Victoria Aveyard: A háború vihara (Vörös királynő 4.)

"Hosszúra nyúlik a csönd."

*

A ​GYŐZELEMNEK ÁRA VAN.

Mare Barrow ezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor Cal árulásába majdnem beleroppant. Mare szívét megacélozva eltökéli, hogy kiharcolja a szabadságot a Vörösöknek és a hozzá hasonló újvérűeknek, és egyszer s mindenkorra lerombolja Norta királyságát… és a pusztítást Maven koronájával kezdi. Ám egyedül nem vívhatja meg a csatáit, és mielőtt a Vörösök felemelkedhetnének, Mare kénytelen szövetkezni a fiúval, aki összetörte a szívét, hogy legyőzhesse a másik fiút, aki majdnem megtörte őt. Cal nagy hatalmú Ezüst támogatói Mare-rel és a Skarlát Gárdával szövetségre lépve félelmetes haderőt jelentenek. Maven megszállottsága azonban olyan méreteket ölt, hogy már az sem érdekli, ha mindent és mindenkit tönkretesz, aki az útjába kerül, csak ismét a markába kaparinthassa Mare-t. Háború közeleg, és minden, amiért Mare küzd, veszélybe kerül. Elég egy győzelem, hogy az Ezüst királyságok összeomoljanak? Vagy a villámlány fénye örökre kialszik?

Victoria Aveyard lélegzetelállító sorozatának befejezésében Mare-nek fel kell vállalnia a sorsát, és minden erejét össze kell gyűjtenie… mert mindenki megmérettetik, ám nem mindenki éli túl a vihart.

A sorozat negyedik, egyben lezáró kötete. Még a legelső könyv megjelenésekor kezdtem el a sorozatot, nagyon sokat vártam, hiszen évente egy könyv jelent meg, ha az emlékezetem nem csal, s már tűkön ülve vártam, hogy hogyan szövi tovább Victoria Aveyard Cal, Maven és Mare történetét. Elöljáróban annyit elmondhatok, hogy ez az eddigi legfájdalmasabb része a sorozatnak.

Sokáig kétségek között voltam, hogy melyik Calore fiúnak is drukkolok, s ez a kötetek alatt szinte mindig változott. Hol Cal, s hol Maven győzedelmeskedett, de most így visszagondolva a teljes sorozatra nem tudnék egyértelműen dönteni, hogy melyik Calore herceg nyerte el a szívemet, mert az kétségtelen, hogy Aveyard Red Queen sorozata nagyon sokáig a kedvencem lesz még és az tuti, hogy újraolvasós. Akciódús cselekmény, különleges karakterek, sajátos disztópia, egy olyan világ köntösében, ahol mindennek és mindenkinek jelentése és mögöttes tartalma van. Maga a cselekmény már az első oldalon elragadott, nagyon hamar fel tudtam venni az előző 3 kötet eseményét, villámlásszerűen villantak fel a fejemben a már megtörtént események és úgy repített vissza a cselekmény sűrűjébe, hogy lélegzethez sem hagyott jutni. Mare Barrow személye csak úgy uralja a légkört. Nem számít, hogy éppen nem az ő szemszögét olvassuk az biztos, hogy jelen van. Együtt lélegzik a kötettel és nemcsak élővé, de egészen egyedivé is alakítja azt. 

Maga a kötet több szálon is fut, s ezek a szálak nemcsak keresztezik egymást, de ki is egészítik a másik gondolatait és mondanivalóit. Legyen itt szó ármányról vagy arról, hogy teljesebb képet kapjunk a cselekmény egészét tekintve. Néhol fájdalmas, vagy éppen zord hangulat uralkodik, de az biztos, hogy energialöketben és emelkedett hangulatban nem szűkölködik a kötet. Ahogy az adrenalin úgy az érzelmek is döntő szerepet kapnak. 

Nagyon egyedi és nem megszokott módon uralják egymást, akárcsak a tűz és a víz. Hol kioltják egymást, s hol épp táplálják a már így is megemelkedett hangulatot és érzetet, hogy ebben a lezáró kötetben még hangsúlyosabb, s még perzselőbb lesz. Nem egyszerűen csak olvashatjuk a sorokat, hanem mi magunk is szereplővé válhatunk. Az ellentétek és a közös ellenségek még jobban kirajzolódnak, ezzel esélyt adva az összefogásra és egy szebb jövő kiépítésére. Sokáig féltem, hogy az írónő hogyan is fogja lezárni Cal, Maven és Mare hármasát és, ha brutálisan őszinte akarok lenni nem győzött meg, vannak bizonyos halálesetek, amiknek nemcsak szíven találtak, de értelmetlennek is gondolok. Ez egy picikét rontott az összhangon, de semmilyen visszafordíthatatlan dolgot nem tett. 

Kicsit dühös is vagyok, hiszen megvolt az írónő esélye, hogy olyan véggel zárja a kötetet, amivel mint a Cal s mind a Maven rajongók ki vannak békülve. De mindezek ellenére is elmondhatom, hogy méltó befejezést kaptam egy csipetnyi erőszakkal, akarattal, egy új világ kecsegtetésével és tömény, hamisítatlan harccal, erőfitogtatással és ármánnyal fűszerezve.

Magával a kötettel szemben nagy elvárásaim voltak, nem szerettem volna, ha csalódás ér. Voltak részek, amik kiemelkedtek, s voltak olyanok is, amiket a legszívesebben eltüntetnék, de ahhoz kétség sem fér, hogy végig a sötétben tapogatóztam, nem igen mutatott irányt, sose engedte el a kezem és végig úgy vezetett, hogy ne essék bántódásom és kellően le tudjam magamban is zárni a cselekményt. Ennek ellenére, mégis sikerült fájdalmat okoznia, hiszen véget ért az egyik kedvenc disztópiám és nem lesz új kötet, nem lesz több Ezüst-Vörös ellentét, nem lesznek Újvérűek és Norta sem lesz, de megvan az esélye annak, hogy az egészet újra kezdjem és egybe éljem át azt a légkört és egyedi világfelépítést, amit Victoria Aveyard megteremtett és amibe menekvést nyújtott oly sok olvasónak. Tudom, hogy nem éppen kecsegtető a nortai nép helyzete, mégis ha választanom kellene, hogy Ezüst, Vörös vagy éppen Újvérű legyen kétség sem fér hozzá, hogy kikhez húz a szívem. Nemcsak maga a kötet erős, de maguk a karakterek is egytől egyig megérnek egy misét, nem csak az, hogy valós személyiséggel és rájuk ruházott jellemzőkkel bírnak, de önmagukban is megállják a helyüket. Erősek, akaratosak, vagányak és felettébb vakmerőek. Kezdve Evangeline-nel, akit a végére csak sikerült megkedvelnem egészen Mare-ig, akit imádok és tisztelek. Sokat szenvedett 4 köteten keresztül, de a negyedi csak elhozza neki az új nap ígéretét, ami megváltoztat mindent. Méltóbban nem is zárhatnám az értékelésemet, mint a Skarlát Gárda jelmondatával, miszerint 'Felemelkedünk, vörösen mint a hajnal.'

" - Nem hiszem - mondja. - Gondolom, a szerelmet ki lehet használni, manipulálni lehet vele. Ez is egy eszköz. De sohasem nevezném gyengeségnek a szeretetet. Azt hiszem, az a gyengeség, ha valaki szeretet nélkül él. És a legrosszabb fajta sötétség."

"A hajnal jól áll a tűzhercegnek és a skarlát palástjának, fekete öltözékének. Simára fésült, fekete haján korona. Lefogadom, hogy magnetron gyártmány, Evangeline újabb műve. Az is jól áll neki. Nincsenek ékkövek, cicomák. Csak egyszerű vaskarika, amely összefont lángnyelvekből áll. Tekintetemet végigfuttatom rajta, erre az apróságra összpontosítok, amit annyira szeret."

"Összevonom a szemöldökömet. - Fura, nem emlékszem, hogy a tervnek része lett volna az, hogy egy gyilkos nimfával harcolj az óceán közepén."

"Nem lehetek szerelmes egy királyba, ha közben mindent megteszek, hogy elpusztítsam a trónját, és minden elképzelést királyokról, királynőkről, és a kényük-kedvüknek kiszolgáltatott királyságról. A szerelem és a vágy azonban nem tűnik el."

"Cal arca mintha a szemhéjamra égett volna, míg Maven felszínes álmaimban is kísért. Azok a buta fiúk. Sohasem hagynak békén."

Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 15%-os kedvezménnyel!