Jen Calonita: Ne érezz, ne kérdezz! (Sorsfordító történetek)

" - Köszöntsétek Elzát, Arandelle hercegnőjét!"

*

Mi lett volna, ha Elza és Anna nem is ismerik egymást?

Egy napon Elza lesz Arandelle királynője. Rengeteg felelősséggel és elvárással kell majd megbirkóznia, a megválaszolatlan kérdésekről nem is szólva. Vajon milyen vezető válik majd belőle? Mikor kell kérőt választania? És vajon miért él benne régóta mélyen elrejtve az érzés, hogy egy nagyon fontos része hiányzik?

Szülei váratlan halála után Elzának hamarabb kell választ találnia az életét övező számtalan kérdésre, mint remélte. A királyság egyetlen uralkodójaként magányosabbnak érzi magát, mint valaha. Amikor azonban titokzatos erők lépnek működésbe, Elza elvesztett gyermekkori emlékei kezdenek visszatérni – képek jelennek meg előtte egy hozzá nagyon hasonló kislányról. Hogy kitöltse a benne lakozó űrt, Elza embert próbáló utazásra indul jeges királyságán át, hogy visszafordítson egy szörnyű átkot …, és megtalálja Arandelle elveszett hercegnőjét.

Hatalmas Jégvarázs rajongó vagyok, nagyon sokszor láttam a mesét, a második részt premieren az elsők között és minden, aminek köze van ehhez a világhoz a szívem egy darabját birtokolja. Már amikor először láttam otthon káprázatba ejtett és azóta is szinte minden évben többször megnézem. Amikor pedig megláttam, hogy a Manó könyvek jóvoltából olvashatjuk a Sorsfordító történeteken belül a Ne érezz, ne kérdezz! átdolgozást tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. A kék oldalszél pedig csak még inkább az sulykolta belém, hogy igen, sose fogok kinőni belőle és mindig is Frozen rajongó leszek, amíg élek.

A kötetet a Prológus által szervezett Bookstagram tour keretén belül olvashattam el, amit újfent szeretnék megköszönni a csapatnak. Nem hiszem, hogy bárkinek is be kéne mutassam, mi is az a Jégvarázs, kik a szereplők és miről szól, mert ha az ember nem is mese mániás, akkor is biztos vagyok benne, hogy találkozott már vele valahol. A Ne érezz, ne kérdezz! a Sorsfordító történetek második része, ami Elza és Anna történetét meséli el másképp. Ahogy az a borítóról is olvasható a regény cselekménye aköré épül, hogy mi lett volna, akkor ha Anna és Elza nem ismerik egymást. Vajon milyen életük lett volna akkor? Vajon akkor is találkoztak volna egy nap? Vajon akkor is jégbe fagyott volna Arandelle? Vajon akkor is megijedtek volna az emberek Elza képességétől? Vajon akkor is találkozott volna Anna és Kristoff? Vajon akkor is létezett volna Olaf? Megannyi kérdést vet fel, s a válaszok mind a Ne érezz, ne kérdezz! kötetben lapulnak. Azt mondanom sem kell, hisz sejthetitek, már ez a kis kérdés olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy bizony egybe befaltam a regényt. 

Nem bírtam magammal és addig olvastam, amíg már nem volt hova, mert elfogytak a lapok. Izgalmas, letehetetlen és szívhez szóló kötet került ki az írónő kezei közül, ami hű maradt a meséhez, elmesélte a már ismert történetet és egy teljesen új szemszögből világította meg magát a történetet és a mesélnivalóját. Rávilágított a szeretet erősségére és fontosságára, megmutatta, hogy szeretettel bármi elérhető és ez a legnagyobb kincs az életben. 

Nemcsak Anna és Elza kapott nagy hangsúlyt, hanem Sven, Kristoff, Olaf és Hans is. Maga a mese eredete és a karakterek jelleme megmaradt, viszont hozzáadott az írónő egy kis pluszt és ennek köszönhetően még szeretnivalóbb, még édesebb lett. Megmutatja a regényen keresztül azt hogy ha két szív összetartozik, akkor semmi sem állhat az útjukba, mert idővel úgyis egymásra találnak és kiegészítik a másikat. 

Nemcsak azért volt jó olvasni, mert végig hatalmas szemekkel ámultam és bámultam a cselekményt, hanem azért is, mert újra gyereknek érezhettem magam és újra elmerülhettem egy kedvenc történetben. Az írónő hangja is érződik a regényen keresztül, mindezt úgy, hogy a lelki szemeink előtt játszódik le a cselekmény és egy pillanat alatt képes magába szippantani. Nemcsak az eleje, de a közepe és a vége is. 

Képtelenség nem elcsábulni és garantálom, ha eddig nem is szeretted a Jégvarázst (van egyáltalán ilyen ember??), ezután biztos meg akarod nézni az eredetit. Ami magát a cselekményt illeti, hű a filmhez, hű az alapokhoz és hű a karakterekhez. Ahol kellett kalandos volt, veszélyes, szomorú vagy épp szívet tépő, de az biztos, akárcsak Elza úgy te is igazi érzelmi hullámvasúton száguldasz végig a regényen. Ami különösen tetszett a Ne érezz, ne kérdezz! -ben, hogy több szemszögű, több érzést és gondolatot kaptam. 

Jóval több hangsúlyt kapnak a mellékkarakterek is és úgy vett le a lábamról, hogy közben nem is érzékeltem az idő múlását. Emellett a kötet olyan problémákat is boncolgat, mint a másoktól való különbözőség és arra tanít meg, hiába más valaki, ugyanúgy képes a szeretetre és ugyanúgy kell bánni vele, mintha teljesen hétköznapi lenne. A Ne érezz, ne kérdezz! szórakoztat, de egyben tanít és nevel is. Felkészít a világra és megmutatja, milyen sokszínűek vagyunk mi emberek. Ami pedig a karaktereket illeti. 

Anna megmaradt az a kedves és vakmerő lélek, akinek megismertük. A szerelmi szál lassan égő tűzként perzseli az oldalakat a maga kedves és aranyos módján. Elza egy erős, de annál inkább sebezhető karakter, akinek szüksége van arra, hogy szeressék és megértsék az emberek. Olaf mint mindig, elbűvölő, teljesen levett a lábamról és annyira, de annyira cuki, hogy arra nincsenek szavak. Sven még mindig Sven, a bohókás rénszarvas, akit képtelenség nem szeretni és titkon Kristoffba mi is bele vagyunk esve, nemcsak Anna. Maga a kötet végig varázslatos, lehengerlő és úgy érzed közben, hogy te is Arandelle-ben vagy, te is küldesz a jéggel, a faggyal és a hideggel, de ahogy egyre közelebb érsz a végéhez úgy kezdesz el olvadni és alig várod, hogy újból elmerülhess a kötetben. Nemcsak a regény eleje ejt rabul, hanem a közepe és a lezárás is. Az elején még csak ismerkedünk a karakterekkel, a cselekménnyel és száguldunk a bonyodalom felé. Aztán a regény közepénél már betemet minket a hóvihar, teljesen ellep, majd a regény vége felé jön a megváltó első napsugár és azt kívánjuk bár sose érne véget, bár sose olvadna el a hó, sose kéne elhagynunk Arandelle-t. Ez volt az első Sorsfordító történetem, amit olvastam, de az biztos, hogy nem az utolsó.

"A képzeletében élő hóember egy nagy alsó, és egy kisebb középső hólabdából állt, két karja gally, a feje pedig ovális volt. Az orra répából készült, és három, cukormázzal kikent szénfekete gombja volt. Mindig vidámnak és barátságosnak látszott."

" - Anna a húgom volt - mondta Elza akadozó hangon. - És az erőm megölte őt."

"Anna Arandelle-be tartott. Eredetileg nem így tervezte ezt az utazást, de legalább úton volt az álmai felé. Ismét a fagyos kastélyra és a hercegnőre gondolt. Az ösztönei azt súgták, hogy valakinek odalent szüksége van rá. A zsigereiben érezte."

" - Nem akartalak megijeszteni. Kezdjük elölről a dolgot! - mondta neki a hóember. - Sziasztok, srácok! Olaf vagyok, és szeretem, ha megölelnek."

" - Mondd csak meg annak a lánynak, hogy sosem talál még egy olyan érzékeny és cukorfalat pasit, mint az én Kristoffom!"



Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 20%-os kedvezménnyel!