Naomi Novik: Ezüstfonás

"Az igazság feleannyira sem szép, mint ahogy feltüntetik."

*

Mirjem ​pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt. Amikor az erdőben meggondolatlanul henceg képességével, felkelti a fák között kísértő, zord, jégtestű lények, a sztarikok királyának figyelmét. A névtelen király lehetetlen feladatot tűz Mirjem elé, aki akaratlanul szövött cselszövésébe bevonja Vandát is, a parasztlányt, meg egy boldogtalan hercegnőt, akit a cár feleségének szánnak. Csakhogy a cár, az ifjú Mirnácjusz sem az, akinek látszik. Gondosan őrzött titka az emberek és a sztarikok országát is fenyegeti. A rossz döntések között őrlődő Mirjem valószínűtlen szövetségeseivel indul felfedezőútjára, amely áldozatkészségét, erejét és szeretetre való képességét is próbára teszi. A mítoszokból és tündérmesékből merítő Ezüstfonás varázslatos és sokrétegű története éppúgy elbűvöli majd olvasóit, mint Novik Rengeteg című, Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas regénye tette.

Az írónő neve nem ismeretlen a magyar olvasók körében, hiszen a Rengeteg c. alkotásával tört be a magyar olvasók szívébe. Én személy szerint még nem olvastam ezelőtt tőle, ami mint az Ezüstfonás olvasása alatt kiderült hatalmas hiba. Az újdonság varázsával hatott rám a különleges hangvételű története, ahol is a telet, mint mozgatórugót állít a középpontba, s e köré sző egy teljes és komplett történetet.

Be kell vallanom, hogy nem indult valami jól a kapcsolatom a könyvvel. Nagyon vágyott olvasmány volt, és nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak, de mivel olyan sok jót olvastam és hallottam a Rengetegről, ezért mindenféleképpen én is át szerettem volna élni a varázst és elmondani magamról, hogy a különlegesebb vagy éppen nem megszokott történetek is képesek megmelengetni a szívemet és ők is rabul tudnak ejteni. Magával a cselekménnyel nem voltak nagy gondjaim, csupán az elején indultak be lassan az események és emiatt feltört bennem egy olyan érzés, hogy mi van akkor, ha bedőltem a szép külcsínnek és nem érzem majd azt olvasás alatt, amit kellene. De miután legyőztem a lassú és vontatott kezdést nem tudtam elég gyorsan kapkodni a fejem úgy jöttek az újabb és újabb nézőpontok, a csavarok, a regény lényege, úgy bontakozott ki előttem a cselekmény valódi arca és úgy mutatta meg, hogy miért is született, hogy mit is akart valójában elérni. A kötet elég sok szálon fut, s hogy az összefüggéseket megértsük elég sokat kell haladni vele, de ez eltörpül amellett, amikor végre összeáll a kép és minden a helyére kerül és kikristályosodik az egész. 

S ahogy ezek a szálak egybeforrnak, amikor feltárják a valódiságukat, igazi wow élményben lehet részünk. Maguk a szereplők úgy segítenek át minket a történeten, hogy közben a saját kis világunkba is betekintést engednek, s addig nem váltanak nézőpontot, amíg el nem mesélték azt a kis információt, amire a tovább lépéshez van szükségünk. Bevallom azért nagyon jól esett látni a karakterek fejlődését, hiszen már a kötet végére senki sem az, aki az elején volt, sőt egy sokkal jobb verziójukká váltak, s ez is tehette részben azt, hogy olyan véggel és izgalommal zárulhatott az Ezüstfonás, mint ahogy az történt. 

Ha jól tudom orosz mesék, illetve mondák ihlették meg a történet megszületését, s az ezekre jellemző sajátosságok, szófordulatok és sajátos kifejezések csak még színesebbé és még különlegesebbé teszik a történet alapját. De emellett megjelenik a klasszikus hármas szám is; a három testvér és a hármas próba kapcsán. Ugyanúgy a legkisebb fiú vagy éppen a csúnyácska lány szerencséje a királlyal, jelen esetben cárral. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha én is ott lennék a kötet egyes helyszínein, volt hogy a hideg futkosott a hátamon, de volt úgy is, hogy csak kinéztem az ablakon és felsejlett előttem a sztarik út vagy éppen a fehérségbe képzeltem bele a birodalmát. 

Viszont arra cseppet sem számítottam, hogy ennyire interaktív és ennyire kifejező lesz az Ezüstfonás. Maga a nyelvezete kicsit nehézkesebb, mint az általam megszokott könyveké, de ez is csak azt igazolja, hogy nem mindennapi olvasmánnyal van dolgunk. A cselekmény egyszerre mesebeli és fantasztikus. A kellő helyeken kezd egyre izgalmasabb és egyre pörgősebb lenni, de emellett az érzelmekre is hat, sőt a végén már csak az érzelmek áramlása a vezető erő. Mind Irina, Mirjem vagy épp a sztarik király sorsa ugyanúgy veszélyben forog, mint egy egyszerű földművesé vagy árusé. 

A történet nagyjából felétől válik ketté a kötet, ezzel beengedve minket a tél világába, s a miértekre is hamar válasz adódik. Nemcsak a mozgatórugót tárja fel, de egy teljesen új megközelítést is mutat a cselekményre vonatkozóan, hiszen az éremnek két oldala van és az írónő arra is kellően odafigyelt írás közben, hogy ne csak az egyik oldalt láthassuk, hanem mindkettőt, s úgy vonjuk le a megfelelő következtetéseket a regénnyel kapcsolatban. Nem győzöm ismételni, hogy mennyire nem égvilági kötetet foghatnak azok a kezükbe, akik beengedik a telet a világunkba és engedik, hogy mindent, de tényleg mindent a feje tetejére állítson. 

Nagyon örülök, hogy lehetőségem nyílt megismerni ezt a fantasztikus történetet a különállóan lélegzetelállító világával, azzal a a kontrasztal, amivel végig kísért a kötetben, s ahogy temérdek dolgot szembe állított egymással, kezdve a jó-rossz kapcsolatával, a szépséges és a csúfság illúziójával vagy éppen az emberben lakozó szörnnyel, ami mindent felemészt körülöttük. A történet lezárása szépen keretbe foglalja az eseményeket és méltó lezárást ad egy cseppnyi keserűséggel vegyítve, de a beteljesülés és a felszín alá látás is meghozza gyümölcsét és a termés is beérik, s alig várja az újbóli megújulást, a vágyakozást a találkozásra, s a reményre. Az Ezüstfonás nemcsak egy lány küzdelme az életben maradásért vagy egy király harca a tavasszal, hanem a kettejük együttes táncának története, ahol a végső felismerés, az érték végig ott lapult az orrunk előtt, de csak a végső lezárással bontotta ki szárnyait és tárta fel előttünk teljes mivoltát.

" - De - vágta rá Irina. - Cárné vagyok. Életem végéig. - Szárazon jelentette ki, mintha már érezné is a vég közeledtét. - A cár fekete mágus, erejét pedig egy lángdémontól kapja, aki engem is be akar kebelezni,"

"Veszélyes volt boszorkánykunyhóban aludni, de nem volt hová mennünk, így nem is tépelődtünk rajta. Amikor már csak parázslott a tűz, felmásztunk a tűzhely meleg tetejére. Meg akartam mondani Szergejnek, hogy egyikünknek őrködnie kellene, ám mire megformálhattam volna a szavakat, el is nyomott az álom."

"Nem én akartam ezt az egészet: nem akartam feleségül venni, nem akartam segíteni neki a menekülésben, és nem akartam a kedvéért tojáshéjként összetörni magam. Csernobog lenyelt szénhez hasonlóan ülte meg a hasamat, érezhetően elégedett volt magával - és Irinával is. Legszívesebben belöktem volna valamelyik sötét oldaljáratba, és elszaladtam volna, hogy soha többé ne lássam."

" - Most mit tegyünk? - kérdezte alig hallhatóan, mire a szemébe néztem. Fogalmam sem volt: mihez kezdjek egy földön fekvő sztarikkal, aki úgy árasztja magából a telet, ahogy a tinta terül a vízben?"

Köszönöm a Gabo Könyvkiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 15%-os kedvezménnyel!