2024. június 8., szombat

Hannah Grace: Wildfire - Futótűz (Maple Hills 2.)


" Henry tekintete gyakorlatilag lyukat éget belém a nappali túlsó feléből."

*

A ​Maple Hill főiskola diákjai, Russ Callaghan és Aurora Roberts először egy, a tanév végét ünneplő bulin gabalyodnak össze, és egy ivós játék végül egy szenvedélyes egy éjszakás kalandban végződik. Aurora, aki sose feszegeti a vendégség határait (és a férfiaktól se vár sokat), elsurran, mielőtt Russ megkérdezhetné a teljes nevét. 
Így eléggé meglepődnek, amikor összefutnak annak a nyári tábornak az első napján, ahol mindketten tábori felügyelők, és mindketten a bonyolult családi életük elől menekülnek ebbe a nyári munkába. Russ reméli, hogyha elég messze kerül Maple Hillstől, elkerülheti apja szerencsejáték-függőségének következményeit, míg Aurora unja, hogy meg kell küzdenie a környezete figyelméért, és vissza akar térni oda, ahol utoljára igazán otthon érezte magát. 
Russ tudja, ha megszegi a tábor szigorú szabályát, mely tiltja az alkalmazottak közötti kapcsolatot, egyenesen mehet is vissza Maple Hillsbe még a nyár vége előtt, de sajnos Aurora sose volt igazán jó szabálykövető… 
Sikerül békésen egymás mellett létezniük? Vagy az egyéjszakás kalandjuk olyan tüzet gyújtott, amit nem lehet kioltani?


" - Te vagy az első választásom, Russ - suttogja, ahogy arcát a nyakamba fúrja. - Ahová mész, oda megyek én is. Nem kell egyedül szembenézned ezzel."

Már a Jégtörőt is szerettem, na de a Futótűz még ennél is jobb. Igaza volt azoknak, akik agyba-főbe ajánlgatták, mert egy nagyon cuki táboros, tökéletes nyári olvasmány a Wildfire. Nemcsak a borító eszméletlenül cuki, hanem Russ is!! Szerintem ennyire aranyos férfi karakterrel még nem találkoztam, és eladnám a lelkem, ha nekem is lehetne táboros élményem Russ Callaghannel. Imádtam visszatérni Maple Hillsbe, viszont Honey Acres a szívem egyik csücske lett, és nagyon szeretnék még visszatérni ide.

A történet két főszereplője, Russ és Aurora, akik mindketten családi problémákkal küzdenek, és ez kihat az életükre. A cukiság és a szerelem mellett az írónő fontos témákat is boncolgat, úgy mint a függőség, alkoholizmus, daddy issues, elhanyagoltság érzése, egyedüllét, önbecsülés hiánya, és a kapcsolatuk természete az apjukkal. Könnyed kis történetnek indul aztán ahogy haladunk előre úgy lesz egyre nehezebb és komolyabb. Míg az első pár fejezetek hozzák a megszokott Maple Hills színvonalat, a bohókás hangulatot, a játékos oldalt, addig a kötet többi része egyre valóságosabb és tele van problémákkal, lelki nehézségekkel. Azzal a tudattal, hogy nem vagyunk elég jók, és mindegy, hogy mit teszünk a másik felet ez nem érdekli. Ilyen nehézségekkel kerülünk szembe, amíg a Futótüzet olvassuk, viszont nem éreztem azt, hogy éles lenne a váltás az Icebreaker után. Az írónő hozta azt a színvonalat és hangulatot, amit vártam tőle, és még magamat is meglepve, de sokkal jobban élveztem, mint a sorozat első részét. Imádtam a nyári tábor hangulatát, az önfeledtséget, a visongó gyerekeket, a különböző programokat, a szabályokat és az új karaktereket is. Nincs egy olyan pontja ennek a kötetnek, ami ne hozott volna elő nosztalgikus érzéseket, és végig azt éreztette velem, hogy én is ott vagyok Honey Acresben, és része vagyok annak a pár hónapnak, amíg részesei lehetünk Aurora és Russ életének. Mindketten nehéz batyut hordoznak a hátukon, mégsem éreztem fullasztónak, hiszen az írónő a kellő helyeken adagolja a cuki vagy éppen kínos részeket.

Az Icebreakerhez képest másabb ez a kötet. Másabb, mert valahogy jól áll neki, hogy nem olyan hosszú, mégis képes elmondani majdnem 400 oldalban, amit szeretne és nem érzed azt, hogy sok lenne. A Jégtörő ezzel szemben egy kicsit túl van írva, és mondom ezt úgy, hogy amúgy én azt is nagyon szerettem, és minden hibája ellenére is úgy gondolom, hogy egy jó hokis történet. A Futótűz is az, viszont a hokin nincs akkora hangsúly, mint Nate esetében.

Sokkal inkább a már említett tábor és a lelki harcok azok, amik dominálnak. Mind Aurora, a mind Russ kapcsolata nehézkes a szülőkkel más-más okból, ugyanakkor jó volt látni, hogy a kezdeti félrekommunikálás helyét felváltotta a megbeszélés, és így sokkal kevesebb félreértés is született, továbbá nem kellett tépni a hajunkat, és mehetett minden a megszokott kerékvágásban tovább.

A történet erőssége amellett, hogy tényleg baromi cuki Rory és Russ szerelem az az, hogy őszinte. Nem rejti véka alá a gondokat, szókimondó és azért pikáns jelenetet is kapunk bőven. Minden jóból csepegtet nekünk, és a sebezhetőség mellett ki is tárja a szívét, lecsupaszítja magát előttünk, és arra vár, hogy döntést hozzunk felette. Mindkettejük hatalmas kedvencem lett, és mind Rory és mind Russ előkelő helyet foglalnak el a szívemben.

Valamilyen szinten Roryt és Russt is sajnáltam, annak viszont örültem, hogy a döcögős múlt volt az, ami összekovácsolta őket, és a másikra támaszkodva megtanulhatták, hogy milyen is az, ha van az ember mellett valaki, aki odaadó, támogató, és akire a legrosszabb helyzetekben is lehet számítani. Russ annyira édes és cuki, hogy azt már be kellene tiltani, az meg hogy csak úgy tapadnak rá a kölyökkutyák igazi vétség, hiszen erősen kiakad a cukiságmérő és félő, hogy felrobbannak a lapok.

A Futótűz a bizalom és a múltbeli sérelmek elengedésének a regénye tábori köntösbe csomagolva, na meg jó nagy adag szerelemmel megspékelve. Barátokból szerelmesek történet, ami kicsit felrúgja az alapvető és hétköznapi ismerkedési trendet, ugyanakkor nagyon jól áll a kötetnek az, hogy míg az első "találkozás" nem komoly szándékkal történik, addig a kötet többi felében arrafelé haladunk, hogy ne csak barátság, vagy éppen egyéjszakás kaland legyen a vége, hanem valami sokkal több.

Úgy érzem, hogy Hannah Grace-nek megint sikerült megmutatnia, hogy mit is tud, és én személy szerint nagyon várom, hogy még olvashassak tőle. Már csak azért is, mert egy nagyon szép karakterfejlődésnek lehettünk szemtanúi, és már sem Aurora, sem pedig a félénk és félszeg Russ nem az, mint aki a Futótűz előtt volt. Megerősödnek a történet alatt, nemcsak próbálgatják a szárnyaikat, hanem egyenesen hasítják a levegőt. Aurora megmutatja, hogy nem az a család, akihez biológiailag közöd van, hanem azok az emberek, akik körülvesznek, akiknek fontos vagy, és akik bármit megtennének érted, még azt is, hogy kirúgjanak a táborból szabályszegés miatt. Russ oldaláról pedig azt láthattuk, hogy milyen az, ha nem bíznak az emberben és mások miatt azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók. Annyira, de annyira büszke vagyok mindkettejükre. Nemcsak a tábor tett nekik jót, hanem az is, hogy rátaláltak a másikra és végre egyszer az életben megtapasztalhatták azt, hogy milyen az, ha a másik törődik velük, fontosnak tart, és nem hagyja, hogy elbújj a megjátszott magabiztosság és a megnyerő külső mögé. Aurora végre ráébredt a kötet végére, hogy attól, hogy az apja semmibe veszi ez még nem jelenti azt, hogy nem elég, és folyton folyvást úgy kell viselkednie, hogy az másoknak megfeleljen. A felszabadult Rory a kedvencem, aki kihúzza Russt a csigaházából, és megmutatja neki, hogy az igazi tapasztalatok és érzések a biztonsági kerítés mögött lapulnak.
" - Most meg fogsz baszni ennek a falnak nyomva, mert féltékeny vagy?
- Nem. Azért foglak megbaszni ennek a falnak nyomva, mert benned lenni a legközelebbi dolog a mennyországhoz"

" - Te vagy a legragyogóbb dolog az életemben, Aurora - mondja. - És te vagy az élő emlékeztetője annak, hogy ha engedem, hogy boldog legyek, történhetnek jó dolgok."

"Russ Callaghan akkor nevezhet jó kislánynak, amikor csak akar."

"Sebezhetőnek lenni rémisztő. Olyan dolgokról beszélni, amikről azt hiszed, senki más nem értheti meg, rémisztő."

"Ha az ember oly sok időt tölt azzal, hogy önmagát pusztítja, a darabjai néha nem egészen akarnak majd összeállni. Időre és türelemre lesz hozzá szüksége."

"Mielőtt megismertelek, bele sem gondoltam soha, hogy miképp is nézhet ki az én boldog befejezésem."



🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)



2024. június 4., kedd

Lynn Messina: Arcátlan kíváncsiság (Beatrice Hyde-Clare kisasszony esetei 1.)


"Miss Beatrice Hyde-Clare a vacsora egész ideje alatt azt képzelte el, hogy megdobálja étellel Damien Matlockot, Kesgrave hercegét."

*

A huszonhat éves vénkisasszony Beatrice Hyde-Clare-nek semmi esélye férjet szerezni. 
Rokonai jótékonyságából élő árvaként egyetlen dolga a hímzés és az udvarias hallgatás. Egy elegáns vidéki fogadás vendégeként Beatrice tökéletesen hozza a szerepét, még Kesgrave borzasztóan idegesítő, ám annál is jóképűbb hercege sem hozza ki a sodrából. Na jó, a legszívesebben a herceg arisztokratikus vonású fejére öntené a teknőslevest, de még egy úri hölgy is képzeleghet. 
Ám amikor egy vendég holttestére bukkan, Bea megelégeli a hallgatást és az udvarias mosolygást. Bár a hatóságok szerint öngyilkosság történt, ő tudja, hogy ez képtelenség – és nem habozik a tettes nyomába eredni. 
Itt az ideje némi úri hölgyhöz legkevésbé sem méltó viselkedésnek. A rejtélyekkel és románccal teli Beatrice Hyde-Clare kisasszony esetei a 19. század elejére repít minket, amikor még a gyilkosok is úriemberek voltak.



"Beát egyáltalán nem lepte meg, hogy a herceg a Szentírásból idézett saját álláspontjának alátámasztására. Az ördög mindig így tett."

Azt hiszem megvan az új kedvenc történelmi cozy mystery sorozatom!! Még mielőtt elkezdtem volna éreztem, hogy szeretni fogom ezt a könyvet, mert megvan benne minden, amit kedvelek egy jó kis 19. századi nyomozós regényben. Az meg, hogy Angliában játszódik, és valami eszméletlenül furfangos a főszereplő lány már csak hab a tortán. Ahogy elkezdtem az Arcátlan kíváncsiságot és mire felfogtam, hogy mit is olvasok már javában a történet sűrűjében jártam, és imádtam ezért.

A történet főszereplője egy vénkisasszony, aki az elvártakkal ellentétben egyáltalán nem szürke kisegér, nem unalmas és olyan agyafúrt, hogy élvezet volt olvasni a kötetet. Egy igazán humoros és szerethető regényt kaptam, amiben volt egy kis nyomozás, egy váratlan haláleset, titkok, egy herceg aki sokkal több a címénél, és egy lány, aki még sok meglepetést fog okozni. Maga a hangulat végig titokzatos, és megadja a löketet ahhoz, hogy ne akarjuk letenni Lynn Messina könyvét. Voltak elvárásaim a kötettel kapcsolatban, ugyanakkor szerintem sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyira olvastatja magát, annyira kedves és őszinte, annyira különc mégis szerethető, és nincs egy olyan pontja sem a történetnek, ahol ne éreztem volna azt, hogy ez bizony a későbbiekben még tuti fontos lesz. Beatrice egy kicsit ilyen minden lében kanál karakter, aki olyanba is beleüti az orrát, amibe nem kéne, ugyanakkor túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgokat. Miatta és a herceggel folytatott "csatározásai" miatt képtelen voltam letenni a kötetet, és mindent tudni akartam. Úgy gondolom, hogy sorozatkezdésnek nagyon jó volt, és csak remélni tudom, hogy a többi kötet is legalább ennyire humoros és szórakoztató lesz. A régens kor közel áll a szívemhez, a történelmi krimik is, viszont ha ehhez társul egy jó kis cozy hangulat, akkor engem teljesen le lehet venni a lábamról. Igaz, hogy magáért a komolyabb krimikért annyira nem rajongok, viszont ha van legalább egy kis egyediség, frappáns párbeszédek vagy éppen furfangos megoldások benne, akkor nagy eséllyel kedvenc lesz, csak úgy mint ez a kötet.

Az Arcátlan kíváncsiságban adott egy túl kíváncsi lány, aki jókor van jó helyen, mondjuk ez a hulla szempontjából nem jó, viszont ahhoz igen, hogy megadja a kellő hangulatot és csipkelődést Bea és Kesgrave hercege között. Habár egyikőjük sem vallaná be, de szórakoztatja a másik okvetése, illetve nyomai, viszont én pont miattuk estem bele a csapdájukba, mert aki a kezébe veszi Lynn Messina írását az garantáltan nem fogja tudni letenni.

A helyszín maga az angol vidék, ahol a haláleset történik, illetve ahol elkezdődik a nyomozás, és az ügy felgördítése. Ehhez minden tényező adott, mindenki helyben van, senki sem készül elmenni, így már csak össze kell rakni a kirakós darabkáit, nyomokra, indítékra és lehetőségre kell bukkanni, hogy ne csak az írónő tudja a titkokat és az okokat, hanem mi is.

A történelmi háttér nekem nagyon sokat segített abban, hogy könnyen bele tudjam élni magam a történetbe, hiszen a régens kor mindig is közel állt hozzám, és ha nem is történelmi romantikussal van dolgunk, azért ebből is kapunk egy egészen picit. Felpiszkál, és alig várjuk, hogy többet tudjunk meg. Bea vénkisasszony, de vajon valóban az a sorsa, hogy örökre egyedül maradjon, társ nélkül? Az Arcátlan kíváncsiság megcáfolja ezt, és megmutatja, hogy még számára is van remény, hiába töltötte be a 26. életévét.

Bea nem hazudtolja meg önmagát és végig hozza azt a mindent tudni akaró személyiségét, amit már az elején megismerhettünk. Kicsit Eloise Bridgertonra emlékeztetett, hiszen ő sem adta fel a Lady Whistledown utáni kutatást, így Beatrice Hyde-Clare sem adja fel és addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, hogy ki ölte meg Mr. Otleyt, s az idáig vezető út tele van bukkanókkal, necces helyzetekkel, szócsépléssel és a herceggel, akit pillanatról pillanatra egyre jobban lenyűgöz Bea.

Imádtam a párosukat, még akkor is, ha néha nagyon is egymás agyára mentek, és szinte olyan volt, mintha versenyt űznének abból, hogy ki tud meg többet, ki szed össze több bizonyítékot, és ki tudja hamarabb a másik orra alá dörgölni, hogy ki volt a tettes, és mi volt az indítéka. Hihetetlenül jól szórakoztam, mosolyogtam és nagyokat nevettem olvasás közben. Úgy érzem, hogy nem tudom megunni Beatrice Hyde-Clare-t, és alig várom, hogy újabb kalandba vethessem bele magamat.

Ez az első rész egyszerűen zseniális volt. A humor keveredett a könnyedséggel, és igen, tudom, hogy a cselekményt egy gyilkosság indítja el, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez a két dolog kizárja a másikat, sőt... Ennyire szórakoztató krimit talán még sosem olvastam. A hangulata azokra a YA krimikre emlékeztet, amiket úgy szeretek olvasni. Aki beleveti magát az Arcátlan kíváncsiságba az készüljön fel, hogy Beatrice minden illemet feldob, megy a saját feje után, bebizonyítja, hogy nemcsak egy árva lány, akit befogadtak és határozottan nem egy jellegtelen, szürke kisegér, aki mellett csak úgy el lehet menni szó nélkül. Tökéletesen hozza a meg nem értett hősnő szerepét, míg Kesgrave a tökéletes nyomozótárs. Még csak kibontakozófélben van közöttük a kémia, viszont már az első részben is érződik, hogy ez valaminek a kezdete, és én itt vagyok, várom mi lesz belőle (igazából tudom, mert utána kellett nézzek, de várom, hogy az oda vezető utat, szóváltásokat és egyet nem értéseket is lássam). Összességében úgy gondolom, hogy az Arcátlan kíváncsiság egy nagyon jó cozy mystery, tökéletes kikapcsolódást nyújt, és nem utolsó sorban a szereplőgárda is szórakoztató, na meg néha baromi bosszantó. De így kell elfogadni őket és a lehetőségekhez mérten szeretni őket. Kétség kívül mondhatom, hogy Bea és Kesgrave lett a kedvencem, a 19. századi Angliáért élek-halok, és még több Beatrice Hyde-Clare kisasszony eseteit kérek!!
"Túlságosan egyszerűsítő dolog, hogy az emberek mindig a csúnya emberektől várják a csúnya tetteket."

"Végül a herceg így szólt:
-  Sikítani fogok."

"Különös erőt rejt magában az, ha az ember minden dühét a világ igazságtalansága miatt egyetlen célpontra összpontosítja, aztán kiereszti a haragot."

" - Egy ifjú hölgy könnyedén képzel el összetett történeteket, ahol valójában egyetlen egyszerű igazság létezik."

"Mint azt mindannyian megtanulták kora délután az udvaron a pajta mellett, az ember nem vádolhat valakit gyilkossággal anélkül, hogy roppant kellemetlen hangulatot teremtene."



🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)



2024. június 3., hétfő

On Sai: Titkok és intrikák (Vágymágusok 3,5.)


"A tömeg a kastély előtt hangoskodott, a sétánk során mi is ezért kanyarodtunk erre."

*

Megfogadtam, ​hogy nem játszol többé a szívemmel. 
Mit érzett Lidérc, amikor először találkozott Riannával? Miért áldozta fel hollószínű haját? Kicsoda is valójában Roan, és milyen titkos utakon járt a Néma várban? Hogyan csattant el az a három csók, amit kapott? 
Izgalmas betekintés a Vágymágusok régmúltjába és a jelen titkos eseményeibe. 
A kisregény bemutatja, milyen halálos versenyfutás zajlott a Folyóünnep alatt. Amíg gyönyörű ruhák villantak a bálteremben, és közrendűek ropták a táncot a téli fagyban az utcákon, addig Delon és Roan egy másfajta, sokkal veszélyesebb keringőt űzött. Végül azt is megtudjuk, hogy sikerült-e ellopni a királyné babáját. 
A novellákból megismerjük Rianna anyukáját, a félénk szipolyt, aki nem volt hajlandó nevetésével elcsábítani Alean grófot. Láthatjuk a Gyilkos-völgy fenyegető arcát, a kis Roan rettegését a szélszörnytől és a tűzkígyó tombolását a kastély északi szárnyában. 
Fény derül a háború korai időszakára, a Végvár mozgalmas életére és arra, mitől vált döbbenetes módon hófehérré Delon haja. 
Az év legkülönlegesebb fantasyműve a természetről és vágyról. A sorozat két kötete is Merítés-közönségdíjat nyert. Éld át az izgalmas és mágikusan érzéki kalandokat!


"De hát Ria egy elemi csapás volt. Egy hősies, segítőkész elemi csapás."

Amilyen döcögősen indult a kapcsolatom a sorozattal, annál nagyobb lett a rajongásom, ahogy szépen haladtam előre. A Titkok és intrikák egy novellaválogatás, és megmondom őszintén már a falat kaparom, hogy mégis hol van az a negyedik rész, mert ez már kínzás. Ezt enyhíti valamennyire ez a 3,5. kötetet, de már nagyon olvasnám a folytatást. Ennek ellenére is nagyon jó volt elmerülni ebben a kötetben, és csak remélem, hogy már nem kell sokat várnunk!! Ugye???

On Sai a Scar óta az egyik kedvenc magyar szerzőmmé nőtte ki magát, aki mindig meg tud lepni valamivel, és akinek öröm a köteteit kézbe venni. A Vágymágusok sorozata egy YA fantasy, ebből is az izgalmasabb, titkokkal teli fantasy, amit csak szeretni lehet. A szomjamat a folytatásra ez a kisregény valamennyire oltotta, ugyanakkor még jobban fel is piszkált. Imádtam olvasni a novellákat, ugyanakkor nem vagyok egy nagy novellafaló, mert nem érzem azt, hogy ebben a közegben ki lehetne teljesedni, viszont On Sai jó néhány novellájánál azt éreztem, hogy elég az, amit kaptam, és nem éreztem szükségét annak, hogy még jobban kifejtse az egyes karakterek életének egy-egy momentumát, mert pont annyit adott, amennyit kellett. Sikerült megtalálnia az arany középutat, és ahogy elkezdtem és befejeztem egy ilyen rövid szösszenetet gördülékenyen jöhetett a következő. És még úgy is, hogy viszonylag próbáltam lassan haladni, és nem befalni az egészet és utána sóvárogni, is gyorsan a végére értem. Ahogy az eddigi részekben úgy a Titkok és intrikák is szépen van megírva, igazi öröm elveszni benne, és elmerülni a megálmodott világban, amihez ezúttal végre (!!) térkép is társul!!

Szerintem baromi sokat tud dobni egy regényen, ha van benne térkép, főleg, ha fantasy könyvről van szó, és olyan jó érzés volt fellapozni a kötetet annak a tudatában, hogy már nem kell fejben tartanom épp hol járunk, hiszen csupán előre kell lapozzak és nyomon követhetem, hogy igen, ez a novella itt játszódik, az meg ott. Imádtam így olvasni, és nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy jó élménnyel zárjam a Vágymágusok 3,5. részét.

A kötet talán egyik legnagyobb pozitívuma, hogy pont annyi ideig időzünk egy-egy novellánál, amennyit kell, emiatt elég gyorsan behúztak úgymond, és ösztönöztek, hogy minél többet olvassak el belőlük egyszerre. Fokozatosan, ahogy haladtam előre úgy éreztem azt, hogy egyre izgalmasabb és egyre jobbak lesznek ezek a történetek, és az sem elhanyagolandó tény, hogy segít a mellékkaraktereket teljesen más színben látni, és megmutatja azt is, hogy sokkal több van bennük, mint amit eddig gondoltunk róluk.

Elsősorban itt Roanra gondolok, aki valljuk be nem sok vizet zavar Rianna mellett. Viszont megmutatja az írónő, hogy néha a látszat csal és okozhat még meglepetést egy olyan karakter is, mint Roan. On Sai megmutatta, hogy kicsoda is ő Rianna szoknyája nélkül, és most már sokkal jobban kedvelem is, és nem tartom akkora gyávának, mint eddig. Sokkal több rejlik ebben a fiúban, hiszen furfangos, vág az esze, és óriási az igazságérzete.

Delon részei eleinte annyira nem fogtak meg, aztán történt valami, és már tűkön ültem, hogy még többet tudjak meg, de a kedvenc részem akkor is Roan és Rianna szüleinek a találkozása, amiben van valami sorszerűség is a szívmelengető jelenléte mellett. Aztán persze ott van Lidérc is, akit képtelen vagyok nem szeretni, szóval igen, nem egy negyedik rész, de azért a Tiktok és intrikák is szerethető része a Vágymágusok sorozatnak.

Nem titok, hogy számomra Lidérc a kedvenc karakter, persze Rianna mellett, de ő most nem kapott igazán szerepet. Örülök, hogy megszületett ez a novella gyűjtemény/kisregény, mert így esélyt kapunk arra, hogy sokkal jobban belelássunk a világba, és abba, hogy Rianna mellett a többi karakter, hogyan is látta a dolgokat, főleg Lidérc részei érdekeltek, és olyan hihetetlen számomra, hogy nem vette észre, hogy Rianna bizony nem fiú. Ezen mindig olyan jól szórakozom, de tényleg.

Persze egy On Sai kötet sem teljes csavarok nélkül, így a Titkok és intrikák is bővelkedik bennük. A hangulat hozza az elvártakat, de nem is vártam mást az írónőtől!! S habár nem tudtam, és nem is voltam biztos benne, de kellett a lelkemnek ez a kötet. Az biztos, hogy temérdek információval gazdagodtam, és most talán még jobban várom a folytatást, mint eddig. Ha egy igazán remek magyar fantasyt olvasnál, akkor ne hagyd ki On Sai Vágymágusok sorozatát. A teljes élményhez pedig tökéletes társ ez a rész is. :)

"Minden Szépvölgyinek volt egy baba alakú folt a szívében, ha a bébi szipolyokra gondoltak."

"Roan nem napfény volt, gyenge és bohó, hanem őserő. Olyan, ami képes felforgatni a világot, lelki erejével szétválasztani jót és rosszat, megtisztulni és megtisztulást hozni ebben a mocskos, érdektől vezérelt, önző világban."

"Nem tudta, mit csináljon, így azt tette, amit hajdan kölyökként. Ha töprengeni akart, lement a föld alá a könyvtárba."

"Egy jó herceg előbb gondolkozik, azután ítél."

"Jó akart lenni, hűséges, igaz, még akkor is, ha a világ ezt soha nem hitte el, és nem engedte neki."

"A gyengék ebben a világban elhullanak, őt is erre nevelte a családja, de akkor is… Nem kell megnehezíteni a sorsukat, nyomorultabbá tenni őket annál, mint amit az élettől kaptak."



🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)


2024. június 2., vasárnap

Vi Keeland: A játszma


 "  - Még most sem akarom elhinni, hogy ez az egész a tiéd! - dugta ki Miller a fejét az anyósülés melletti ablakon."

*

Átlagos ​keddnek indult, de örökre megpecsételődött a jövőm. Tizenkét órán át írtam algoritmusokat a világ egyik legnagyobb vállalatának, majd hazamentem, hogy dolgozzak egy szívemnek kedves projekten – az általam ismert férfiak adataiból kikalkuláltam egy képletet, amelynek segítségével a húszas éveim végéig megtalálom a tökéletes partneremet. 
Aztán egyszer csak egy férfi kopogtatott be hozzám, átadott pár papírlapot, és az egész világ a feje tetejére állt. 
Kiderült, hogy a számomra eddig ismeretlen apám rám hagyott valamit a végakaratában. Az a „valami” egy profi focicsapat tulajdonjoga volt. 
Most pedig egy olyan sporttal ismerkedem, amiről korábban még felületes tudásom sem volt – a csapat hátvédjének segítségével, aki épp egy sérülés miatt nem játszhat. 
Christian Knox eszméletlenül jóképű és magabiztos, bármelyik nőt megkaphatja. Viszont úgy fest, hogy csupán egyetlen nőt akar, és az én vagyok. A képletem szerint azonban ez a férfi egyáltalán nem illik hozzám. Valamint én vagyok a főnöke. Szóval semmiképpen nem kezdhetek ki vele. Helytelen lenne, nem igaz? 
Valószínűleg igen. De mindenki ismeri a mondást… a tiltott gyümölcs mindig édesebb. 
Vi Keeland New York Times, Wall Street Journal és USA Today bestsellerszerző könyvei több millió példányban keltek el világszerte. Az írónő most egy olyan történetet mesél el, amelyben a vágy mindent letarol és touchdownnal lopja be magát a szívekbe.


" - Honnan tudtad, hogy nézlek alvás közben, pedig még ki sem nyitottad a szemedet?"

Az író ezúttal egy friends to lovers típusú, romantikusabb, aranyosabb szerelmet ismertet meg velünk, aminek a végén a múlt történéseire is választ kapunk. Tökéletes beleillik az eddig olvasott Vi Keeland könyvek közé, és hozza azt az elvárt színvonalat, amit úgy szeretek Vi írásaiban. A játszma egy sport románc, viszont sokkal cukibb, mint amit eddig ebben a zsánerben olvastam, és emiatt nagyon szerettem.

Jól esett a lelkemnek A játszma, és örülök, hogy megismerhettem Christian Knoxot, akire minden nőnek szüksége lenne annyira kedvelhető és őszinte karakter. Az írónő nemcsak Christian képében mutat újat egy már ismert kliséről, miszerint a sportolók csak szoknyapecérek lehetnek, hanem Bella oldaláról is kapunk egy igencsak geek, de annyira szerethető női karaktert. Tetszett, hogy az írónő ezúttal nem arra épített ebben a regényében, hogy a kezdeti ellenszenv átalakuljon valami egészen mássá, hanem arra helyezte a hangsúlyt, hogy megmutassa, hogy az ellentétek igenis vonzzák egymást, és ennek a vonzásnak nem érdemes ellenállni, még akkor sem, ha egy program azt mutatja, hogy nem lesz sikeres a kapcsolat a sok ellentét miatt, viszont Vi Keeland rácáfol erre, és bebizonyítja, hogy igenis érdemes kilépni a biztonság falai mögül, és élni az életet, megélni a pillanatokat és nem szabad hagyni, hogy elrepüljön felettünk az idő. A kötet alapszituációja nagyon érdekes, hiszen Bella megörököl egy céget, de csak a végén árulja el az írónő, hogy miért is ő lett ennek a cégnek a kezdeményezettje, és nem más. Christian a maga önbizalmával és kitartásával nemcsak Bellát veszi le a lábáról, hanem bizony minket is. Nemcsak piszok szexi hátvéd, de kitartó is, és nem ismer lehetetlent, emellett önzetlen és szívesen segít másokon. 

S habár magán a sporton nincs akkora szerep, én mégis élveztem elmerülni A játszmában, mert valóban az volt, egy játszma, de nem a pályán, hanem Bella érzelmeinek tengerén. Értékelem, hogy az írónő habár a trope-k terén nem hozott létre újdonságot, mégis sikerült egy nagyon kedves és felettébb szerethető történetet megírnia tele odaadással, és a választott család összetartásával. Az ilyen típusú Vi Keeland regények a kedvenceim, mert látszik, hogy a szíve-lelke benne van, és nemcsak a dögös focistának van aranyból a szíve, hanem az írónőnek is.

Kicsit olyan Christian és Bella párosa, mintha golden retriever x black cat energiákat sugároznának magukból, és nem titok, hogy teljesen el lehet varázsolni az ilyen típusú történetekkel. Nemcsak Christian szimpatikus, hanem Bella is, akinek hatalmas feladat szakad a nyakába, ott áll előtte az élete, amit ki kell bogoznia, és nem utolsó sorban arra is rá kell jönnie, hogy miért ő lett a végrendelet szerint a focicsapat tulajdonosa.

A kocka, nerd szál igazi felüdülés volt. Nem mondom azt, hogy minden algoritmust és egyéb matematikai kifejezést értettem, ugyanakkor tény, hogy emiatt még különlegesebb ez a Vi regény. Őszintén nem tudom, hogy tud e rosszat írni az írónő, de az biztos, hogy A játszma lett az új kedvencem tőle. És igen, szinte mindig ezt írom, amikor elolvasok egy újabb Keeland regényt, viszont mentségemre szóljon, hogy nem tudom megunni az írónő regényeit.

Ami különösen tetszett számomra A játszmában azok az érzelmek kialakulása, az, hogy Christian nem adta fel, küzdött és a végén csak elérte azt, amit akart. Tetszett, hogy habár lehetett volna beképzelt (valamilyen szinten az is volt) és addig üldözhette volna Bellát, amíg célt nem ér, mégsem ezt az utat választotta és szépen lassan ahogy Bellának belopta magát a szívébe, úgy a mienkbe is.

Szeretem azokat a karaktereket, akik elsőre nem tűnnek mélynek, aztán mégis kiderül, hogy sokkal többek, mint egy csinos pofi, és Christian pont ilyen. Az ikertestvérével a dinamikája valami eszméletlenül jó. Ezek a részek még inkább megerősítettek abban, hogy érdemes nagyon odafigyelni Christian Knoxra, mert jóval több, mint a Bruins játékosa. Mellette Bella végig küzd az érzelmei és a vágyai között, és hagy mondjam el, hogy a pikánsabb részek is kiemelkedőek, már ami a regény dinamikáját illeti.

Az érzelmesebb részek pont jókor jönnek, és habár a közepe felé már egyre több van belőlük, amit nem bánok, azért örülök, hogy nem voltam türelmetlen, és ki tudtam várni azt, hogy úgymond beérjen a gyümölcs, és azt érzem, hogy ez a barátokból szerelmesek trope baromi jót tett a cselekménynek és a történet alakulásának is. Valamivel édesebb, mint az eddigi Vi Keeland regények, és pont ez is a varázsa, hogy a szexibb jelenetek sem fülledtek annyira, hogy elvegyenek a cukiságfaktorból.

Ami magát a cselekményt illeti nagyon gyorsan lehet vele haladni. A történet maga gördülékeny, nincsenek benne bukkanók. A csavarok, illetve váratlan fejlemények is jókor kerülnek elő, és jókor rázzák fel a kötetet. Persze valahol lehetett számítani rá, hogy nem lesz végig egyenletes az ütem, ugyanakkor szüksége is volt a történetnek arra, hogy a végére jól megdolgoztasson. Az események drámai fordulatot vesznek, de úgy érzem, hogy ez kellett is A játszmának. 

Kellett, mert túl jól alakult ahhoz minden, hogy még a finálé előtt ne dobja le a bombát az írónő, és tényleg nem volt meglepetés a végkifejlet, mégis élveztem a drámát és a múlt darabkáinak a kirakósát is. Az írónő részéről nagyon jó döntés volt, hogy újdonságokhoz nyúlt, és elszakadt a szokásos eszközöktől, ugyanakkor a főnök-beosztott viszony valamilyen szinten megmaradt, ami már szinte az írónő védjegye. Összességében úgy gondolom, hogy egy könnyed, romantikus történetet kaptam, amit lehetett szeretni, ami amellett, hogy édes volt rávilágított arra is, hogy néha érdemes esélyt adni az embereknek, kilépni a megszokottból, és az sem baj, ha látszólag ég és föld két ember, mert ha igazán akarnak valamit, akkor az ellentétek sem állhatnak az útjukba. Amit kicsit sajnálok az az, hogy a sport, mint központi szereplő behatárolódott a színfalak mögé, és nem láthattunk Christian szemszögéből többet belőle. Hiányoltam egy-egy meccs izgalmát, amit nem a páholy kényelméből nézhettünk, hanem amit Knox által kellett volna átélni. De így sem panaszkodhatom, mert humoros, romantikus és nagyon szerethető volt. Ha szereted a cukibb sport románcokat és az írónő munkássága is közel áll a szívedhez, akkor ne hagyd ki A játszmát, amiben Christian, a szexi hátvéd csap össze a kocka Bellával. Ha pedig szereted ezeket a trope-kat: friends to lovers, ellentétek vonzzák egymást, found family, akkor egyenesen kötelező olvasmány!! Arról nem is beszélve, hogy a mellékkarakterek is baromi szerethetőek, és legszívesebben sose hagytam volna el A játszma világát!!
" - Te egyszerűen mesterien tudod visszakanyarítani a beszélgetést saját magadhoz."

" - Miért nincs neked barátnőd, Christian? 
Christian elmosolyodott. 
- Ez nagyon jó kérdés. Igyekszem, ahogy csak tudok, de az illető hölgyet nem lehet meggyőzni. Felnevettem. 
- Nem magamra gondoltam, hanem egy barátnőre. Úgy általában. Biztosan nagyon sok jelentkező lenne. Mikor volt utoljára barátnőd?"

" - Nagyapám mindig azt mondogatja, hogy nagy nyomás alatt alakul ki a gyémánt. Elfelejti, hogy a nyomás idegösszeroppanást is eredményezhet."

"Az utóbbi két évben, mióta fenekestől felfordult az életem, rájöttem, hogy Tiffany gonoszsága ellen úgy küzdhetek a legeredményesebben, ha kedvességgel és bókokkal halmozom el."

" - Te, ha éhes vagy, akkor dühös leszel, ugye? Ezt majd észben tartom, mert ha nálam alszol, reggel friss reggelivel várlak - kacsintott rám, én pedig a szemére mutattam. 
- Ha legközelebb sportorvosi vizsgálatra mész, nézesd meg a szemedet. Az egyik magától pislog."



🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)


2024. június 1., szombat

H. D. Carlton: Does It Hurt? - Fáj?


" Ne bámulj már, köcsög!"

*

Ki ​vagyok? 
Már régen elfelejtettem a választ erre a kérdésre. Attól a perctől fogva, hogy elfutottam abból a házból. Amikor kétségbeesett menekülési vágytól hajtva egyszál ruhában és zokniban rohantam el, és attól a naptól kezdve mindig is lopott cipőkben jártam. 
Lehet, hogy olyan lány vagyok, aki arctalan férfiakban keresi az élet értelmét? Mind felejthetők voltak. Amíg ő meg nem jelent. Egy vízesés alá vont, és elfeledtette velem a nevemet, cserébe én felvettem az övét. 
Enzo Vitale-ét. 
Egy rejtélyes férfiét, aki világéletében csak a mély tengert fogja szeretni. Vagy inkább az ott élő ragadozókat. Kiderült, hogy nem is olyan sokban különbözik a szörnyektől, amiket etet. Úgy csalt fel a hajójára, mint ahogy kifog egy halat az óceánból. Bosszút keresett a bűnömért. Ha sejtettem volna, mi a szándéka, és hogy egy hatalmas vihar miatt hajótöröttként vetődünk partra, elmenekültem volna. 
Most egy omladozó világítótoronyban menedéket kereső lány vagyok, egy olyan férfi mellett, aki egyszerre undorodik tőlem és vágyódik rám. Fájdalmat akar okozni nekem, de az elhagyott sziget vén gondnoka ennél még baljósabb szándékot fontolgat. 
A Haunting Adeline nemzetközi bestseller szerzőjének legújabb sikerkönyve. Már nem az a kérdés, ki vagyok, hanem sokkal inkább az, életben maradok-e?


" - Az enyém leszel az utolsó leheletedig, Sawyer. És az én kezem fog a felszín alatt tartani téged, hogy megismerd a halált."

Ha azt hitted Zade Meadowst nem lehet überelni, akkor még nem találkoztál Enzo Vitale-éval. Miután elolvastam a Haunting Adeline duológiát, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tud még az írónő, és azt kell, hogy mondjam nem csalódtam, mert hűha!! A dark romance könyvek királynője, és ezt be is bizonyította a Does It Hurtben, ami nekem egy picivel jobban is tetszett, mint a Macska-egér duológia, ami meghozta neki a sikert.

Egy szempillantás alatt megteremtett egy új dark romance világot, ami egyszerre veszélyes, izgalmas és pokolian szexi!! Viszont csak saját felelősségre olvassátok el, mert Enzo titeket is képes behálózni. Egyik pillanatról a másikra ragad meg, és megmutatja, hogy miért is olyan veszélyes az a bizonyos cápás jelenet. Kicsit elvetemült? Lehet. Tele van megkérdőjelezhető dologgal, tettel és gondolattal? Csak úgy hemzseg tőle a Does It Hurt, ugyanakkor egy cseppet sem életidegen, teljesen beleillik a szövegkörnyezetbe, és így teszi teljessé. A trigger warning elolvasása nemcsak ajánlott, hanem kötelező is ennél a kötetnél. Ha még nem olvastál dark romance-t, viszont érdekel, akkor szerintem ez egy jó kezdés lehet, mert kevésbé foglalkozik olyan nehéz témákkal, mint a Hunting Adeline, és jó szívvel tudom ajánlani, ha úgy érzed készen állsz belevetni magad ebbe a műfajba. Természetesen attól, hogy kevésbé red flages, még ebbe is ugyanúgy vannak mocskos, perverz vagy éppen gusztustalan részek, amitől felfordul a gyomrod, de sokkal emészthetőbb és kevésbé sokkoló, mint a már említett duológia. A Does It Hurt főszereplője egy lány, egy szökevény, aki fut a törvény elől egy múltbéli tette miatt, illetve egy férfi, aki besétál ennek a lánynak a csapdájába, és fennakad a horgán, emellett kutató, aki megszállottja a cápáknak. Az ő párosuk, illetve balszerencsés helyzetük navigál végig téged a cselekményen, és mutatja meg, hogy minden helyzetből van kiút, legyen az akármennyire necces, vagy éppen morálisan megkérdőjelezhető. 

Enzo egy igazi grumpy karakter, aki hiába mufurc, durva, akkor sem lehet elmenni mellette szó nélkül. Mellette Sawyer élete nem áll másból, mint a csalásból, a menekülésből és a lopásból. Még a kötet elején nem nagyon volt fogalmam arról, hogy mi is lesz az ő kötetüknek a különlegessége, mint Adeline és Zade esetében a stalkerkodás, de aztán ahogy elhagyjuk az ausztrál partot minden világossá vált.

Eleinte a helyszínünk Ausztrália, ahova Sawyer úgy érkezik meg, hogy folytatja a bűnözést, azt ahogy eddig élt, igen ám, de rossz embert választ magának, és hiába kapunk már az elején pikáns részeket, rá kell jönnünk, hogy a hirtelen kezdés nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a H. D. Carlton kötet gyorsabb lefolyású lenne, mint a többi regénye. Ó, nem, korántsem!!

A cselekménynek nagyon jót tett a veszély, a kilátástalan helyzet, az hogy Sawyer igazmondásra kényszerül, és arra, hogy megnyíljon és megtudjuk mi is történt vele 6 éve, ami miatt személyiségtolvaj lett. Kicsit ilyen Robinson Crusoe/Blue Lagoon feelingje van a "lakatlan" sziget és a civilizáció miatti elszakadástól, viszont amennyire rejtélyes, annyira élvezetesek ezek a részek. Van bennük félelem, borzongás, és a múlt apró töredékei, amik utat törnek maguknak.

Előjön Enzo domináns oldala, és végig uralja a Does It Hurt sorait. Árad belőle a nyers erő, míg Sawyer szépen lassan magára talál, és a gyűlölet szex mellett lassan kialakulnak a mélyebb érzelmek is, a sérelmek ugyanakkor háttérbe kerülnek, de azért ott vannak és a megfelelő pillanatban csapnak le gyanútlan áldozataira. A világítótornyos részek elég parák, és nemcsak Sylvester miatt, hanem azért is, mert végig ott motoszkál a fejedben az, hogy itt valami nem kerek, nem klappol, és a végén ki is derül, hogy mi volt az, ami erre a következtetésre juttatott.

Ami a hangulatot illeti, hol érzelmektől pezseg, s hol pedig a titokzatosság/furcsaság nyomja rá a bélyegét. A pikánsabb részek erősen 🌶️🌶️🌶️🌶️, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a veszélyességük és különcségük miatt velejéig romlott, illetve sötét, de tökéletesen illik Enzohoz, és az ő dominanciájához, illetve beidegződéséhez (cápaketreces jelenetre gondolok itt elsősorban, ami egyszerre volt veszélyes és valami új).

A karakterek, illetve a világítótorony rejtélye mellett van egy kis thriller fűszerezése is a kötetnek, illetve Sawyer és Enzo háttere is nagyon érdekes. Az írónő nagyon szépen összerakta őket, és nekem a víz közelsége miatt, illetve a cápák miatt is jobban tetszett, mint az ikonikus Macska-egér duológia. Azt is imádom, de a Does It Hurt másképp volt jó. Valamilyen szinten fájdalmas is, na meg szívbemarkoló Sawyer múltja, ugyanakkor Enzo sem mondhatja el magáról, hogy gondtalan gyerekkora lett volna.

Az óceánok elővilága, illetve Enzo elhivatottsága a munkája iránt nagyon imponáló, már csak azért is, mert én is imádom a vizek világát, illetve jó volt látni egy olyan karaktert, akinek megvan a magához való esze, az ahogy látja a világot és nem tucat munkája van, mint a férfi főhősök 80%-ának. Enzo Vitale egy igazi egyéniség, akit meg kell ismerni. Igaz, hogy kicsit beteges a cápák iránti rajongása, amit nem is bizonyít jobban, mint a cápás szexjelenet, de a veszélyessége miatt, még ez is jól áll a Does It Hurtnek. Nem mondom, hogy Sawyer és Enzo kapcsolata nem toxikus, viszont a kötetnek pont ez kellett. H. D. Carlton nem az az írónő, aki ne gyűjtené egybe a sétáló red flageket, és ne írna belőlük egy jó kis sötétséggel átitatott romantikát. Ugyanakkor igaz, hogy ennél a kötetnél lassabb a cselekmény, vannak benne kevésbé pörgős részek is, amiket általában unni szoktam, de a Does It Hurtnek még ez is jóláll. És nemcsak azért, mert utána rákapcsol, és addig nincs menekvés, amíg a végére nem érünk, hanem azért, mert a lassabb részeknél is van mire várni, és bebizonyítja nem egyszer az írónő, hogy érdemes odafigyelni a szövegre, ugyanis a legváratlanabb pillanatokban fog felpörögni, vagy éppen még veszélyesebb lenni. A szellemes szál nekem vicces volt, na meg egy kicsit abszurd is, de ez nem von le cseppet sem a kötetből. Élvezetes, és a Robinson Crusoe-s szálért, na meg a cápákért mindenképp jár a piros pont. Dark romance olvasóknak mindenképp ajánlom, továbbá azoknak, akik kicsit elmerülnének a mocsokban, és akiket nem riaszt vissza a TW lista sem!!
"Ami veled történt, nem határozza meg, hogy ki vagy. Csak egy új utat jelölt ki, ami egy új önmagad felé visz."

"Egy egész óceán terül el előttem, ami megérdemli az áhítatomat, mégis csak neki akarom szentelni."

" - Enzo, nem várom el, hogy megments - ráncolja a homlokát. 
- Azért, mert még soha senki nem talált méltónak arra, hogy megmentsen."

" - Mutasd meg, bella - kéri rekedten. - Mutasd meg, hol fáj, hogy tudjam, hol szeresselek a legjobban."

" - Válaszd az életet, bella. Válassz engem."

" - Soha nem féltem a haláltól, Enzo. Én csak attól félek, hogy hiába élek - mondom úgy, hogy kicsordul egy könnycsepp, hiába próbálom visszafogni. - Olyan régóta menekülök, hogy már nem emlékszem, miért élek."



🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)



Christina Lauren: Feltámasztott szerelem

"Első ránézésre nem illettünk egymáshoz." * Egy házasság, amelyet majdnem romba dönt egy tragédia…  És egy tiltott kísérlet, ame...