K. A. Tucker: The Simple Wild - Az egyszerű vadon (Az egyszerű vadon 1.)

"Wren leteszi a két tengerészkék bőröndöt a babakocsi mellé, majd a cigarettáért nyúl, ami lazán pihen az ajkai közt, és hosszan, lassan beleszív."

*

A ​sors ismétli önmagát? 

Calla Fletcher kétéves volt, amikor az édesanyja vele együtt elmenekült az alaszkai vadon és az elszigetelt vidéki életmód kihívásai elől, és elhagyta Calla apját, Wren Fletchert. Calla sosem nézett vissza, és huszonhat évesen a mozgalmas torontói életen kívül nem ismer mást. Amikor azonban az apja felveszi vele a kapcsolatot, és tudatja, hogy súlyos beteg, a lány tudja, hogy ideje megtennie a hosszú utat a határmenti elhagyatott kisvárosba, ahol született. 

Calla szembenéz a mászkáló vadakkal, a különös nappali órákkal, az elképesztő bolti árakkal, és időnként még – szent ég! – a kinti pottyantós vécével is, cserébe, hogy megismerhesse az apját: a férfit, akivel a rengeteg hibája ellenére is újra törődni kezd. Ám miközben nagy küzdelmek árán igyekszik hozzászokni a sarkközeli éghajlathoz és az otthonitól teljesen eltérő életritmushoz, Jonah – egy csendes, cinikus és büszke alaszkai pilóta, aki Calla apjának repülős vállalatát, a Vadont működteti – alig várja az elkényeztetett városi lány bukását. Meggyőződése ugyanis, hogy Calla túlságosan kényes ahhoz, hogy megbirkózzon a vadonnal. Jonahnak feltehetőleg igaza van, de Calla eltökéli, hogy bebizonyítja a tévedését. 

Aztán váratlanul azon kapja magát, hogy elmélyül a kapcsolata a robosztus pilótával. Ahogy a férfi rejtett megvetése egyre halványul, barátság veszi át a helyét – vagy talán valami mélyebb is? 

De Calla nem azért jött Alaszkába, hogy maradjon, Jonah pedig sosem fogja otthagyni a helyet, ami az élete. Ostobaság lenne mindkettejük részéről románcba kezdeni, és ugyanarra az útra lépni, amivel Calla szülei is megpróbálkoztak – és kudarcot vallottak – évekkel korábban. Egy egyszerű igazság, amiről kiderül, hogy nem is olyan egyszerű.

K. A. Tucker azon írónők közé tartozik, akiktől mindig is akartam olvasni, így Az egyszerű vadon megjelenése pont kapóra is jött. Nagyon sokszor jött velem szembe instán, hogy mennyire jó ez a kötet, sokan új kedvencet is avattak általa,  nekem mégis az volt az érzésem, hogy túl sokat vártam el tőle. Felültem a hype vonatra, és kevésbé feldobva szálltam le róla. A történet alapján, már ami az érzelmeket illeti, nem biztos, hogy azt mondanám, hogy romantikus regény. Hiányzott a szikra, a varázs, és a tettek. Az írónő szépen ír, ez tény, mégis hiányzik valami, ami miatt nem lettem szerelmes a történetbe. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy rossz élmény volt az olvasása, sőt... Sokszor megmosolyogtatott, vagy éppen felbosszantott, és kíváncsian vetettem bele magam a történet sűrűjébe, és vártam, hogy mikor lesz igazán fergeteges a cselekmény. Egy viszonylag lassabb lefolyású, a tényekre szorítkozó kötet ez, ami nem a romantikára épít, hanem a múltra, a családra és végső soron a komfortzónából való kilépésre.

Kezdjük azzal, ami tetszett a kötetben. Maga az alapötlet és a helyszín egyből levett a lábamról. Alaszka mindig is érdekelt, ezért már érdemes volt kézbe vennem. K. A. Tuckernek van egy egyedi stílusa, ami végig érződik a cselekményen, és ami fejezetről-fejezetre egyre erősebben előtűnik, és a maga természetességével tereli a cselekményt. A kezdés kicsit csalóka, de ahogy belelendül az ember, ahogy megnyílik a kötet előttünk, azt érezzük, hogy nem szabad elsőre elítélni, mert érdekes, és akár jó is kisülhet belőle. Calla, mint karakter már az elején azt éreztette velem, hogy nagyon is érdemes lesz rá odafigyelni, mert nemcsak egy szokványos városi lány, hanem annál jóval több. Az írónő úgy állítja be, mint egy nyafogó, hisztis lányt, de én nem éreztem azt, hogy bármelyik tette, vagy megszólalása ne lett volna helyénvaló. Emberi, igazi szomszédlány típus, aki ad magára, és elvárja azokat az alapvető dolgokat és igényeket, amik egy mai 21. századi nőt illetnek, illetve amihez hozzá van szokva. Emiatt nem lehet neheztelni rá. Ha jobban belegondolsz te sem igazán örülnél annak, ha a modern környezetből visszacsöppennél a történelem egy olyan szegletébe, ahol nem lehet normálisan közlekedni, és ahol be van osztva mennyi vizet használhatsz, illetve a városból való kijutás sem egyszerű. Az internetelérésről nem is beszélve. És pont amiatt, hogy ennyire emberi Calla, lesz szerethető a karaktere, emiatt is drukkolunk neki végig, hogy jól alakuljon az élete, és meghozza azokat a döntéseket, amitől boldog és kiegyensúlyozott lesz.

Az egyszerű vadon kiugrás a mókuskerékből, és a szürke hétköznapok sivárságából. Igazán felüdülő és szívhez szóló olvasmány, ahol  a kimondott szónak súlya van. Ahol minden egyes perc számít, s ahol életek forognak kockán. A kötet eleje még csak kapargatja a felszínt, s Callával együtt nyílik meg előttünk, s mutatja meg az igazi valóját. Nem egy olyan történetről van szó, amit hamar elfelejtene az ember, hanem egy olyanról, ami életbölcsességeket és emberi sorsokat rejt magába, ami megmutatja az élet egy olyan rétegét, ami sokak elől el van rejtve.

Alaszka, a vadon és az emberek egyből levettek a lábamról. Imádtam, hogy szabad, igazi alaszkai hangulat árad a sorokból, és minden egyes fejezettel hozzátett az írónő az élményhez. Tetszett, hogy végig őszinte maradt, és nem akarta elfedni az igazságot. A maga csupasz valójában tárta ki előttünk a szívét, és hagyta, hogy a maga lassabb tempójával fogadjuk be.

Ami a történet egészét illeti, voltak benne számomra hullámvölgyek, mély repülések, de önfeledt és vidám pillanatok is. Úgy érzem, hogy érzelmileg nem olyan erős, sokszor elrévedtem olvasás közben, s ez részben amiatt történt, mert maga a cselekmény és annak kibontakozása hosszabb folyamat, több időt vesz igénybe, mint amit megszoktam a Rubin Pöttyösöknél, de emellett temérdek idő van megszokni a környezetet, Callát, aki a kötet narratívája. Itt zárójelesen megjegyezném, hogy örültem volna Jonah szemszögének is, de ne legyek telhetetlen, igaz?

S ha már szóba került Jonah. Tartozom egy vallomással: az elején nagyon unszimpatikus volt, sőt igazán a kötet utolsó 100 oldala alatt kedveltem meg. Számomra a 300 oldal után kezdődött el igazán az élmény, addig csak sodródtam az árral, és türelmesen vártam, hogy mi fog mindebből kisülni. Rég elfeledett, ki nem mondott szavak kerülnek elő, a múlt sérelmei, ugyanakkor egy mindent megváltoztató tény is, ami elindítja Callát az útján az alaszkai vadonba. 

Nagyon régen olvastam olyan történetet, amiben ennyire pimasz, bunkó pasi lett volna a főszereplő, mint a már említett Jonah. Nagyon sokszor úgy helyretettem volna, és megmondtam volna neki a magamét. Eleinte teljesen kiállhatatlan, igazi tuskó, akinek semmi sem jó, és aki mindent jobban tud mindenkinél, aztán az írónő bebizonyította, hogy ő bizony ennél jóval több. Nem mondom, hogy elájultam tőle, de a kötet végére már nem volt annyira ellenszenves.

Ami magát a cselekményt illeti, bevallom bajban vagyok. K. A. Tucker biztos alapokra helyezte regényét, de nem sikerült végig fenntartania a figyelmem. Szó szerint kikészített, hogy hiába voltam már túl a felén, érdemleges nem igen történt, és hiába vártam a nagy durranást, sajnos elmaradt. Szépen haladunk előre, de sem érzelmi szinten, sem pedig az események tekintetében nincs előrelépés. Calla és Wren kapcsolata alakul, de az sem döccenőmentes. Az egyszerű vadonban nemcsak Calla küzd, hanem te is, hogy ne kapard a falat, és ne üvöltözz a karakterekkel, hogy halló, történjen már valami!!

Ami a képi világot és a tájat illeti, lenyűgöző, az írónő gyönyörűen átadta Alaszka varázsát, és végig éreztem a hideg szelet az arcomon, na meg Bandita neszezését. Ami miatt kiemelkedik a többi Rubin Pöttyös kötet közül az a mondanivalója, az hogy nem felszínes, és nemcsak a látszatra ad, hanem a fontos belső értékekre is. És akkor, ami miatt mégsem fogott meg annyira az az, hogy habár slow burn romance, amit imádok, a cselekmény kissé lapos, hiányzik a tűz belőle, ahol előre kellene vinnie a cselekménynek, ott éppen hogy visszalök, és sokszor éreztem azt, hogy olvasom, olvasom, de nem haladunk. Vesztegelünk, és csak gyűlnek az oldalak, de nem látom a fényt, nem látom azt, hogy történne is valami. Emiatt nem lett számomra akkora élmény, és emiatt érzem azt, hogy habár az alapgondolat ötletes, sokkal jobban is meg lehetett volna írni, mert van benne fantázia, van benne potenciál. Emellett az sem igazán volt szimpatikus, hogy a lényeges részeket elrejtette előlünk az írónő, és végig morzsákkal próbált életben tartani a zord vidéken. Összességében mégis azt mondom, hogy ezek ellenére is örülök, hogy kézbe vettem, és a kötet végére sikerült megszeretni nemcsak a történetet, hanem Jonah-t is, aki már nem is akkora bunkó, mint eleinte. Várom a folytatást, és remélem, hogy én is legalább annyira meg tudom szeretni ezt a sorozatot, mint a többség, mert nem egy sablon sztori, értékes gondolatokat sugároz, és egy teljesen más életvitelt mutat be, mint amihez hozzá vagyunk szokva. 

" - Te jó ég! - szakad fel belőlem a nevetés. - Olyan lánynak nézek ki, aki belezúg egy alaszkai égi cowboyba? - Alig bírom kipréselni a szavakat."

"Azt kérdi apám ezen a körülményes módon, hogy megnéznék-e vele egy filmet? Csak nem próbálja Wren Fletcher újra megismerni a lányát?"

" - Nem. A hipszter egy stílus. A rockabilly egy stílus. A jeti nem egy stílus. - Keresem, hogy mi rejtőzhet a gubancos, drótszerű hajtömeg alatt. Kemény áll, éles járomcsont, de lehetetlen rájuk találni. - Fogalmam sincs, hogy nézel ki mindezek alatt."

" Jonah-nak szüksége lett volna egy Simonra az életében.

Mindenkinek szüksége lenne egy Simonra az életében."

" - És az jó, hogy látják az arcát?

  - Kisebb eséllyel zárják ketrecbe, és helyezik el egy állatkertben. - Van egyáltalán állatkert Alaszkában? Kétlem."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)