Heather Fawcett: Emily Wilde és az elfeledett mesék (Emily Wilde 3.)

"Ha van valami, amiben Wendell-lel soha nem fogunk egyetérteni, az az, hogy bölcs dolog-e megpróbálni elrángatni Tündérhonba egy macskát."

*

Emily ​Wilde egész életében a tündéreket kutatta. Elismert drüadológusként a szerzetek több száz faját dokumentálta a tündérenciklopédiájában, majd megrajzolta a különböző birodalmak térképeit. Most élete legveszélyesebb tudományos munkája előtt áll: annak a királyságnak a belső működését szeretné tanulmányozni, amelynek ő maga a királynője. 

Ugyanis elfogadta korábbi tudományos riválisa, a délceg és szeszélyes Wendell Bambleby házassági ajánlatát, aminek következtében rögtön Tündérhon életveszélyes ármányai kereszttüzébe csöppen. Együtt sikerül visszaszerezniük Wendell rég elveszett királyságának trónját, így Emily egy csodás rémálomban találja magát, ahol megannyi tudományos felfedezés vár rá. 

Eleinte viszont éppúgy nem tud beilleszkedni Tündérhonba, mint a halandók világába. Mégis hogyan lehetne királynő egy hozzá hasonló egyszerű tudósból? Nincs sok ideje ezen merengeni, mert Wendell megátalkodott mostohaanyja elátkozta a birodalmat, majd nyomtalanul eltűnt. Hogy megakadályozzák új otthonuk elenyészését, Wendell minden varázserejére és Emily összes tudására szükség lesz.

" - Tudósok - dohogott Wendell. - Mit mondok mindig? Eszement bagázs vagytok. Olyan pályát választottatok, ami az életetekbe kerülhet, csak hogy legyen miről írnotok."

A kedvenc professzorunk és a tündérkirály visszatérnek még egyszer utoljára, hogy méltón lezárják ezt a cozy fantasyt, amiben a tündérek különböző népét ismerhetjük meg. Egy csodálatosan különleges történet az Emily Wilde és az elfeledett mesék, amelynek ismét Emily áll a középpontjában, azzal a különbséggel, hogy most többet tudhatunk meg a tündérek és szerzetek világából. Egy nagyon különleges, mesés és varázslatos részt kapunk, ami méltó lezárása a trilógiának. Tipikusan olyan történet, amit a leghangulatosabb egy erdőben olvasni, körülvéve fákkal, a természet élővilágával és gombákkal. Az egyik legkedvesebb tündéres történet a szívemnek, ami a maga melankólikus hangulatával vesz le a lábadról.

Emily Wilde nem az a tipikus fantasy hősnő, mint akire számítanál. Okos, különc és egy igazi jelenség, akit jobban meg kell ismerni ahhoz, hogy megkedvelhesd. Ugyanakkor az Emily Wilde és az elfeledett meséknek pont egy ilyen hősnőre van szüksége. A kötet egyszerre varázslatos és tudományos köszönhetően Emily naplószerű bejegyzéseinek, és a tündérek világára jellemző mágikus indíttatások miatt. Emily nem a megszokott helyet foglalja el a fantasy irodalom palettáján: egyszerre mesésen mitikus és tudományos. A történet középpontjában ismét Emily Wilde, a drüadológus, a tündérek tudományos kutatója szemén keresztül mutatja be ezt a folklórban és tudományban gazdag történetet. Emily karaktere nem csupán akadémikus pontossággal közelíti meg Tündérhont, hanem természetes kíváncsisággal is. Így a harmadik rész végére érzem azt, hogy az elfeledett mesék, a tündérmondák és a legendák nemcsak szerves részei a sorozatnak, hanem bizony az alappillérei is, amik nélkül nem lehetne teljes az élmény, és való igaz, hogy egyes helyeken homály fedi a részleteket, viszont ennek a kötetnek ez áll jól. Nem szeretné ismételgetni magát, nem akar más lenni, mint egy cosy fantasy, ugyanakkor olyan különlegesen közelíti meg az írónő a tündérek világát, hogy mégis az lesz. Az Emily Wilde trilógia egy különc, ám annál különlegesebb fantasy tele a tündérek mitológiájával, és az oly különleges Heather Fawcett stílussal.

Fawcett stílusa továbbra is lenyűgöző. A szövegeiben van egyfajta líraisága, amik részletgazdagok és tökéletesen kiegészítik a természet és a mágia szoros szövetségét. Olyan érzés olvasni az Emily Wilde-ot, mintha te is beléptél volna Tündérhonba, és addig nem tudsz elszakadni tőlük, amíg nem érsz az utolsó naplóbejegyzés végére. A stílus miatt sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, mintha már jártam volna a tündérek világában, adott egyfajta otthonos érzést, ugyanakkor ez az ismerősség egy szempillantás alatt képes eltűnni, és átadni a helyét az idegennek, pont úgy, ahogy a régi népmesékben is.

A regény világépítése a kötet egyik erőssége, a fiktív folklorisztikai rendszer és a kutatás hitelessége révén a történet nemcsak szórakoztat, hanem gondolkodásra is késztet arról, hogyan mesélnek a népek magukról a mítoszaikon keresztül. Ez lehetőséget ad arra is, hogy még itt a harmadik résznél is új információkkal, új lényekkel ismerkedhessünk meg, és realizáljuk, hogy semmi sem lehetetlen. Nem érvényes a tündérekre azok a fizikai törvények, amik a halandók világában érvényesek, és nem kell minden leütött szót szó szerint venni, mert bármikor megcáfolhatják magukat.

Úgy érzem, hogy az Emily és Wendell Bambleby között kialakult dinamika az, ami hajtja előre a cselekményt, és nem titok, hogy a szerzetek és a hangulat mellett ez az, ami engem is motivál arra, hogy vesszek el a Tündérhonban, és hagyjam, hogy Emily végignavigáljon. A dinamika közöttük még mindig az egyik kedvencem, és habár külső szemlélőként nem a legromantikusabb a kapcsolatuk, mégis ez a romantika a történet motorja. 

Sokkal mélyebb a kettejük közötti kapocs, mint azt láttatni engedik. Két világ egyesül a szerelmükben; a halandók és a tündérek világa, s ez sokszor megjelenik a párbeszédeikben és gondolkodásmódjukban. Ugyanakkor az írónő mesterien ötvözi ezeket a részeket humorral és tudományos párbeszédekkel, tényekkel a tündérekről. Imádtam azt a részletességet, amivel Fawcett fordul a folklór és a legendák felé. Imádtam, ahogy szépen, kötetről-kötetre Emily egyre jobban kitűnik, és megmutatja, hogy nemcsak a tudományban remekel, hanem képes leendő uralkodóként is helytállni.

Wendell a korábbi kötetekben egy könnyed, bohókás karakter látszatát keltette, akit nehezen tudott Emily komolyan venni, és elismerni professzorként. Ebben a részben azonban megismerhetjük Wendell felelősségteljesebb oldalát, ami szerencsére nem szorítja háttérbe az Emily iránt érzett szeretetét, ugyanakkor a tündérek királyaként is remekel. Őszintén sajnálom, hogy nem olvashattuk az ő nézőpontjából a kötetet, de ennek ellenére is sikerült megszeretnem, sőt az egyik kedvenc Emily Wilde karakterem lett. Az Emily Wilde és az elfeledett mesékben nagy felelősség nyomja a vállát, de úgy hiszem, hogy helytállt, és megmutatta Emily-nek, hogy tud komoly és önfeláldozó is lenni. Az átok elleni harcban odateszi magát, és egy bizonyos résznél éreztem, hogy még nem végeztünk vele. Imádtam, ahogy az írónő az átkot egyre közelebb és közelebb hozta, és nem engedte, hogy elfelejtsük a létezését. Összességében az Emily Wilde és az elfeledett mesék egy méltó lezárása a sorozatnak, egy utazás a tündérek és szerzetek világába, ami közben ad egy ismerős és otthonos érzést is. Ha szereted a különlegesebb, varázslatosabb történeteket, akkor ne hagyd ki ezt a cosy fantasyt, és ismerd meg te is Emily Wilde és Wendell kalandjait, de vigyázz, mert nem biztos, hogy a végén vissza akarsz térni a halandók világába!

"A könyvtárosok már csak ilyenek, szinte épp olyan kiszámíthatatlanok, mint a szereztek. Akadnak köztük fenyegetők és szőrszálhasogatók, míg másokban túlteng az egész emberiség iránti szeretet."

" - Mégis mi az ördögön dolgozik? 

- Egy könyvön - feleltem tömören. 

- Könyvön! - kiáltott fel. - Mit neki az irányításra váró királyság, vagy a bosszúszomjas, rejtőzködő ellenfél, királynénk a tudomány jelentéktelen kérdéseivel foglalatoskodik!"

"Gyakran tapasztaltam, hogy Wendell boldogsága ragályos. Ez ebben a pillanatban különösen igaz volt, mert úgy áradt belőle, mint a reggeli napfény."

"Most élete legveszélyesebb tudományos munkája előtt áll: annak a királyságnak a belső működését szeretné tanulmányozni, amelynek ő maga a királynője."

"Kimerítő lehet a folyamatos önmegtagadás állapotában létezni."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)