelyet közvetlenül a miniszterelnöktől kapott. Rövid úton annak az embernek az alkalmazásában találja magát, aki eget-földet megmozgatott azért, hogy előkerítse őt. Csakhogy Redcliff grófjának zabolátlan öccse nem szokott megfutamodni a kihívások elől. 

Sophie Valentine, Ashford grófjának rejtegetett lánya egyedül éli az életét vidéki birtokukon, és közben fényűző bálokról álmodozik. Egy nap egy titokzatos idegen jelenik meg az otthonában, akiről azonnal tudja, hogy nem az, akinek mondja magát. Mégis, ahelyett, hogy felfedné a férfit apja előtt, egymaga szeretné kideríteni, ki ő valójában. 

Vajon Edward le tudja leplezni Ashford ténykedését, mielőtt kiderülne a titka? És Sophie képes lesz szembeszállni az édesapjával egy olyan férfiért, akinek a kiléte is hazugság?

Emily Hart az egyik kedvenc történelmi romantikus történeteket papírra vető írónőm. Nemcsak izgalmasak és kalandokban gazdagok a kötetei, hanem légiesek, jól összeszedettek, és igazi élmény beléjük veszni. Már az első két részt is szerettem, de ezt a harmadikat, A zabolátlant egyenesen imádtam. Innen is köszönöm szépen az írónőnek a lehetőséget, hogy olvashattam Edward és Sophie történetét. Minden várakozásomat felülmúlta, és sokkal többet adott ez a rész, mint amit vártam tőle. Nem véletlenül szeretem annyira A korona lovagjai sorozatot, és ezalatt a rész alatt is sikerült újra bebizonyítania az írónőnek azt, hogy van mit a tejbe aprítania. 

Már az előző részekben is találkozhattunk Edward karakterével, és már akkor megfogott benne valami, emiatt is vártam annyira, hogy megírja az írónő a történetét, és megmutassa, hogy mit is eszelt ki a számára. Egy percig nem csalódtam, hiszen minden megvan a kötetben, ami Edward Craven karakterére oly jellemző. Veszély, vérontás, erkölcsi kérdések, és újabb tények és titkok feltárása. Párhuzamosan játszódik az első két résszel, így mindenképp azt javaslom, hogy ha elkezditek A korona lovagjai sorozatot, akkor csakis sorrendbe haladjatok, mert itt minden apró utalásnak hatalmas jelentősége van, és nem tudhatod, hogy mikor fog ez a kis apróság valami hatalmassá kinőni magát. Nem egy jelenet lehet ismerős, ugyanakkor ez mosolyt is csal az arcokra, hiszen régi ismerősként, bizalmasként fogad, és egy óriási pluszt is ad ezáltal. Az összefüggések és a kronológiai sorrend is páratlan, és pont emiatt az összeszedettség miatt lesz annyira lenyűgöző ez a kötet. Minden részletre emlékszik, és amik az előző részekben nem kerültek kibontakozásra, azok most újra napvilágot látnak, és megmutatják az eseményeket Edward szemszögén keresztül, hogy mi is történt valójában. Már az elején tudtam, hogy érdemes volt kézbe vennem, mert hihetetlenül kikapcsol, és a kis "easter egg"-ek mosolyt csalnak az arcokra. Emellett tökéletesen illik Edwardhoz ez a nem éppen szokványos, de annál inkább izgalmasabb történet.

Maga a kötet karakter és cselekmény központú, a legnagyobb hangsúlyt a különböző szálak összeérése, és a nagyobb kép kialakítása adja. A kalandok és a váratlan események visznek előre, és ezek is rázzák fel a kötetet. Amellett, hogy történelmi romantikus, kalandregény is, egy nagyobb céllal a háttérben, ami minden egyes résszel egyre jobban kikristályosodik előttünk. Edward egy igencsak szórakoztató, ugyanakkor erkölcsileg megkérdőjelezhető karakter, aki miatt olyan kérdéseket vet el az írónő, mint vajon meddig érdemes elmenni a céljaink érdekében? 

Mikor elég, vagy éppen mikor túl sok, amit teszünk? Meddig lehet elmenni a vérontással? Mikor térünk le a kijelölt útról, és mikor jövünk rá arra, hogy mi is az, amit tennünk kell amiatt, hogy ne csak elhamarkodott döntéseket hozzunk, hanem racionálisan is átgondoljuk a helyzetet? Vajon mikor lesz a jóból egyszer csak rossz? És mi az az esemény, mozdulat, ami levitt minket a helyes útról? Amellett, hogy kikapcsolódást nyújt, komolyabb vizekre is evez A zabolátlan.

Sophie ennek pont az ellentétje. Ő a fény az alagút végén. A jelzőfény, aki segít megtalálni a helyes utat, és aki mindig erős, még akkor is, ha kilátástalan a helyzete. Szeretném azt mondani, hogy én is hasonlóképp cselekedtem volna, mint Sophie, de ő még nálam is kiegyensúlyozottabb és kedvesebb, ami nem feltétlen mindig jó. Kicsit Hamupipőkés is a történet szála, ugyanakkor van benne egy adag Merida is. Habár nem a legideálisabbak a körülményei, próbál mindenből a maximumot kihozni, és még így is a boldogságra törekszik. Minden tiszteletem az övé. Erős, ugyanakkor ártatlan lélek, aki tökéletes ellentéte a zabolátlan Edwardnak. 

Az ellentétek vonzzák egymást, és Emily Hart azt is megmutatja, hogy mennyire. Nem a romantikára helyezi a hangsúlyt ebben a részben, de jelen van, és  nem marad észrevétlen. Sejtelmes, lassan folyó patakként kebelez be, és megmutatja, hogy nem mindig arra van szükség, hogy tele legyen romantikusabbnál romantikusabb jelenetekkel, hiszen néha a tettek jóval többet mondanak, mint egy-egy kimondott szó. Imádtam, hogy nem volt túl sok, és az a kevés, amit kaptam pont elég volt ahhoz, hogy csillapítsa az étvágyamat. Az írónő megmutatta, hogy minimálisan is meglehet jól oldani a romantika kérdését. S ha őszinte akarok lenni, Edwardhoz pont ez illet. Tökéletes volt!!

Maga a cselekmény, mint már említettem akcióban gazdag, kicsit véres, ugyanakkor halad szépen előre és nem fél brutálisnak lenni sem. Edward részei kicsit sejtelmesebbek voltak, mint Sophie-éi, ugyanakkor ez a kettősség hozza meg csak igazán a kötet sikerét. Végig azt érezteti, hogy érdemes kivárni, mert a végén lesz a nagy bumm, és tényleg így van. Az elejétől építkezik, tégláról téglára épül fel, az alapot már az első két részben lefektette, és ahogy haladunk úgy ad egyre többet és többet hozzá. Ami kérdés felmerülhet arra megadja a kellő választ, és nem hagy parlagon minket. 

Úgy érzem, hogy minél többet olvasok erről a világról, annál inkább a rabja leszek és igaz, hogy nem az a tipikus történelmi romantikus regény, mégis megfog és nem ereszt. A kalandos cselekmény és a merész, illetve húzós szituációk csak még inkább az oldalakhoz tapasztanak, és így a kötet befejezte után csak azt tudom mondani, hogy A korona lovagjai sorozat minden egyes új résszel egyre jobb és jobb lesz. Jelenleg ez a kedvencem, aztán ki tudja mi lesz, ha megjelenik a negyedik rész, és kapok egy újabb dózist.

Imádtam, viszont kicsit csalódott is vagyok, mert még nem jelent meg a következő rész, és nem tudom folytatni. Másrészt, ha valami ennyire jó, miért kell várni? Vannak azok a sorozatok, ahol igazi szenvedés megvárni a soron következő kötetet, mert kicsinál a várakozás, A korona lovagjai sorozat is pont ilyen. Akik egyszer elkezdték, azoknak addig nincs megállás, amíg meg nem kapja mindenki a maga történetét, és amíg a nagyobb kép is kap egy szép lezárást, és minden kérdésünkre, még azokra is, amiket nem tettünk fel, megkapjuk a választ. 

Ha egy olyan sorozatot kerestek, ami függőséget okoz, akkor ez az!! Hihetetlenül izgalmas, a karakterek érdekesek és a maguk nemében egyedülállóak, míg a történet vezetése pazar és szórakoztató. Ami a karaktereket illeti, ennél a résznél jobban belemélyülünk a belső vívódásokba, és a morális kérdésekbe. Azt érzem, hogy sokkal nagyobb hangsúly került arra, hogy ne csak a történet szempontjából állják meg a helyüket, hanem önmagukban is. Nemcsak a jót, hanem a rosszat is papírra vetette, és a kettő közötti átmenetet is. Jobban belemélyedt a lélek tanulmányozásába, és abba, hogy sokkal többrétű és sokkal összetettebbek legyenek a karakterek. Sophie a jin és a jang egyik oldala, míg Edward a másik, amik egyedül is megállják a helyüket, viszont kétség kívül összetartoznak, és együtt az igazán erősek. A sejtelmes, csipetnyi romantika megfűszerezi és felemeli a szerelmüket, és megmutatja, hogy áldozatok árán is, de a szerelem utat tör magának. A legerősebb embert is képes megtörni, és arra ösztönözni, hogy jobb legyen. Összességében nagyon szerettem ezt a részt, naphosszat el tudnék beszélgetni róla, annyira imádtam olvasni. Izgalmas, lassú lefolyású, átgondolt, élvezetes történet ez, amiben az érzelmek és a romantika is szerepet kap.

"Hogy mi volt a másik ok? Nos igen, egyetlen férfi sem hagyhatja szó nélkül, ha meg akarják ölni. Edward mindig az a fajta volt, aki elébe ment a dolgoknak, mert nem szeretett várni. Ha jönni akar a megváltó halál, Edward Craven készen állt rá. És ha már be kell következnie, legalább egy nemes ügyért történjen."

"Újabb rejtéllyel találta magát szembe. Egy fehércseléddel, aki utasít egy komornyikot, fényes nappal teázgat a szalonban, és aki kerüli a személyével kapcsolatos kérdéseket."

"A kedves tekintete sokkal inkább barátságos volt, és oly zabolátlanság áradt belőle, mint a lovakból, amelyeket még nem törtek be. Egy pimasz csirkefogó. Mint a kovács kisfia, aki mindig süteményt csen a piacon. Egyszerűen nem lehetett rá haragudni."

" - Sophie - suttogta Mr. Grady a lány nyakhajlatába. - Mondd meg nekem, hogy lehetséges az, hogy egyszerre a mennybe emelsz, miközben bűnre csábítasz? Holott még rád gondolnom is vétek."

"De nem teheti. Nem ránthatja őt magával a pokol legmélyebb bugyraiba. Ezt az ártatlan teremtést soha. Arra nem lenne képes."

" - Te vagy az életemben a reményt adó gyertyaláng, amely kivezet a sötétségből - mondta halkan, miközben tekintetét a lány arcán vándoroltatta."

Köszönöm szépen az írónőnek a bizalmat és a lehetőséget!! 🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)