Baráth Viktória: Egy év Rómában

"Meredten bámulom a mobilom kijelzőjét."

*

Két ​megtört szív. Két reményvesztett lélek. Egy közös cél: megtalálni a boldogságot. Leila Findley, a 33 éves írónő élete mélypontra kerül. A múltjában történt tragédiák hatására kialakult depresszióját alkohollal, gyógyszerekkel és egyéjszakás kalandokkal próbálja kezelni. Ezt azonban a kiadója nem nézi jól szemmel, így ultimátumot kap: vagy elutazik, hogy naplót írjon, amit végül könyvként kiadhatnak, vagy elveszíti a szerződését, az utolsó dolgot az életében, ami legalább egy kicsit boldoggá teszi. Nincs más választása, egy évre Rómába kell költöznie. Hogy könnyebben boldoguljon az idegen városban, segítséget kap Jonathan Raymond atya személyében. A férfi pontosan Leila ellentéte: mosolygós, jókedvű, életvidám, ezért az állandóan komor hangulatú lány eleinte elutasítóan bánik vele. Az atya pozitív hozzáállása azonban őt is megfertőzi. Szokatlan barátságuk egyre jobban elmélyül, amitől Leila úgy érzi, hogy a legmélyebb gödörből is létezhet kiút. Képesek vagyunk megküzdeni a múltunk démonaival? Lehetünk még a tragédiáink ellenére is boldogok? Ránk találhat a szerelem azután, hogy már végleg letettünk róla?

Egy nyereményjáték keretein belül jutottam hozzá a kötethez és egy percig sem bánom, hogy indultam rajta, mivel eddig is szerettem Viki írásait és A főnök a top favorit, mégis erősen verseng az első helyért az Egy év Rómában is. Már csak azért is, mert megkaptam a szokásos baráthvikis élményt és alapból is bakancslistás hely nálam Róma, így kétségem sem volt afelől, hogy jól fogom érezni magam olvasás közben és egy újabb jó élménnyel zárhatom le az augusztusomat, mivel ebben a hónapban ez lett a hónap könyve. Komoly, szórakoztató, érzelmes, ádáz és nagyon is olvasmányos.

Maga a történet egy kicsit lassan indul be, legalább is én így éreztem és a regény eleje is inkább melankólikus, letört állapotba taszított, viszont, ahogy egyre jobban megnyílt a főszereplő lány, Leila és átadta magát az érzékeknek, a kalandnak és annak az egy évnek, amit Rómában tölt kezdtem úgy igazán ráérezni a történetre. Az alapelgondolás, miszerint alkotószabadságra küldenek valakit egy teljesen idegen országba kicsit veszélyes is, de kockázat nélkül nincs nyereség, ahogy azt mondani szokták és ez az Egy év Rómában alatt sincs másképp. Nagyon szépen és lassan kibontakozva indít a regény, s ahogy egyre jobban haladunk előre úgy bújik ki Leila is a csigaházából, s ezáltal mi is részt vehetünk azon az utazáson, ami egy életre képes megváltoztatni az életét. A cselekményleírások, maga a városnak a bemutatása olyan érzékletes volt és olyannyira valósnak éreztem, hogy má szinte én is ott lépkedtem Róma utcáin és láttam a lelki szemeim előtt a nevezetességeket, a kávézót, a parókiát és igen, a motelt is. Minden egyes leírással csak még jobban tudatosult bennem, hogy ha törik, ha szakad, de nekem Rómába kell utaznom. Olyan élményt adott, olyan érzéseket váltott ki belőlem, amik maradandóak és nem egyszerűen addig tartanak, amíg olvasom a cselekményt, hanem jóval tovább. Már említettem a főszereplőt, a válságban lévő írónőt, s talán amiatt is éreztem át a helyzetét, mert már én is voltam válságban, éreztem, hogy milyen is az, amikor semmi sem jön össze és hiába teszel bármit is, nem látod túl sok értelmét, igazából most is egy ilyen gödörben csücsülök, de a regény hatására úgy érzem, hogy kezdek kivergődni belőle és az Egy év Rómában megmutatta, hogy semmi sem lehetetlen. 

A kalandozások, az új tájak és helyek felfedezése mind szép és jó, viszont a legjobban mégsem ez fogott meg, persze tetszett, hogy kézzel fogható közelségbe került, mégis Raymond atya volt az, aki mindent vitt. Már az első megjelenésekor tudtam, hogy oda kell figyelnem rá és nem is tévedtem sokat. Az a titokzatosság és az a megfoghatatlan légkör, ami körüllengi teszi fel a koronát a kötetre. Ennyire érzékletes és szexi papról sem olvastam még az biztos, de pont ez a tiltott dolog, ami meghozza a regény pikantériáját és egy olyan irányba tereli a cselekményt, ahol mi olvasók csak reménykedhetünk, hogy szabályt szeg és még forróbbá, még érzékletesebbé teszi a cselekményt, már csak a puszta jelenlétével is. 

Emellett nemcsak Róma utcáin barangolunk, hanem Elba szigetén és Velencén is. Mondanom sem kell, hogy mennyire különleges hangulatot varázsolnak ezek a helyszínek a történetnek. Magát a cselekményt tekintve lassan épülő, de egyes részeknél baromi gyorsan belendülő szálat kapunk, ahol tényleg csak a fantázia szabhat korlátot az eseményeknek. Az elejétől kezdve egészen a kötet háromnegyedéig csak érleli az írónő a tiltott szerelem gondolatát, s addig nagyon aprólékosan mutatja be azt, hogy mit is csinálnak napi szinten a papok, hogy mit csinálhatnak és mit nem. De ahogy ezeket megismerjük utána egy akkora fordulat áll be a cselekménybe, hogy csak kapkodtam a fejemet. 

Az érzelmek utat törnek maguknak és mindent letarolnak. Legyen az egy akadály, vagy egy meglévő kapcsolat vagy éppen tiltott dolog. Nem számít, mert ahogy az érzelmek kiteljesednek úgy válik egyre perzselőbbé és egyre eufórikusabbá a cselekmény, és maguk a fordulatok nemcsak meglepetéseket hordoznak magukkal, hanem meglepődést és tömény erotikát is. De ezt is a jobbik fajtából, amikor a kevesebb néha több és megmarad az érzékletesség és testiség oldalán.

Mindemellett a múlt is hangsúlyos, s igaz, hogy nem minden részletre derül fény, de a fontosabb, életet megváltoztató részek utat törnek maguknak és magával ragadnak. Ezek egyrészt fájdalmas részletek, de minden fájdalmat megér az, ahogy a végére kiteljesedik és bekebelez mindent. Annyira imádtam, de tényleg. Viki egyik legjobb alkotásával van dolgunk és az érzelmek kavalkádja lenyűgöző. Hol reménykedünk, hol örülünk, hol sopánkodunk, de az hét szentség, hogy érzelmek nélkül nem lehet végigolvasni. A kötet utolsó negyedét imádtam. De a vége, na hát kérem szépen lesz pár keresetlen szavam Vikihez az biztos. Hogy a fenébe lehet így lezárni egy ilyen csodálatos regényt?? Mégis hogy?? Megadja nekünk, amire már az eleje óta várunk és reménykedünk, hogy beteljesüljön, majd a beteljesülés után tört döf a szívünkbe és még jól meg is forgatja azt. Komolyan mondom, hogy jobban kiakasztott, mint A főnök lezárása és az sem volt piskóta na de ez... nem találok szavakat. Viszont ebből is látszik, hogy mennyire maradandó, mennyire érzékletes az, amit Viki ír és ha már csak fele ennyire lett volna durva a kötet lezárása nem éreztem volna a már megszokott és megszeretett baráthvikis lezárást, mert az, hogy széttiporjon mindent a lezárással már Viki névjegyévé vált és akármennyire is fájdalmas, akkor is így teljes az élmény. Összességében nagyon szerettem és biztos vagyok benne, hogy még sokszor a kezembe fog kerülni. A cselekménye fantáziadús volt, részletgazdag, igazi barangolás Róma utcáin, az érzelmek is a helyén voltak és a szerelmi szál is éppen csak annyira gyönyörű, hogy az már fájdalmas, de egy percig nem bántam meg, hogy a kezembe vettem és elmerültem a világában.

" - Ami azt illeti - szólalt meg mély hangon -, inkább én fogok segíteni önnek. Jonathan Raymond vagyok, én leszek az idegenvezetője."

"Túl jól ismertem már ezt a típust, de minden nőnek szüksége van arra, hogy valaki folyton udvaroljon neki. Kell a hiúságunknak. Megálltam előtte, és egyenesen a szemébe néztem."

" - Dehogynem! Már azon gondolkodtam, hogy hogy lehet ekkora ribi, hogy egy pappal flörtöl, erre kiderül, hogy szegénynek fogalma sincs róla!"

"A szemembe nézve mosolygott, amitől minden a helyére került a fejemben. Ő volt a legjobb barátom, az egyetlen ember, akinek tényleg megnyíltam, csakis ez lehetett az oka, hogy más kontextusban is az ő arca ugrott be."

Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 30%-os kedvezménnyel!