Ella Steel: Dermesztő fogság (Crosby testvérek 1.)

" - Stella's Books wildfloweri könyvesbolt, miben segíthetek?"

*

Jól vigyázz, mit kívánsz, mert sosem tudhatod, a sors milyen úton teljesíti az óhajod. 

Na, igen… Nekem erre senki sem hívta fel a figyelmemet. 

Kayden Crosby megismerésével megkaptam azt, ami eddig hiányzott az életemből, de nekem persze kombinálnom kellett. Levegőzni akartam. Sétálni. Természetesen eltévedtem, a többi pedig már jött magától. Kalandra vágytam, hát most azt is megkaptam. 

Wildflower hegyei közt sérülten bolyongva megismertem a természet valódi arcát és rájöttem, mennyit bír ki a testem, amikor az elmém is ellene száll játékba… Létezik kiút a dermesztő fogságból, vagy örökre ott ragadok? 

Mi, jelentéktelen kis lények, semmik vagyunk a természet erejéhez képest.

"A nap felkel, majd lenyugszik, és mi ezalatt tesszük, amit a mindennapi életünk megkövetel… Számomra azonban most olyan, mintha megállt volna a világ."

Régen nagyon sokat olvastam az írónőtől, viszont az utóbbi időben rendesen elmaradtam a regényeivel, amiket most szeretnék bepótolni, hiszen Ella könnyeden írja a romantikus történeteit, amikben benne van szíve-lelke. Mivel nincs hó, sem pedig téli hangulat kint, ezért úgy gondoltam, hogy a Dermesztő fogsággal kezdem, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, még akkor is, ha az elején nem így éreztem.

A történet első 80 oldala számomra nem volt igazán nyerő. Kellett egy kis idő, hogy fel tudjam venni a fonalat, hogy bele tudjam élni magam és az az igazság, hogy kellett a kötetnek a dermesztő fogság, a hó és a lavinák világa. Egy tök átlagos történetnek indul, aztán ahogy haladunk előre úgy mutatja meg, hogy ennél bizony több van benne. Igaz én jobban szeretem a slow burn féle szerelmeket, és emiatt volt bennem egy kis félsz a kötet felé, de semmi okom nem volt rá, mivel a gyors kezdet után lelassítottunk, és nem éreztem azt, hogy minden olyan gyorsan és hirtelen történne. A főszereplők Kayden és Zoey, akik Wildflower havas, jeges vidékére kalauzolnak el minket, ahol a fagy és a hó uralkodik, ahol ha rossz útra térsz veszély leselkedik rád, és ami egy igazi túlélőt is megleckéztetne. A kötet eleje kicsit sablonos, nehéz helyzetbe hoz, de aztán szépen kinyílik és eltűnik belőle a sablonosság és átveszi a helyét a való élet zordsága és a túlélésért folytatott harc. Az utóbbi időben nagyon sok romantikus történetet olvastam, és kellett már a lelkemnek egy kis izgalom, ami nem dark romance és nem habos-babos, cuki romantika. A Dermesztő fogság az insta love eszközét ötvözi a veszéllyel és a félelemmel, amit nagyon jó párosnak tartok, és ami tele van váratlan meglepetésekkel.

Az írónő által elképzelt Wildflower egy igazi téli paradicsom, egy téli csodaország, ahol az évszak szerelmesei elmenekülhetnek a valóság és a hétköznapi fásultság elől. Egy szabadidő központ, ahol a téli sportok megannyi fajtáját megtalálod, és ahol két imádnivaló kutyus kísér végig. Egy szálló, ami tele van odaadással és baráti összefogással.

Ugyanúgy megismerhetjük a kötetben a snowboard vagy éppen a síelés alapjait, mint a túlélését. Emiatt hol komoly, hol pedig a végsőkig küzd az életben maradásért. Meglepő, de nagyon jól állt a kötetnek a szenvedés, a bizonytalanság és az, hogy megmutatta a természet igazi arcát, azt hogy milyen veszélyes is kint ragadni egy hóvihar kellős közepén.

A regény túlélős része nagyon bejött, már csak azért is, mert izgalmas volt, tudtunk mi miatt izgulni és úgy alapvetően más lett miatta a kötet hangulata. Sajnálom, de az első 80 oldal tényleg nem jött be, nem volt benne semmi különleges, sablonos volt, de a hó fogsága igazi felüdülésként hatott. Persze rágtam a körmöm Zoey miatt, de ha Kayden sietne a keresésemre, lehet hogy én is bevállalnék egy életveszélyes eltévedést a téli, meredek, havas tájon.

A karakterek kedvelhetőek, viszont nem voltam teljesen odáig azért a stílusért, ahogy Zoey és Brit beszéltek egymással. Lehet én vagyok az öreg, de nem tudom elképzelni, hogy a 25 évesek így beszélnek egymással. Nyilván én sem vagyok sokkal több, de nekem nagyon életidegen volt, és emiatt többször ki is zökkentem a történetből, és azt éreztem, hogy 2 teljesen különböző regényt olvasok. A véresen komoly, élet-halál harccal teli jelenetek nekem nagyon nem passzolt azzal, ahogy a két lány kommunikált egymással.

A Dermesztő fogság egy adrenalinban gazdag, veszélyes hangvételű kötet, ami ugyanakkor mégis könnyed és gyorsan olvasható. Tele van embertcsináló szituációkkal és meredek helyzetekkel. Odaadással, törődéssel, döntésekkel, akarattal és a túlélésért folytatott harccal. Hol könnyebb, hol nehezebb az út, de az biztos, hogy Zoey baromi erős és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ne a hó és a dermesztő fogság győzedelmeskedjen.

Kétség kívül igaz a kötetre, hogy tele van érzelmekkel, viszont azt muszáj vagyok megemlíteni, hogy Kayden és Zoey között lehetne mit csiszolni. Maga a szerelmi része nekem annyira nem jött át, de lehet, hogy csak az insta love részével nem vagyok kibékülve, ami simán elképzelhető. A veszély és a kétely ugyanakkor minden mozzanatában átjött, és én magam is azt éreztem, hogy ott vagyok kinn a jéghidegben és menetelek előre, próbálok küzdeni, és nem feladni. Ebből a szempontból igen erős a történet, és a cselekmény java részét ki is teszi. Nagyon jókor jöttek elő a kétely pillanatai, és imádtam a fagyos részeket is. Kíváncsian várom, hogy a folytatásban mi lesz, hogy a havas Wildflower után az írónő milyen sorsot szán Zoeynak Los Angelesben, illetve, hogy mi lesz Kaydennel, és vajon visszatér e Zoey Wildflowerbe vagy akkor trauma érte, hogy nem képes feldolgozni és örökre elmenekül a kisvárosból, feladja ezt az életet, és nagyvárosi lány lesz!? Ha szereted az izgalmas regényeket, ha szeretnél egy hamisíthatatlanul fagyos történetben elmerülni ahol a tét az életben maradás, akkor ne hagyd ki Ella Steel Dermesztő fogság c. kötetét, ami a Crosby testvérek sorozat első része. Én biztos el fogom olvasni a folytatást, a Hullámok foglyait.

"Igen, imádom a könyveket, a sorok között megbúvó történeteket, és ebből az imádatból a természet iránti szeretetem sem vesz el egy cseppet sem."

"Hidd el, hogy ez igy van. Egyszer csak megpillantod. Beüt a rózsaszín köd, ami egyébként egy természetes folyamat neve. A droghoz hasonló cuccok keringeni kezdenek a testedben, és te totál belezúgsz a pasiba, aki előtted áll."

" - Hazudtam. A beszélgetés várhat. Ha rád gondolok, ha a közelemben vagy, sokkal többre vágyom, mint egyszerű társalgás - lehelte a nyakam érzékeny pontjára. Beleborzongtam a szavaiba, azok jelentésébe."

"A következő másodpercben az arcom már Kayden tenyerébe simult. Nem mondtunk semmit, ez a pillanat mégis beszédesebb volt bárminél. Mindennél, amit szavakba önthettünk volna."

"Érte tettem meg minden következő lépést. Azért, mert szüksége volt rám. A kitartásomra. És amikor én botlottam meg, ő nyújtott támaszt."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

George Eliot: Miss Brooke és a vidéki élet szépsége (Middlemarch 1.)

 "Miss Brooke az a fajta szépség volt, akinek nem kellett jól szabott ruha, hogy szép legyen."

*

A ​bájos, fiatal Dorothea egyetlen rossz tulajdonsága, hogy talán túlságosan ájtatos. Ez nem rettenti el sem a középkorú tudóst, Mr. Casaubont, sem a jóképű Sir Jamest, hogy udvaroljon neki. Vajon a lány kit választ? 

Egy eljegyzés nagy dolog az angliai kisváros, Middlemarch mindennapjaiban. Mindenkinek megvan róla a véleménye. Dorothea húgát, az érzékeny, mégis racionálisan gondolkodó Celiát bántja a lány döntése. Talán a bácsikájuk, Mr. Brooke, sem tartja remek ötletnek, ám unokahúgai nevelése helyett jobban kedveli a politikát, ezért nem akar konfliktust. Mindezek ellenére Dorothea boldogságra lel? 

Közben új orvos érkezik a városba: Dr. Tertius Lydgate személye a vacsorák és találkozók beszélgetéseinek másik fő témája. Egy fiatal orvos lehet jó? Tud-e eleget? A polgármester és a bankár is őt fogja hívni a bajban? S mi következik abból, ha találkozik a középosztálybeli gyáros szőke leányával, a kissé hiú és önző Rosamonddal? 

George Eliot páratlanul pontos és finom iróniával rajzolja meg az 1830-as évek társadalmának karikatúráját. A Middlemarch nyolc kötetben jelenik meg Ortutay Péter fordításában. A művelt, bújtatott humort kedvelő olvasók számára igazi csemege ennek a klasszikusnak az újrafordítása!

" - Igaz. Csakhogy az ember társas lény, tudod, és bántja a magány."

Ritkán olvasok klasszikus irodalmat, viszont George Eliot Middlemarch kötete mellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Már egy ideje nézegettem a könyvet, viszont akkor még nem jelent meg ez a hosszú történet a KNW Kiadó gondozásában. Mivel egy igencsak tetemes terjedelmű írásról van szó, a kiadó 8 részben jelenteti meg. A Miss Brooke és a vidéki élet szépsége az első része, amit én felettébb élveztem, és az átdolgozott szöveget is könnyűszerrel tudtam értelmezni és befogadni.

A legtöbb klasszikus esetében fennáll annak az eshetősége, hogy nehezen értelmezhető mit is akart a szerző, de nem a Middlemarchnál, hiszen egy igencsak igényes és szépen feldolgozott szöveget adott ki a kiadó a kezei közül. Maga a történet első része izgalmas, megismerhetjük a főbb szereplőket, a jellemeiket és azt, hogy milyen tulajdonságoknak szentelnek nagyobb figyelmet, és mi az amit elítélnek. A szerző a 19. századi Angliába kalauzol el minket, amiről én személy szerint nagyon szeretek olvasni, és ha úgy tetszik, akkor a Middlemarch egy családregény, ami a viktoriánus kori Angliát eleveníti fel a lelki szemeink előtt. S habár a szerző neve férfira utal, mégis nő írta, csak álnév mögé rejtőzött. A Middlemarch egy hamisíthatatlanul szórakoztató regény tele kisebb-nagyobb bukkanókkal, karakterek széles skálájával, és már ebben az első részben érződik az, hogy ez még csak a kezdet és a java, na meg a kalandok és az érzelmek sokasága csak ezután jön. A karakterek ehhez igazodva hol előtérben vannak, hol a háttérben mozognak, viszont az biztos, hogy akit az írónő eddig bemutatott nekünk, azok még fognak meglepetéseket okozni.

A Middlemarch egy igazán kacifántos regény, ami néhol kicsit lassú, de ennek ellenére is nagyon szerethető, és ad egyfajta a klasszikus irodalomra jellemző hangulatot. Nincsenek benne nagy volumenű történések még, ami nem zárja ki, hogy a további kötetekben még lehet. Nekem pont amiatt tetszett, hogy rövid, de frappáns és a széttagoltsága miatt kényelmes az olvasása, ugyanakkor az utolsó mondatok után már nyúlnál is a folytatásért.

A Miss Brooke és a vidéki élet szépsége egy gyönyörűen kidolgozott, jól gondozott szöveg, ami nemcsak külsőleg de belsőleg is gyönyörű. Viszont arra muszáj felhívnom a figyelmet, hogy ha kézbe veszitek és elkezditek olvasni ne nagyon érjetek az aranyozott designhoz, mert sajnos erősen kopik. Nekem a borító elő és hátlapja is megkopott egyes helyeken, de ami a leginkább szembetűnő az a gerinc.

A történet cselekménye egyszerű, nincsenek benne nagyvolumenű történések, ahogy már azt említettem, viszont a karakterei összetettek, árnyaltak és hiszem, hogy fognak még meglepetést okozni. Eliot egyik karaktere sem tökéletes, de talán pont ez a Middlemarch szépsége, hogy az írónő nem is akarta, hogy azok legyenek. Szépen kidolgozta őket, hogy aztán majd a továbbiakban meglepetéseket okozzanak nekünk.

Amikor elkezdtem olvasni még nem voltak nagy elvárásaim a történettel szemben, hiszen nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak, viszont akik odáig vannak a klasszikus irodalomért és a kosztümös filmekért, azoknak el kell olvasni, mert nagy eséllyel a Middlemarch új kedvenc lesz, akárcsak nekem. Hihetetlen, hogy mennyire megkedveltem a karaktereket, és mennyire a szívemen viselem már most a sorsukat, és mennyire érdekel, hogy mi lesz velük a továbbiakban.

Ami meglepett az az, hogy mennyire is humoros George Eliot írása. Sokkal jobban befogadható számomra, mint pl. egy Austen regény. Közvetlenebb, és megszólítja az olvasóját. A lányok nemcsak jó oldalát mutatja be, hanem a gyengeségeit is. Többféle gondolkodásmódot elevenít meg, és hagyja, hogy mi döntsük el ki a szimpatikus és ki nem. Jelen esetben a szívem Dorothea és Celia felé húz, akiket nem tudtam nem megszeretni.

Az idei évem legméltóbb zárás a Middlemarch! Milyen szép meglepetés volt ez a kötet, és örülök, hogy az egyik olyan utolsó olvasmányom volt, amit december utolsó napjaiban olvastam. Azt hiszem senki sem ábrázolja jobban a társadalom mélységét, mint George Elliot. Megmutatja, hogyan formálja az embereket az idő, és az általuk felállított eszményi képet. Ott van Dorothea, akinek van egy elképzelése, de ahogy új embereket sodor elébe az élet úgy kezd el a bizonytalanság magva gyökeret ereszteni, és csak a folytatás mutathatja meg, hogy vajon jó e a megérzés vele kapcsolatban, vagy valamit nagyon félreolvastam és Dorothea sorsa nem abba az irányba fog elmozdulni, mint amiben erősen hiszek, és amiben remélem, hogy Eliot is látta a fantáziát, és a lehetőséget. Aztán ott van Celia is, akinek a sorsát nagyon a szívemen viselem, és aki az egyik legkevesebb része a Middlemarchnak, viszont még olyan nagy szerepet nem kapott ebben az első részben. George Eliot írása kiemelkedik a klasszikus irodalom megannyi írása közül, és tiszta szívvel tudom ajánlani azoknak, akik valami frisset szeretnének olvasni, de azért megmaradnának a viktoriánus kori Angliára jellemző jegyek mellett is.

"Hisz majdnem olyan lenne, mintha angyali küldönc állna elébe hirtelen az úton, és nyújtaná felé a kezét! Hosszú ideje bizonytalanság nyomta a lány lelkét; mint valami nehéz nyári pára, mely ott lebeg minden forró vágya felett, hogy igazán hasznos tudjon lenni az életben."

"Minden apróság a csodálat, a remény, a bizalom forrása, amely olyan hatalmas, mint az ég, és ez bizony a tények elszórt részecskéivel csupán kiszínezve van."

" - Milyen bámulatos kis kalendárium vagy te, Celia! A naptári, avagy a holdhónapokat jegyzed?"

"Hiszen a női nem legnagyobb varázsa a lángoló, önfeláldozó szeretetre való képességében rejlik, és ebben látjuk alkalmasságát arra, hogy kiegészítse és teljessé tegye a mi életünket."

"Kétségtelen, minden egyes embernek a saját élete a legfontosabb, és ha úgy érezzük, hogy valaki túlságosan sok törődést vár el tőlünk, annak egyszerűen az a magyarázata, hogy nem is akarunk vele törődni egyáltalán."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Brigid Kemmerer: A Vow So Bold and Deadly - Merész, gyilkos eskü (Az Átoktörő 3.)

"Az időjárás hűvösre fordult, a hegyek felől metsző szél csap le rám, és bekúszik a prémes bőrkabátom alá."

*

Királyságok ​csapnak össze. Te kinek az oldalára állsz? A lenyűgöző Átoktörő-sorozat befejező része. 

Nézz szembe a félelmeiddel, vívd meg a csatát! 

Emberfall rohamosan pusztul, és a végletekig megosztott: vannak, akik úgy vélik, a trón Rhent illeti, ám mások alig várják, hogy új korszak kezdődjön Grey, a jogos örökös vezetésével. Grey két hónap türelmi időt adott Emberfallnak a támadás előtt, ám ez idő alatt Rhen mindenkitől elfordult, még Harpertől is, aki kétségbeesetten próbál segíteni neki, hogy megtalálja a békéhez vezető utat. 

Vívd meg a csatát, mentsd meg a királyságot! 

Eközben Lia Mara azért küzd, hogy anyjánál emberségesebben uralkodjon Syhl Shallow felett. Miután a mágusokat kiűzték az országból, évtizedekig tartó békés időszak köszöntött be, ám az alattvalók közül nem mindenki nézi jó szemmel, hogy Lia Mara egy varázserővel bíró herceggel és egy kaparóval szövetkezik. A háború közeledtével Lia Mara elbizonytalanodik: valóban ő az a királynő, akire az országának szüksége van? 

A két birodalom egyre közelebb sodródik a fegyveres összecsapáshoz, ami próbára teszi a hűséget, szerelmeket sodor veszélybe, egy régi ellenség újbóli felbukkanása pedig mindenkire fenyegetést jelent. Hagyd, hogy magával ragadjon!

" - Érted, milady, az egész várost a földdel tettem volna egyenlővé."

A Sötét, magányos átok hatalmas kedvencem, viszont a Harcos, megtört szív hatalmas csalódás. Emiatt nagyon félve kezdtem neki a Merész, gyilkos eskünek, mert nem tudtam, hogy fogom e szeretni, vagy az is a második kötet csapdájába esik. Most, hogy befejeztem úgy érzem, hogy valahol a kettő között van. Voltak részek, amiket nagyon szerettem, de sajnos Grey még mindig nem a szívem csücske, és ez rányomta a bélyegét a befejező részre is.

A kötet az elején nem valami erős, de aztán ahogy haladtam, és ahogy egyre több teret kapott Rhen és Harper úgy lett izgalmas, és a vége az, ami úgy igazán vitte a prímet. Nem egy helyen volt meglepő, de sajnos a legtöbb Grey részt untam. Van ebben a karakterben valami, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem, mint Chaol Westfall. Jó is lehetett volna, de az írónő útközben valahol nagyon félre siklott vele, amit sajnálok és néha azt kívánom, hogy bárcsak megmaradt volna önálló kötetnek A Sötét, magányos átok. Rhen és Harper a szívem egyik csücske, és teljes szívemből imádom őket, sőt úgy érzem, hogy nem kapják meg a kellő figyelmet és elismerést, amit amúgy érdemelnének. A történet egy fairytale retellinget visz tovább, hol visszakanyarodik az eredeti motívumhoz, hol pedig újat ad hozzá, vagy éppen megmutatja, hogy eredeti lényeket is fel tud sorakoztatni maga mögött. Gondolok itt a kaparók jelenségére, vagy a mágiára, ami lépten-nyomon ott jár Rhen nyomában. Bevallom nagy kételyek gyötörtek a kötettel kapcsolatban, és lehet, hogy nem vagyok teljesen elégedett, mégsem bánom, hogy elkezdtem és be is fejeztem ezt a trilógiát, mert nagyon kedves a szívemben az írónő munkássága, és ő volt az ACOTAR után az egyik olyan, akinek az írásmódja nagyon bejött. A Merész, gyilkos eskü egy feszültséggel teli lezárás tele izgalmas pillanatokkal és meglepő fordulatokkal.

A kötet nagy részét a két fél közötti háború, és az arra való felkészülés teszi ki. Hol Grey oldalát látjuk, s hol pedig Rhenét. Grey oldalán ott van Lia Mara, míg Rhenén Harper. Mind a négyen megkapják a szereplés lehetőségét, megismerhetjük a gondolataikat és azt, hogy hogyan látják az eseményeket, mik azok a döntő pillanatok, amik befolyással hatnak a cselekmény alakulására.

Nem egyszerű a helyzet, hiszen mind a két oldalon a háború mellett viszályok és kétségek törnek elő, amik hol áruláshoz, hol pedig belső harcokhoz vezetnek. Míg Lia Mara küzd az elismerésért, és azért, hogy kiálljon, mint királynő, hogy megmutassa nemcsak erőszakkal lehet egy népet irányítani, hanem kedvességgel és igazságossággal is. Jelmondata akár az is lehetne, hogy Killing with kindness.

Mellette ott van Grey, aki annyira aláásta magát a szememben, hogy nagyon nehezen lendültem túl a jelenetein, a szemszögeit meg egyenesen untam. Hihetetlen, hogy mennyire elrontotta az írónő a karakterét. Rendesen vérzik érte a szívem, és csak a kötet végén kezdtem el úgy, ahogy de kedvelni, és nem éreztem azt, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

Rhen és Harper megpróbáltatásoknak és embert próbáló feladatoknak vannak kitéve. Míg Rhen szenved, és újra előbukkan a múlt keserű valósága, addig Harper bármit megtesz, hogy elkerüljék a háborút, és újra béke honoljon Emberfallban. A párosuk minden egyes kötetben rendesen meg van dolgoztatva, hol érzelmileg görget akadályokat eléjük az írónő, hol pedig fizikaiakat.

Ha összegezném a trilógiát, azt mondanám, hogy az első rész a legerősebb, viszont a legtöbb csavar és fordulat a Merész, gyilkos esküben van, ennek is inkább a közepétől indulnak be az események és érződik az, hogy nemsokára lezárul a történet, na meg a trilógia is, viszont jó hír, hogy még visszatérhetünk Emberfallba, ha hiányozna, de nem a megismert és megszeretett karakterek lesznek a középpontban. A második részről inkább ne beszéljünk, simán elég lett volna belőle 2 fejezet is, és előre is bocsi, ha neked épp az a kedvenc, vagy ha Greyt választanád inkább Rhen helyett. Míg a Sötét, magányos átokban Rhen és Harper hangsúlyos, addig a befejező kötetben mindenki lehetőséget kap a szereplésre. A világ maga érdekes, a mágia kérdése is jól van megoldva, illetve ahol kell ott elülteti bennünk a kétely magvait, és hagyja gyökeret eresszen. Összességében tetszett is meg nem is, de úgy érzem, hogy hiába zárult le, mégis maradtak nyitva kérdések és olyan gondolatok, amik nem lettek rendesen elvarrva. A trilógia legnagyobb előnye mégis az, hogy gyorsan lehet vele haladni, pörgős és akik nem szeretik a nagyon tagolt, nehéz fantasyket, azoknak jó választás lehet Brigid Kemmerer Az Átoktörő trilógiája!

" - De én nem akarom, hogy féljenek tőlem. - Aha. Tehát azt reméled, ha eleget pátyolgatod őket, majd hűségesek lesznek. - Nolla Verin a szemét forgatja, majd színpadiasan a szívére szorítja a kezét. - Jaj, ne bántsatok, orgyilkosok! Kér valaki süteményt?"

"Régen, amikor királynőnek képzeltem magam, álmaimban a népem végre békére lelt. Anyám kegyetlen brutalitása helyett szelíd határozottsággal uralkodtam, és az alattvalóim gyarapodásnak indultak. Senki sem félt tőlem. Nem is akartam, hogy féljenek. Azt hittem a népem örülni fog. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer majd azért fog könyörögni nekem, hogy vágjak le néhány végtagot."

" - Úgy érzem, inkább én tartozom bocsánatkéréssel neked. - Akikor nem válaszolok, így folytatja:- Tudom, hogy haragszol rám. Azt hiszem - mondja tétován -, túl sok minden maradt kimondatlanul kettőnk között."

"Boldogság. Vajon ez lenne az? A szó önmagában nem fejezi ki azt, amit most érzek. Gyakran elfelejtem, hogy az életem legjelentősebb pillanatai voltaképpen nem a birodalmamhoz, a háborúhoz vagy az alattvalóimhoz kötődnek. Elfelejtem, hogy a világ időnként két emberre szűkül, a sebezhetőség és a bizalom pillanataira."

" - Tízszer ennyit is megadnék érte. - Arra a pillanatra gondolok, amikor Harper tőrt döfött Lilith mellkasába. A hasamra szorítom a kezem, hogy lerázzam magamról a hirtelen támadt érzéseket. - Harperért mindenemet odaadnám."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Vi Keeland: Egomániás (újrakiadás)

"Utálom a szilvesztert. Két óra a forgalomban, nehogy egyszerű legyen a tizennégy kilométeres út a LaGuardiától hazáig."

*

Akkor ​találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i irodámba. Még azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a vadiúj, szuper menő Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót kuncogott a nevetséges támadási kísérletemen.

Naná hogy az illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán kiderült, hogy nem is volt annyira illetéktelen. Drew éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt, amíg a saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe úgy, hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral megrövidített. Másnap, a rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a szíve, és tett egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe, hogy felveszem a telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott maradhatok az irodában, amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden bizonnyal hálásnak kellett volna lennem, és befognom a számat, amikor meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek. Nem bírtam megállni, hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra, hogyan reagál a testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak vitatkozni tudunk. Mi ketten épp egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a párkapcsolatokat bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg az, hogy segítsek az embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen közös dolog köztünk, az az iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit napról napra egyre kevésbe tudtunk tagadni.

"Sokszor pont azok, akik a legkeményebb külsővel rendelkeznek, viselik a legvastagabb páncélt a lelkük körül."

Egy újabb feledhetetlen, sikamlós Vi Keeland kötettel van dolgunk. Izzanak a lapok, már-már olyan forró a levegő, hogy csoda, hogy nem kapnak lángra. Végig perzseli a cselekményt az írónő kifejező stílusa és az a természetesség, vágyakozás és szexuális töltés, ami a kötet lapjain uralkodik.

Imádom, hogy az írónő minden egyes regényével új vizekre evez, mégis teljes mértékben képes arra, hogy elkápráztasson és megmutassa, hogy mennyire otthon van a témában. Erotika, múlt, megoldásokra váró feladatok, tesztek, és egy jó nagy adag vonzalom. Újfent olyan regényt írt, ami átveszi a toplisták első helyét. Igazi uralkodó, ami arra született, hogy minden romantika rajongó elolvassa, elmerüljön benne és egy hosszú nap után teljesen kikapcsolódjon általa. Nemcsak jó stresszoldó, hanem a lelket is kikapcsolja. Nem egyszerűen tényként írja le az eseményeket, hanem életet csempész a sorokba, és ezáltal nagyon közeli ismerősként üdvözöljük a szereplőket. Vi Keeland az egyik legzseniálisabb írónő a maga műfajában, akitől szerencsém volt olvasni. Nem véletlenül hódította meg világszerte a könyves toplistákat, és nem véletlen, hogy olyan sok nyelvre fordítják le az írásait. Szenvedélyes kifejezésmód, trágár szavak tömkelege, szex és izgalom uralja a kötetet. Hol felemel,  hol pedig még jobban visz minket fel azon a bizonyos érzelmi lépcsőn, hogy aztán a mélybe vessen bennünket. Maga a cselekmény már az elejétől kezdve pörög, egy percre sem áll meg. Ha kell sejtelmes, de azért a legfőbb pontok elég hamar kikövetkeztethetőek, viszont ez sem vesz el az élményből. 

Egy percig nem gondoltam azt, hogy hiba volt belekezdeni, mivel oké, hogy elég levágós az alapszitu, mégis sikerült úgy megfűszereznie, hogy azért talányok is legyenek benne, és ne legyen minden olyan fekete-fehér, hanem egy kis színt is kapjon a történet. Ha az alapot veszem, akkor adott egy fiatal pályakezdő pszichológus lány, aki párkapcsolatokkal foglalkozik és adott egy férfi, aki ügyvéd és azon dolgozik, hogy minél több válást megnyerjen sikeresen. 

A pólus két ellentétes oldala, hiszen míg a női karakter azért létezik, hogy mások kapcsolatát hozza rendbe, addig a másik meg éppen azért tevékenykedik, hogy minél hamarabb lezárja azokat. Nagyon érdekes felállás, mégis van benne ezen felül egy jó nagy adag fűszer is, ami nemcsak érzelmekkel, de belső gondolatokkal is felruházza a cselekményt. 

Maguk a karakterek függetlenek, erősek, van bennük fantázia, és az a legeslegszebb pillanata a regénynek, amikor az igazi belső valójukba enged betekintést, és megmutatja, hogy kik is ők valójában. Valahogy Emerie és Drew története sokkal többet ad, mint az eddigi összes Keeland regény hőse. Ők azok, akik igazán közel kerültek hozzám, akik annyira megvettek maguknak, hogy rendesen elfacsarodott a szívem, ha éppen olyan részt olvastam, illetve az ő boldogságuk engem is boldoggá tett. 

Az Egomániás egy nyers, de erőteljes és nagyon szerethető olvasmány, amit imádni fognak a Vi Keeland rajiongók. az elejétől a végéig tele van érzelmekkel, és te is beleszeretsz Drew Jaggerbe. Olyan nincs, hogy nem vesz le a lábadról, mert Drew tipikusan olyan pasi, aki maga az élő kísértés, és akinek nem lehet ellenállni. Teljesen elállt tőle a lélegzetem, és nem véletlenül az egyik, ha nem a legnagyobb kedvenc férfi karakterem, akit az írónő megalkotott.

Aztán Drew mellett ott van Emerie,, aki egy szexi, pimasz vörös hajú női karakter, akit szintén csak imádni lehet. Annyira jó párost alkotnak Drew-val. Együtt nevettem és éltem át az érzelmeket velük, és ahogy Emerie-t, úgy engem is elkapott a Drew Jagger hurrikán, és elrepített magával. A kettejük kapcsolata varázslatos, szenvedélyes, tele van szikrákkal, és imádtam azt a forró légkört, ami körüllengte őket.

De nehogy csak a jót írjam le, néhol igencsak kiszámítható, sablonos és egyszerű volt a cselekmény, viszont azzal kompenzált, hogy amikor arra volt szükség úgy, akkor felkavarta az állóvizet, hogy csak úgy pislogtam. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy függővé tett, és alig bírtam magammal olvasás közben. A kötet első fele még szépen, lassan, egyre inkább haladva a középpont felé válik izgalmasabbá és pörgősebbé. A kötet közepe az ami úgy igazán odatette az i-re a pontot és megmutatta, hogy ezt így kell csinálni, és addig kell kínozni az olvasókat, amíg azt nem mondja, hogy állj. Miután megvan az alapfelállás és kialakul a vonzalom, na onnantól kezdve nincs megállás. Erotika, szenvedély, vágy. Minden terítéken van. Pikánsan, de egyszerre ízlésesen találva. A vége meg maga a meglepetések és fordulatok tárháza. Nem győztem kapkodni a fejemet és teljesen átszellemülten fejeztem be a regényt. Becsuktam és csak arra tudtam gondolni, hogy igen a lelkivilágomnak ez kellett. Irányt mutat, s arra is ráhelyezi a hangsúlyt, hogy mindent csak akarni kell, és akkor valósággá is válik. Ha teszünk érte bármi elérhető, legyen az párkapcsolati dolog vagy valami egészen más.

"Mocskos mosoly suhant át az arcomon, amint elképzeltem, hogy Emerie-vel titkárnősdit játszunk, és én vagyok a főnöke. Már késő volt megállítani a szavaimat: - Pedig sokat fizetnék a szolgáltatásaiért."

"Azt hiszem, tetszett a gondolat, hogy Drew Jaggernek merevedése van attól, hogy rám gondol. A testem ugyanúgy válaszolt az üzenetére, mint a csókjára tegnap este. Valami szexit akartam visszaírni neki, de mielőtt még bármit kigondolhattam volna, láttam, hogy a pontocskák mozognak, tehát ír."

"Eddig még soha nem mutattam be Becket egy nőnek sem. De valamiért ezt akartam, találkozzon Emerie-vel. Lehet, hogy életem legjobb szopása volt, ami meggátolt abban, hogy gondolkodjak, de valamiért az volt az érzésem, hogy nekik találkozniuk kell."

"Elcsesztem. Millió dologra foghatnám az életem, de az igazság az volt, hogy én csesztem el. De azon voltam, hogy helyrehozzam"

"Minden kapcsolatban becsapja végül az egyik a másikat. Hacsak nem tisztán szexkapcsolat az egész. Akkor nincsenek felesleges elvárások a másikkal szemben."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Olivie Blake: The Atlas Six - Az Atlas-hatos (Az Atlas 1.)

"Oly sokszor emlegették már az idők során a Ptolemaiosz alapította alexandriai könyvtárat, hogy mostanra talán elcsépeltnek hat."

*

Titkok, árulás, csábítás. 

Minden évtizedben hat, egyedi képességekkel rendelkező mágiahasználó megkapja a lehetőséget, hogy bekerüljön a világ legelőkelőbb titkos társaságába. 

Üdv az Alexandriai Társaságban! 

A kiválasztottak olyan hatalomhoz és befolyáshoz jutnak, ami még a legmerészebb álmaikat is túlszárnyalja. De vajon milyen árat kell fizetniük érte? 

A hat kiválasztott mindegyikének megvan rá az oka, hogy elfogadja a Társaság rejtélyes meghívását. Foggal-körömmel fognak harcolni helyükért a Társaság soraiban – még akkor is, ha meg kell kockáztatniuk, hogy közelebb kerülnek legveszedelmesebb ellenségeikhez, vagy elárulhatja őket legmegbízhatóbb szövetségesük. 

Még akkor is, ha nem fogják mind túlélni az évet. 

Briliáns, lenyűgöző, sodró történet, TikTok-szenzáció dark academia fantasy, hatalmas rajongótáborral! #BookTok, #OlvassEgyJót Vedd ki a részed az élményből!

"Az igazi csapda, a megbénító szörnyűség a cél nélküli hatalom volt. A végtelen szabadságot nem az emberi elmének szánták."

Olivie Blake neve már nagyon sokszor szembejött velem, s mint lelkes dark academia rajongó úgy éreztem, hogy kell nekem Az Atlas-hatos. Egy igazán kiforrott, komplex és misztikus regényt kaptam, ami tele van intellektuális kérdésekkel, egy titkos társasággal, hat érdekes karakterrel és egy kérdéssel, ami mindent megváltoztat. Hat kiválasztott van, de csak öt túlélő. Vajon ki lesz az, akinek nem ér fényes véget a The Atlas Six?

Ha nem tudnám, hogy ez az írónő debütáló regénye, akkor nem hinném el, hiszen olyan jól egyben van. Ott hozza a misztikus vonalat, ahol kell. Mind a hat karakterének teret enged a kibontakozásra, és a manipuláció eszközét is akkor veti be, amikor a legnagyobb szükség van rá. Már a kötet elején is éreztem, hogy egy igazán különleges utazásra invitál, ugyanakkor jóval felülmúlta az várakozásaimat. A dark academia rajongóknak egy igazi csemege, ami beszippant és nem ereszt. A kötet legfőbb erősség a karakterek sokszínűsége, a történet komplexitása és az egyedi világkép, ami végig érezteti a hatását. Míg a karakterekben a képességen kívül más közös nincs, addig megmutatják, hogy tudnak együtt dolgozni mindenféle ellenszenv nélkül, és érdemes mindenkire figyelmet fordítani. A hat főszereplő mindegyikében vannak olyan tulajdonságok, amik alapján lehet őket kedveli, megvetni vagy éppen ellenszenvet érezni. Az viszont kétség kívül igaz, hogy mindenkinek megvannak a maga motiváló tényezői, a gyengeségei és azok a rejtélyek, amiket nem szívesen enged ki a kezei közül. Mindenki egy egyéniség, akit nem lehet semmilyen skatulyába sem bezárni. A kialakult kapcsolatok, illetve a dinamika nagyon érdekes, főleg ha azt nézem, hogy az elején és a végén milyen szövetségek szövődnek és kik azok, akik kitartanak az elhatározásuk mellett, és kik azok, akik végképp meginognak. Imádom, ha nem sablon karakterek a főszereplők, és az írónő egyik karakterére sem lehetne azt mondani, hogy ne lennének érdekesek, mert mindenkiben van valami, ami izgalmassá teszi az adott karaktert.

Maga a cselekmény és a történet egésze tele van váratlan fordulatokkal, manipulációval, hatalmi játszmákkal, amik alapjaiban változtatják meg a kötet dinamikáját, és a légkört, hiszen elég egy elejtett megjegyzés, és borul az a bizonyos kártyavár, és elég egy titok, hogy minden felboruljon. Tele van feszültséggel és apró részletekkel, amik csak még inkább kiemelik a kötet egyediségét, és semmihez sem hasonlítható atmoszféráját.

A kötet a karakterek mellett olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a hatalom, a tudás vagy éppen az etika kérdésköre. Erkölcs és ennek a határa. Próba elé állítja Nico-t, Parisa-t, Callumot, Libbyt, Tristant és Reina-t. Na meg téged, hiszen nem tudhatod, hogy akit megkedvelsz az vajon benne lesz e az öt kiválasztottba, vagy ő lesz az egyetlen, aki nem éli túl az Alexandriai Társaságot. Kételyeket ébreszt benned, nem engedi, hogy bárkibe is megbízz és megmutatja, hogy a jó és a rossz között ott húzódik a szürke zóna, az erkölcsileg megkérdőjelezhető döntések paradicsoma.

Az írónő stílusa egyszerre páratlan, és közben ijesztő. Ijesztő, mert kellett egy kis idő, hogy megszokjam, de utána ki sem lehetett robbantani a kezemből Az Atlas-hatost. A dark academia kötetekkel mindig úgy vagyok, hogy az elején nem indul fényesen a kapcsolatunk, aztán valami történik és én leszek a legnagyobb rajongója. A műfaj igaz, hogy nem való mindenkinek, de aki nem adja fel, és kitart annak be fog érni a gyümölcse és meg fogja tapasztalni, hogy milyen zseniális is Olivie Blake regénye.

Azt érzem, hogy hiába kaptam nagyon sokat a kötettől, nekem ennél még többre van szükségem, és iszonyatosan várom, hogy mi fog még történni. Szó szerint ki vagyok éhezve a folytatásra, és nem érkezhet elég korán magyarul. Még többet akarok ebből a világból, a feltevésekből, az erkölcsi kérdésekből, a karakterekből, és abból, amit Olivie Blake letett az asztalra. 2024 egyik nagy felfedezettje lett számomra, és ő egy tipikusan olyan író, akire nagyon oda kell figyelni, mert egy igazi kincs.

Az Atlas-hatos tele van tiszta varázslattal, ami együtt lüktet a történettel, és ami elvezet etikai kérdésekhez, a tudáshoz és ahhoz, hogy megértsd, miről is szól a történet. A kötetben egyszerre kap szerepet a fizika és a tudomány. Ezen két ág szerelemgyereke Olivie Blake regénye, és ezeken keresztül mutatja be a cselekményt, sőt a karaktereket is. Tele van ezenfelül bonyolultsággal, és egy olyan cselekménnyel, ami mély, kiforrt és lenyűgöző.

Az Atlas-hatos egy erősen karakter orientált, karakter vezette történet, amiben nem történik olyan sok minden, viszont már maga a hangulat és a kötet különcsége miatt megéri kézbe venni, és elmerülni benne, hiszen egyik dark academia regényhez sem hasonlít, ami a piacon van. Minden egyes karaktert más és más miatt lehet szeretni, és igen tudom, hogy illene kedvencet választani, de az a baj, hogy nem tudok, igaz nem is nagyon akarok. Reina, Libby, Nico, Callum, Prisa és Tristan a történet alapjai, az ő cselekedetei viszik előre a történetet, ők azok, akik a hátukon cipelve azt mutatják meg, hogy miért is olyan különleges Az Atlas-hatos világa. Olivie Blake egy igazi istennő, a dark academia regények új csillaga és az az igazság, hogy én imádtam minden egyes sorát ennek a regénynek. Megvan benne a dark academiára oly jellemző lassú bevezetés, különleges atmoszféra, és egy cél ami viszi előre a cselekményt. Ha te is szereted az ilyen típusú könyveket, és nem riadsz meg morális kérdésektől sem, érdekelnek a tudományos tárgyak és szívesen olvasnál egy titkos társaságról, akkor ne hagyd ki Az Atlas-hatost Olivie Blake-től.

" - Az önutálat felesleges energiapazarlás - jegyezte meg Parisa, és úgy hangzott, untatják Tristan legbelsőbb gondolatai. - Vagy elhiszed, hogy méltó vagy valamire, vagy nem, sztori vége. És ha nem hiszel benne - tette hozzá, miközben kinyitotta a szoba ajtaját -, akkor én semmiképpen sem akarom megkockáztatni, hogy tönkremenjen a tegnap éjjel rólad alkotott tévesen jó véleményem."

" - Tűzveszélyes vagy, Rhodes. Úgyhogy hagyj fel vele, hogy mindig bocsánatot kérsz a kárért, és hagyd égni a rohadékot!"

"Amikor Julius Caesar hatalomra emelkedett, Alexandria ősi Gondviselői számára egyértelművé vált, hogy egy birodalom csakis olyan széken ülhet meg sikeresen, amelynek három lába van: a hódítás, az elkeseredettség és a tudatlanság."

"De persze csak drámázott. Nem tervezett meghalni."

"A házat és a védőbűbájokat eddigre helyreállították; a lakók pedig a kialvatlantól a betegesig terjedő skálán mozogtak, kivéve Callumot, aki annyira zavaróan friss volt, hogy Libby feltételezte, kicsit túlzásba vitte az illúziókat."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Sasha Laurens: Youngblood - Vérifjoncok

"Nekidőltem a pultnak a Snack Shack falatozóban, és kibámultam az El Dorado Hills-i Countryklub medencéjére."

*

A ​KÖZÉPISKOLA SZÍVÁS. FŐLEG, HA HALHATATLAN VAGY. 

Kat Finn és az anyja csak tengődnek az emberek között. Hemát, egy drága szintetikus vérpótlékot kell inniuk a túlélés érdekében, ugyanis szinte az egész emberiséget megfertőzte egy vámpírok számára halálos vírus. Kat sorsa azonban nagyot fordul, amikor felvételt nyer a neves Harcote Középiskolába, ahol kizárólag vámpírok tanulnak. 

Taylor Sanger a jómódú vámpírvilágban nőtt fel, de belefáradt annak visszás, konzervatív felfogásába, hiszen ő nyíltan felvállalja leszbikus voltát. Már csak két évet kell kibírnia a Harcote-ban, aztán végre szabad lesz. Új szobatársa azonban nem más, mint Kat Finn, akivel régen legjobb barátnők voltak, és ez nem ért jó véget… A dolgokat tetézi, hogy rájönnek: a Harcote olyan súlyos titkokat rejt, amelyek a Vámpírtársadalom leghatalmasabb alakjaihoz és a mindannyiuk számára nélkülözhetetlen szintetikus vérhez kötődnek. A Vámpírnaplók és a dark academia stílus rajongóinak: két queer, tini vérszívó egy elit, kizárólag vámpíroknak fenntartott bentlakásos iskolában szembeszáll az egész Vámpírtársadalommal, amikor lelepleznek egy ijesztő összeesküvést a campuson. 

"Oda akartam menni hozzá és megcsókolni. Tudtam, hogy nem tehetem meg, soha nem tehetem, és ezért megakartam szűnni létezni."

Nézegettem Goodreadsen ezt a könyvet, és nagyon sok negatív értékelésbe futottam bele, amit amúgy nem értek, mert egyáltalán nem rossz könyv. Sőt... Vámpíros berkekben újdonság egy kis queer romantikával megspékelve, ami rádöbbentett arra, hogy több queer könyvet kellene olvasnom, mert igazi gyöngyszemek vannak közöttük. Sasha Laurens Youngblood c. kötete nem az első magyarul megjelent könyve, viszont amikor megláttam a borítót és elolvastam a fülszöveget tudtam, hogy ennek kell lennie az első olvasmányomnak az írónőtől.

A történet szerint adott egy vírus, ami képes vér útján megfertőzni a vámpírokat, ami a halálukhoz vezet. Ez adja a történet fő magvát, az alapot és a bonyodalmat is. Eköré épülnek a főbb pontok, és ide is futnak ki az események. Látszólag csak egy gimis, vámpíros történet, de jóval több van ennél benne. Persze az írónő használja a gimis történetekre jellemző sablonokat és sztereotípiákat is, viszont ezeket úgy teszi, hogy jól beleilleszkedjenek a történetbe, és szépen elvegyüljenek Kat és Taylor világával. Kat az elején egy eléggé bizalomhiányos, szeretetéhes lány, aki nem tudja, hogy mit akar, hogy kicsoda is ő, és mit szeretne az élettől. Aztán bekerül a Harcote Középiskolába és minden fel nem tett kérdésére választ kap. Megismeri a vámpírok igazi természetét, a korlátlan Hemát, a barátságokat, régi ismerős arcokat fedez fel, megtudja, hogy ki is a vérőse, és kinek köszönhető a VFD, a vírus ami tizedeli a vámpírokat. A Youngblood egy 21. századi külsőbe csomagolt vámpíros történet. A régi korok vámpírjait ötvözi a modern vámpírokkal, akik ugyanúgy használják az instát vagy a tiktokot, mint te. Majd ehhez ad egy csipet dark academiát, és meg is született a Vérifjoncok. Az írónő stílusa szerintem kifejezetten élvezhető, és tényleg nem értem, hogy miért kapott ennyi negatívat ez a regény. Nem egy Alkonyat, de ne is legyen az, mert az Alkonyat bűn a vámpírrajongókra nézve. Bocsi Edward fanok!

Maga a történet és annak felépítése nagyon jó. Míg a karakterek érdekesek és hozzák a rájuk kiosztott szerepet, addig a történet végig halad valamerre és ahol kell, ott újabb információkat adagol az írónő. Jó volt, és igaz, hogy lassabban indult be, mint amit szerettem volna tőle, de így sem érzem azt, hogy rossz lett volna. Modern felfogású vámpíros történetnek szerintem pazar, és végre nem ugyanazt a sablont követi, mint az eddigi vámpíros könyvek.

Vannak olyan elemek, amik már akkor megfognak maguknak, amikor csak elhangzanak. Ilyenek a dark academia jegyek, a második esély, a vámpírok és bizony most már a queer vonal is. Ezeket ötvözte az írónő, és ha nem lenne teljesen rossz az iskola megalakulásának az indoka, akkor én is szívesen járnék ide, sőt teszem azt lennek Youngblood, akinek igenis vannak meglátásai és kételyei a jövőre nézve.

Alapvetően Kat és Taylor narrálnak végig minket, de mellettük Evangeline, Lucy és Galen is lehetőséget kap a szereplésre. A sulis helyszín miatt nekem The Vampire Diaries és The Legacies beütése volt, amit nem bánok, mert ezeket nagyon szeretem, és egyes helyeken nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem a kötet. Tele van elnyomott véleményekkel, a múlt fenyegetésével, titkokkal, érzelmekkel és önismereti túrával, aminek a végén választ kapsz a fel nem tett kérdéseidre.

A Youngblood Kat története, az ő felébredéséé. Egyfajta megvilágosodás, önmagára találás. Tele van kérdésekkel, amikhez szerencsére válasz is társul. Maga a kötet olvasmányos, s míg az eleje lassabban építkezik addig a többi része gyorsabb lefolyású, ugyanakkor azt érzem, hogy a végének kellett volna még egy kis idő, hogy úgy igazán ki tudjon forrni és kellőképpen pontot tenni a VFD végére.

Ami a legjobban tetszett a Youngbloodban az az, hogy új volt, friss, tele ötletekkel, amiket szépen meg is valósított az írónő. Könnyed a stílusa, queer a szerelmi szál, ami valljuk be nem jellemző a vámpíros történetekre, emiatt igazi felüdülés volt elveszni a sorok között. A váltott nézőpont is baromi sokat hozzátesz a cselekményhez és megmutatja, hogy a félrekommunikálás trope az egyik, ha nem a legrosszabb könyves trope.

A könyvben kialakuló kapcsolatok az élő-lélegző pillérei a regénynek, amik nélkül ingatag lábon állna, és ami nélkül nem mondhatnám el, hogy megérte kézbe venni és elolvasni Sasha Laurens regényét. Minden karakternek megvan a maga szerepe, a betöltött helye a cselekményben és mindig következetesek voltak, hozták az elvárt színvonalat és azt, hogy tudhattuk mi lesz a következő lépésük. Nagyon jól össze vannak rakva, és még így is, hogy következetesek voltak olyan pillanatok, amikor megmutatták, hogy nem szabad beskatulyázni őket, mert meg fognak lepni, gondolok itt Galenre elsősorban, aki számomra a kötet legnagyobb meglepetése. A Kat és Taylor között zajló beszélgetések a regény fő attrakciói. Nagyon jól szórakoztam rajtuk, és érdekes volt látni, ahogy Kat szépen lassan ráébred arra, hogy mi is az, amit szeret és mi az, amit csak az elvárások miatt tesz. Mondanám, hogy enyhe szerelmi háromszög, de akkor már inkább négy, ami kicsit kaotikus, mégis nagyon jellemző a Vérifjoncokra. Összességében nekem tetszett, jó kikapcsolódást nyújtott és bármikor levenném a polcról a Twilight helyett. Egy jó kis barátokból ellenségek, majd szeretők típusú könyvnek nem tudok ellenállni, főleg akkor nem, ha vámpíros is, na meg dark academia és fantasy egyben!! Olvassátok és szeressétek ti is Sasha Laurens Youngbloodját, mert több figyelmet érdemelne!

"Hangja érdesebben csengett, mint egy pillanattal korábban. Rádöbbentem, hogy közelebb áll, mint egész este, arca az enyém mellett lebegett. Tudtam, mi következik. Hagytam neki. Ujjaival felemelte az állam, aztán a szája az enyémen volt, és csókolt."

"A srácok fütyültek és kurjongattak, nem is húzták az időt, csapatostól vetették magukat az embernőkre. De a lányoknak is szörnyű, éhes tekintet ült a szemében, lézerélességű fókusz, és ők sem maradtak le sokkal, már húzták is a fiúkat a kanapék felé."

"Szeme találkozott az enyémmel, tekintete fénylett pilláinak sötét legyezője mellett. Valahogy túlságosan élettel teli volt az éjszakához. Egyszeriben úgy nézett ki, mint a lány, akit valaha ismertem; úgy éreztem, megtaláltam önmagam egy hiányzó darabját."

"Mintha betévedtem volna az Ifjú Istennők vagy Felfedezetlen Hercegnők összejövetelére, akik közül mindenki a saját külön paradicsomi szigetéről érkezett, nem pedig hozzám hasonlóan a Sacramentói Nemzetközi Repülőtérről."

"Mosolyogni látni őt drogoknál is nagyobb lökést adott nekem,"

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Benjamin Stevenson: Idén karácsonykor mindenki gyilkos (Ernest Cunningham 3.)

"Az ausztráliai karácsony elég sok tekintetben különbözik az északi féltekén jellemző ünneptől, amelyet könyvekben és filmekben látunk."

*

Van pár jelentős különbség az ausztrál és az európai karácsony közt. Példának okáért nálunk nem havazik. És, szigorúan a saját tapasztalataim alapján, az emberek sokkal többet öldökölnek ilyenkor. Vagyis megint helyben vagyunk. Miután megoldottam két meglehetősen komoly gyilkossági ügyet, a harmadik esetem akkor veszi kezdetét, amikor valaki szó szerint elveszíti a fejét egy karácsonyi bűvészelőadáson. Szenteste írom ezeket a sorokat, és őszintén szólva az egész helyzet egy adventi naptárra hasonlít. Huszonhárom nyom és egy gyilkos, mert nyilván a legfinomabb falat mindig a végére marad. Nincs egyszerű dolgom. Karácsony van, szóval mindenkinek megvan a maga indítéka. Nem arra kell rájönnöm, ki akarta holtan látni ezt a szerencsétlent – hanem hogy ki előzött meg mindenkit… Ernest Cunningham, mindannyiunk kedvenc ausztrál nyomozója visszatér egy fergeteges karácsonyi különkiadásra, melyben az eddigi legfurább gyilkossági ügyével szembesül. 

"De ki ne nyomozná le a volt felesége új pasiját?"

A karácsony közeledtével szeretek krimiket olvasni, és az egyik választásom Benjamin Stevenson: Idén karácsonykor mindenki gyilkos lett. Ernest Cunningham eddig nem okozott csalódást, és most is megmutatta, hogy rövidebb terjedelemben is tud érdekes és informatív esetet megoldani és minden karácsonyi kívánság úgy teljesüljön, ahogy Ernest megoldja a gyilkosságokat.

 

Ennél jobb karácsonyi krimit szerintem akarva sem kívánhatna az ember. Egy igazán gyors lefolyású, érdekes és jól átgondolt gyilkosságnak lehetünk a felgöngyölítői. Azt már megszokhattuk, hogy ahol Ernest felbukkan ott mindig történik valami, de az, hogy nemcsak egy gyilkosság hull az ölébe, hanem több is, na erre pont nem számítottam. Érdekes volt maga az eset, végig fenn tudta tartani a figyelmemet, és érdekelt, hogy ki a tettes, mi volt az indítéka és mégis, hogyan is vitelezte ki Benjamin Stevenson. A kötet elején már egyből bedob minket a történet sűrűjébe, és elénk tárja a haláleset főbb részleteit, ami sokkal árnyaltabb, mint elsőre tűnne.

A kötet maga nem valami hosszú, sőt kifejezetten rövid, de így sem éreztem azt, hogy sietnénk valahova, vagy azt, hogy ne lenne mindenen kellő mennyiségű fókusz. Stevenson jól forgatta a szálakat, a fekete humor és a sajátos Ernest Cunningham hangulat végig érződött, és ezért nem is lehetnék eléggé hálás. Pont annyira volt morbid, mint amire számítottam rá, és pont annyit mutatott meg magából, mint amennyi szükséges volt.

A kötet címe eléggé beszédes, és szó szerint lelövi a poént, viszont én így is szerettem. Imádtam igazából, és nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra, hiszen a halálesetek ellenére is szórakoztató, tele van apró részletekkel, amikre érdemes odafigyelni, és ha jobban belegondolunk minden információ ott volt előttünk, csak össze kellett volna kötni az összefüggéseket.

A karakterek egy része régi ismerős, a másik fele pedig potenciális gyanúsított, akik még nem tisztázták magukat, de a megfelelő helyen zöld utat kapnak ahhoz, hogy hozzátegyenek a cselekményhez és ahhoz, hogy egy kerek egész történetet adjon ki a két gyilkosság, amire a fókusz került ebben a kötetben. A rövidsége miatt pont nem számítottam arra, hogy nem egy, hanem kapásból két megoldásra váró ügy is lesz.

Ernest Cunningham ezúttal is hozta a szokásos Ernest Cunningham formáját, aki egy amatőr detektív, ha úgy tetszik, és ahol jár ott lépten-nyomon gyilkosság követi. Egyszerűen nem tud úgy elmenni sehova, hogy ne szaladjon bele egy újabb esetbe, ami addig birizgálja a fantáziáját, amíg meg nem oldja azt. Zseniális egy sorozat, amit sokkal több embernek kellene ismernie!!

A kötet felépítése nagyon tetszett, már csak azért is, mert senki előtt sem ismeretlen az adventi kalendárium fogalma, és Ernest Cunningham is eköré építve mutatja be a gyilkosságokat, és mutat rá nyilvánvaló dolgokra. Hol egy apró részlet tűnik fel neki, hol pedig egy karakter, aki vagy kilóg a többiek közül, vagy gyanúsabb, mint a többiek. Jó volt ezeket az adventi ablakokat nyitogatni, és még többet megtudni a összefüggésekről és arról, hogy mi is volt az indíték.

A karakterek, habár nem kapnak annyi teret, hogy kibontakozhassanak, még így is sikerült megmutatniuk magukat, és mindenkinek megvan a maga múltja, és tetteinek a láncolata, hogy mit miért csinált, vagy éppen nem csinált. Maga a gyilkosságok megoldása nagyon jól kidolgozott, aprólékos és látszik benne a logika, viszont az is igaz, hogy magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy ki tette és miért. És ez pont így volt jól.

Összességében nagyon élveztem ezt a rövid kis karácsonyi kalendáriumos gyilkosságokkal tarkított karácsonyi krimit. Ernest Cunningham újra megmutatta, hogy még nagyon sok van benne, és nem érdemes kihagyni az újabb és újabb kalandjait, amibe belekeveredik, és talál rá az újabb gyilkosság, vagy éppen leendő ügy, ami megoldásra vár.

"A helyiség bűzlött az alkoholtól. Úgy éreztem, nemcsak a bor lett levegőztetve, hanem a levegő is boroztatva, mert oxigén helyett etilt lélegeztem be."

" - Ez valami vallatási technika? 

- Mi?

- Hogy félbeszakítasz. Azért csinálod, hogy megtörd a lendületemet? Meg akarod akasztani a gyanúsítottat?"

"Az egyik sarokban egy búbánatos, vézna karácsonyfa árválkodott, hervatag megjelenését csak fokozta, hogy az is műanyagból készült. Az ernyedt angyalhaj nem bírta rávenni magát a csillogásra a neonlámpák alatt."

"Odakint még mindig izzott a forróság, egy kis szellő sem kínált enyhülést. A napsütés egy dolog, de az ilyen szélcsendes éjszakák paplanként nehezednek az emberre. Úgy éreztem magam, mintha a saját bőrömbe lennék vákuumfóliázva."

"A nonstop motel recepciósának szeme akár karácsonyfaizzónak is elment volna, úgy felragyogott, amikor közöltem vele, hogy azonnal be akarok jelentkezni, és készpénzben fizetek."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)