Sarah Beth Durst: Az elvarázsolt üvegház (Bűbájok boltja 2.)

"A növény ártatlan volt."

*

Egy új, önállóan olvasható történet a Bűbájok boltja világából! 

A birodalom túlsó végén, egy eldugott kis szigeten, ahol éneklő virágok nyílnak, mézes sütemény illata száll a levegőben, és a szerelem is mézzel van átszőve… 

Terlu Perna egyedül volt. Ezért megszegte a törvényt, és varázslattal teremtett egy öntudattal bíró póknövényt. Büntetésül fából faragott szoborrá változtatták, és elrejtették az Alyssiumi Nagy Könyvtár északi olvasótermének egyik félreeső szegletébe. A története itt akár véget is érhetett volna… De egy téli napon Terlu felébred egy szinte teljesen elhagyatott szigeten, ahol száz meg száz elvarázsolt üvegház sorakozik. Fázik, éhes, és úgy tűnik, az egyetlen emberi lakó egy zsémbes kertész. 

Legnagyobb meglepetésére a mogorva Yarrow mégis befogadja: meleg ruhát, puha ágyat és frissen sült mézes süteményt kínál neki addig, amíg Terlu készen nem áll arra, hogy hazatérjen. 

Csakhogy Terlu nem akar hazamenni. 

Ahogy egyre jobban megismeri Yarrow-t – aki minden mogorvasága ellenére kifejezetten szeretetreméltó tud lenni –, rájön, hogy a szigetet fenntartó varázslat lassan elhal, és az üvegházak lakói veszélyben vannak. Terlu tudja, hogy segítenie kell, még ha ez újra törvényszegéssel is jár. 

Ezúttal azonban nincs egyedül. Yarrow és egy érző rózsa segítségével Terlunak egy réges-rég elhunyt varázsló titkait kell megfejtenie, ha meg akarja menteni a szigetet – és ha esélyt akar adni magának egy új életre, talán még a szerelemre is. 

Az elvarázsolt üvegház kedves, szellemes és szívmelengető történet második esélyekről, a varázslatról, amit a törődés rejt, és arról, hogy néha egy mézes sütemény is elég a boldogsághoz.

" - Mindig is melegszívűbb voltál annál, mint amire a világ lehetőséget adott."

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amíg olvastam a könyvet elkezdett esni a hó, így számomra még hangulatosabb és szerethetőbb lett ezáltal Az elvarázsolt üvegház. A cozy télies hangulat, a szívet melengető karakterek, és az otthon melege hatja át ezt a csupa szív történetet. Már a Bűbájok boltja is kedvenc lett, de Az elvarázsolt üvegház az, ami szíven talált, és akkor mutatta meg a varázsát, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. 

A kötet felépítése habár nagyon hasonlít az első részhez, én mégsem bántam, mert imádtam, és végig azt éreztem olvasás közben, hogy simogat a történet, és melegséggel tölt el ezeken a téli napokon. Tökéletes téli kikapcsolódás, és megmelengeti a legfagyosabb szíveket is. Egy olyan különleges fantasy regényt kapunk, amiben egy különleges szigeten lépkedhetünk, persze a legnagyobb hidegben, de ez a sziget tele van üvegházakkal, növényekkel, amik mágikusak, életre kelthetőek, vagy csak éppen megmentésre szorulnak. Egy titokzatos múlt és elfeledett varázslatok is segítenek a regényt még varázslatosabbá tenni, na meg az sem elhanyagolandó tényező, hogy a sok száz üvegházat egyetlen grumpy kertész gondozza, akinek nagyon nehéz a kedvében járni, mégis gondoskodó, és olyan ételeket készít, amik után te is sóvárogsz. A történet középpontjában Terlu mellett az üvegházak sorsa áll, a küldetés, hogy a lehető legtöbbet sikerüljön megmenteni, és eközben valahol ez a grumpy x sunshine páros is egymásra talál. Yarrow nem az a szokványos férfi karakter, akire számítanál, mégis meglátod a páncél alatt a gondoskodásra és szeretetre vágyó férfit, aki a múlt rabjaként, régi sérelmeket hurcolva éli a mindennapjait, és végzi el a kertészek feladatát.

Plant ladyként imádtam olvasni a különböző különleges, olykor élő növényekről, és a szívem szakadt meg, amikor egy-egy üvegház a sok száz közül felmondta a szolgálatot, és meg kellett menteni a menthetőt. A hangulata kellemes, cozy a szó legnemesebb értelmében, és végig körüllengi a szeretet és a biztonság érzése. Zimankós, hóviharos maga az időjárás, de az üvegházakban melegség és szeretet honol, engem meg pont ezzel sikerült kilóra megvennie az írónőnek.

Terlu habár nem varázsló, csak egy könyvtáros, akit kővé változtattak, mert életre keltette Cazt, a póknövényt, mégis mindent megtesz, hogy minél több növényen tudjon segíteni az elvarázsolt üvegházakban. Egy nagyon kedvelhető, önfeláldozó és szimpatikus hősnő ő, akit csak szeretni lehet. Nagyon hasonló a sorsa, mint a Bűbájok boltjából Kielának, és talán emiatt a párhuzam miatt is tökéletes alapja ő a történetnek.

Yarrow eleinte nem egy nagyon kedvelhető karakter, mufurc, befelé fordulható, aki nem szavakkal, hanem tettekkel mutatja ki az érzéseit, és idő kell, amíg az ember kiismeri, és átlát a gesztusokon, és meglátja a férfit, azt, hogy mire is vágyik, és mit miért tesz. Mentsd meg az üvegházakat, és Yarrow szíve a tiéd. Akár ez is lehetne a kötet jelszava, mert minden egyes szava igaz. A kötet fő mozgatórugója a növények és az üvegházak sorsa közül mozog. Minden egyes tettnek ehhez van köze.

A szerelmi szál habár nem hangsúlyos, de ott van. Láthatatlanul alakul ki a két karakter között a vonzalom, és lassú mederben folyik. Egy tipikus slow burn románc, ami nem viszi el a történetet más irányba, és megmutatja, hogy így is lehet izgalmas és szerethető cselekményt összehozni. Egyes részek a szívedig markolnak, míg mások fénnyel és melegséggel töltenek el. Igazi balzsam a léleknek, főleg ebben a zord és hideg időben.

Míg Kielának ott van Caz, addig Terlunak Lotti és a szárnyas macska, Smaragor, akiért odáig voltam. Én is szeretnék egy szárnyas macskát!! Az elvarázsolt üvegház nemcsak egy különleges helyszínre sodor minket, hanem megmutatja az elszigeteltség hátulütőit is. Maguk az üvegházak, nemcsak mint helyszín, illetve létesítmény van jelen, hanem érzelmi töltettel is rendelkeznek. Nemcsak a növények állapotát mutatják meg, hanem a karakterek belső küzdelmeit is. Egy olyan mesebeli "dzsungelt" hozott létre az írónő, ami tele van élettel, különleges fajokkal, varázslattal és egy olyan atmoszférával, ami elvarázsol. Én nagyon megszerettem ezt a világot, a szigetet, a főkertészt, akit eleinte nehéz volt hova tenni, de azt már az elején éreztem, hogy nem egy mindennapi történetet fogok kapni, hanem egy olyat, ami tele van élettel és szeretettel. Sarah Beth Durst most sem okozott csalódást, és imádtam Terlu és Yarrow párosát, ahogy a kötet előre haladtával szépen egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. A mágia rendszere végig jelen van, uralja a cselekményt és szó szerint ez mozgatja a történet elágazását, és mindazt, ami át van itatva vele. Ha szereted a cozy fantasyket, és szerettem a Bűbájok boltját, akkor ne hagyd ki Az elvarázsolt üvegház c. kötetet, ami tele van szeretettel, és megannyi különleges és varázslatos növénnyel.

"A télünnep nem valami komoly, fennkölt esemény. A fényt ünnepeljük a sötétségben. Meg a családot és a barátokat. Az egész arról szól, hogy együtt nevessünk, és feloldjuk ezzel a sötétség magányát."

"A szavak sokat számítanak. A megfelelő szavak képesek meggyógyítani a törött üveget. A szíveket. A családokat. Az életeket."

" - Mentsd meg az üvegházait - szólalt meg az asztal túloldaláról Lotti -, és ez a férfi tűzön-vízen keresztülgázol érted."

"Vannak emberek, akik igénylik az emberi érintést, mások viszont szinte összeomlanak tőle."

" - Örökké szeretni fog, ha megeteted. A gyomra közvetlen összeköttetésben áll a szívével."

"Az idegen egy olyan barát, akivel még nem találkoztál."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Itaru Kinoshita: Dinoszaurusz-menhely 1. (Dinoszaurusz-menhely 1.)

*

1946-ban egy eldugott szigeten elképesztő felfedezést tettek: a dinoszauruszok mégsem haltak ki teljesen! 

A gondos génmanipuláló és szaporító programoknak hála a dinók hamar megsokasodtak, ahogy a rajongóik is világszerte. A dinó-program lendületét azonban egy rettenetes baleset törte meg, mára pedig egyes dinóparkok, köztük az Enoshima Dinoland igen nehéz gazdasági helyzetbe kerültek. 

 Mindez azonban képtelen letörni a park új gondozója, Suma Suzume lelkesedését. 

De vajon megmentheti-e a kihalástól magát a Dinolandet…? 

A teljesen egyedi, nagy sikert aratott manga-sorozat megalkotásában a mangaka Itaru Kinoshita segítségére volt Dr. Shinichi Fujiwara paleontológus is, aki a dinoszauruszokkal kapcsolatos tudományos háttérre figyelt, így izgalmasan, de egyben tudományos alapossággal bemutatva láthatjuk a dinók és a kihívásokkal küzdő rezervátum hétköznapjait.

"A Tyrannosaurus az oroszlánénál tízszer nagyobb harapási erővel rendelkezik, a Giganotosaurus harapási ereje ennek csupán az egyharmada."

Amikor megláttam, hogy jön magyarul a Dinoszaurusz-menhely manga fel sem merült bennem, hogy ne olvassam el. Ha valamit nagyon szeretek, akkor az a dinoszauruszok, és a velük foglalkozó kiadványok. Tavaly kezdtem el komolyabban elmerülni a mangák világában, így Itaru Kinoshita sorozatának első része pont jókor talált meg. Megjelenés után elég hamar bele is vetettem magam a kalandba, és imádtam! Minden dinó rajongónak meleg szívvel tudom ajánlani!

Nemcsak egy újabb manga, amit kézbe vettem, hiszen tudományos tényekkel van tele a kötet. egyes dinoszaurusz fajokat közelebbről is megismerhetünk, illetve a részesei lehetünk egy olyan menhely létezésének, ami azért van, hogy a "feleslegessé" vált állatoknak menedéket és otthont nyújtson. Ez az első rész már most bővelkedik izgalmakban, kedvelhető karakterekben és természetesen dinoszauruszok sokaságával.

Amellett, hogy kikapcsol és szórakoztat tanít is. Megmutatja, hogy nemcsak felelősséggel tartozunk az állatok iránt, legyenek azok kihaltnak vélt őslények, vagy éppen házikedvencek, hiszen ha egyszer beavatkozunk az életükbe kötelességünk gondoskodni róluk, és mindent megtenni azért, hogy olyan életet élhessenek, ami mentes mindenféle stressztől, és ami segít jelen esetben a dinóknak alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Megmutatja a kötet azt is, hogy ezek az őslények nemcsak ölnek és pusztítanak, hanem bizony olykor ők is lehetnek betegek, és szükséges lehet az emberi beavatkozás.

Maga az alapkoncepció nekem nagyon bejött, főleg a menhely létezésének ötlete. Tudom, hogy már kihaltak a dinoszauruszok, és lejárt az ő idejük, de én személy szerint örülnék annak, ha lenne egy sziget, ami menedéket nyújt nekik, lenne egy olyan menhely, ami gondoskodik róluk, és nemcsak a bevételt és a nyereséget látja bennünk, hanem azt is, hogy ők is bizony érző-lélegző lények, és nekik is vannak érzéseik, és ők is érezhetik a rájuk vetülő figyelmet.

A történet egy picit rugaszkodik csak el a valóságtól, de pont az tetszett benne, hogy a manga jelene szerint még élnek dinók, és a menhely dolgozói foglalkoznak velük, nemcsak egy újabb attrakciót látnak bennük, hanem megmutatják a tudományosabb oldalt is, és általuk sokat tanulhatunk róluk. 5 fejezetre épül, és ezáltal 5 dinoszaurusz fajt ismerhetünk meg. Az illusztrációk, illetve a képi világ tökéletesen kiegészíti a tudományos megközelítést, és azt érezhetjük ezáltal, hogy ma is tanultunk valamit, amit esetleg eddig nem tudtunk, vagy éppen másképp tekintettünk ezekre az őslényekre. 

Az ismert dinós filmektől teljesen elrugaszkodva, tudományosan alátámasztva mutatja meg nekünk ezeket az állatokat, ha nevezhetjük azoknak a dinoszauruszok népes csoportját. Minden egyes bemutatott őslénnyel történik valami, és rendeltetése van annak, hogy éppen ezek a lények szerepelnek a manga első részében. Hol kicsit veszélyesebb a szituáció, hol szomorúbb, de az biztos, hogy rendeltetése van a jeleneteknek, és ahogy a főszereplő, Suma Suzume, úgy mi is aprólékosan ismerjük meg a park lakóit, és mindazokat az élethelyzeteket, ahogy bekerültek ezek a lények a menhelyre.

Ha lenne dinoszaurusz park, esélyes, hogy én is ott akarnék dolgozni, főleg akkor, ha a parknak lenne Mosasaurusa, vagy Raptora, mert számomra ez az a két dinófaj, amiket a legjobban imádok, persze csak a Pachycephalosaurusok után. Az alapkoncepció erős lábakon áll, a kialakult helyzet nagyon Jurassic Park vibe, viszont anélkül, hogy kiszabadulna a T-Rex és tönkretenné a park hírnevét. A dolgozók szívüket-lelküket beleteszik az állatok gondozásába, és látszik a mangán az a fajta szeretet, ami feléjük irányul.

Erős kezdést ad a Dinoszaurusz-menhely a sorozatnak, és habár még olyan sok minden nem történik benne, persze azon kívül, hogy megismerhetünk pár dinófajt, én mégis úgy gondolom, hogy kellőképp fel tudta a manga kelteni a figyelmet, és az apró rejtély a végén pont jókor jött ahhoz, hogy azonnal folytatni akarjam a sorozatot. Egy olyan mangát kaptam, amit nemcsak rekordidő alatt ki tudtam olvasni, hanem egy olyat, ami a dinoszauruszok népes faját hivatott bemutatni tudományos tényekkel alátámasztva, hiszen egy paleontológus is hozzájárult a megalkotásához, és ezáltal kitűnik a többi manga közül, és különleges, illetve érdekesebb lesz. Ha te is odáig vagy a dinoszauruszokért, és szeretsz mangákat olvasni, ne hagyd ki Itaru Kinoshita sorozatát, mert imádni fogod!

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Jasmine Mas: Blood of Hercules - Herkules vére (Villains of Lore 1.)

" - Ki vagy? - suttogta a fülembe egy női hang."

*

Csak egy lány vagyok. És a véletlen úgy hozta, hogy egyben Herkules is. 

Egy titánoktól hemzsegő világban próbálok életben maradni, ahol a spártaiak, a tizenkét királyi családból származó, istenekkel felérő hatalommal és szemérmetlenül nagy gazdagsággal rendelkező halhatatlanok uralkodnak mindenki felett. Félénk, dadogó nevelt gyermekként, akinek egy fillérje sincs, meghúzom magam, eltakarom a sebhelyeimet és kitűnően tanulok az iskolában. Legalábbis igyekszem. De aztán bekövetkezik. 

A vérem elárulja, hogy az uralkodó elithez tartozom. Azok közé. Spártai vagyok. 

Rákényszerítenek, hogy beiratkozzak a Spártai Katonai Akadémiára. Minden idők legkegyetlenebb próbáján kell átesnem, hogy megállapíthassák, megvan-e bennem minden, ami a halhatatlansághoz kell. Van azonban néhány bökkenő, Akhilleusz és Patro a rémisztő mentoraim, Kharón, a halál révésze és Augustus, a háború fia a félelemkeltő professzoraim. És meg mernék esküdni, hogy valaki még a nyomomban van, bárhova is megyek, vagy lehet, hogy csak cserbenhagy a józan eszem. Az a rossz érzés gyötör, hogy mindkettő igaz. Cselszövők vesznek körül, és megfojtanak a gyűlöletükkel, a rögeszméjükkel és a sötét birtoklási vágyukkal. De sajnálhatják, mert nem tudják, kivel kezdtek ki.

"Ki hitte volna, hogy a gonosznak ilyen széles válla és keskeny csípője van?"

Miért csak most olvastam a Herkules vérét? Költői kérdés, ne válaszoljon senki. NAGYON jó volt, és nemcsak a történet, hanem a fordítás is. Kamper Gergely neve az Árnyvadász rajongók számára nem újdonság, és a Herkules vére alatt sem okozott csalódást! Egy olyan világba csöppentem, ami ötvözte a Percy Jackson, a Negyedik szárny és a Zodiákus Akadémia hangulatát, azzal a kitétellel, hogy a görög mitológiai szál brutál erős, kapunk egy disztópikus világot, és olyan karaktereket, hogy hűha!!

Én nem tudom, hogy eddig hol bujkált Jasmine Mas, de örülök, hogy előkerült. Szeretem a görög mitológiát, de ennyire élvezetes, erőszakos, durva és véres történetet még nem olvastam. Nemcsak a világa brutális, hanem a karakterei is. Van egyfajta varázsa ennek a történetnek, hiszen ha egyszer megragad, nem ereszt. Brutális erővel csap le, és ember legyen a talpán, aki talpon marad. Nemcsak a világ felépítése érdekes, hanem Alexis karaktere is, akit már egész kiskorától kezdve kénytelen megismerni az erőszak, a fájdalom és a bántalmazás eszközeit. Olyan hősnő ő, aki a kötet alatt végig szenved, akit nem kímél a sors, aki elé akadályt akadályra halmoz, és akinek egy perc nyugta nem lehet. Az iskolában megy a bullying, aztán az életére törnek a spártaiak, és belekényszerítik egy mocskos játékba, ami a határait feszegeti, ahol életveszélyben van az élete, és ahol nincs esélye a megnyugvásra, pihenésre meg végképp nem. Alexis karaktere a sok viszontagság ellenére is zseniális, vagy talán pont ezért. Sorra adja neki az élet a pofonokat, de nem engedi, hogy ezek a pofonok leterítsék, és még ha nem is tűnik annak elsőre, de egy baromi erős női karakter, aki akkor is talpon marad, ha körülötte csak úgy hullanak a többiek. Derült égből villámcsapásként csöppent a dolgok sűrűjébe, de megmutatja, hogy milyen fából faragták, és nemcsak a kegyetlen hétköznapokat éli túl, hanem a spártaiak kegyetlen próbatételeit is. Erős, veszedelmes, mégis van benne egyfajta esetlenség, ami miatt sokan alábecsülik, pedig van benne tűz és nem is fél használni. Okos, aki akkor is megy tovább, ha már nincs merre, és megmutatja, hogy milyen fából is faragták őt. Végig izgultam érte, de úgy igazán a végén lepett meg, és esett le miatta az állam. Egyszerűen csak wow!!

Egy olyan akadémiába csöppenünk, ahol a feladatok és próbatételek viccet nem ismernek. Bármelyiknél elbukhatsz, a sor végén végezheted, vagy csak nem vagy szimpatikus a brutális és kegyetlen tanáraidnak, akik erkölcsileg romlottak és veszélyesek. De a többi férfi karakter sem piskóta, hiszen hiába dögösek, emellett baromi félelmetesek is, de pont ettől csábítóak és szexik. Első rész, de basszus én már most imádom. Imádom a kegyetlen pasikat, a még kegyetlenebb világot és a görög mitológiai szálat. Chefs kiss az egész!!

Maga a cselekmény végig pörög, nincs olyan, hogy ne történne valami, és tele van mocsokkal és brutalitással. Viszont az eleje nekem lassan indult be, és voltak is aggályaim, de a próba után levegőhöz jutni nem volt időm annyi minden történt, és nem tudtam letenni a kezemből a könyvet, létezni nélküle meg egyszerűen fájt. Teljesen a függője lettem, és még több kell!!

Olyan trope-kat kaptam, amire nem voltam felkészülve, mármint értem én, hogy fordított hárem, de kérem szépen hol a többi? Épphogy elkezdődött, és már vége? Ez nagyon nem fair. Aztán ott van a ki tette ezt veled?, és nekem teljes mértékben befellegzett. A he falls firstről nem is beszélve, főleg, hogy 4, hangsúlyozom négy pasi akarja Alexist. Mind a négyen kegyetlen fenevadak, mégis damn, girl!!

A görög mitológia rajongóinak igazi csemege a Herkules vére, és oké, sokáig nem értjük a címet, de aztán igen, és minden egyes kis részlet a helyére kattan, és akkor üt nagyot az írónő és a zseniális történetvezetés. Engem már ott megvett magának kilóra, hogy dark fantasy, kegyetlen akadémia, próbák, szexi és brutális férfi karakterek, birtokló tanár, aki eleinte utál, aztán mégse. 2090, disztópikus világ és bumm elvisznek a spártaiak. Excuse me?!

Hát ezt nem láttam jönni, de hatalmas rajongója lettem a történetnek, a világnak, a pasiknak, a görög mitológiai szálnak, a cselekménynek, a próbáknak, a lényeknek, szia Nüx, és úgy konkrétan mindennek. Nagyon egyben van a történet, függőséget okoz és brutális erővel csap le. Tudom, hogy még csak most kezdődött el 2026, de ennél jobb első olvasmányom nem is lehetett volna. Nem tudom, hogy kit imádtam jobban a g*ci tanárt, Augustust, Kharónt, aki baromi félelmetes, Akhilleuszt, aki meg sem szólal és szó szerint szájkosara van, vagy Pharónt, aki csak szimplán egy fasz. Lehet, hogy nyer és durva a Herkules vére, mégis baromi jó, és szó szerint leesik tőle az állad. Tényleg nem tudok már mit mondani, ha szereted a dark fantasyket, na meg a görög mitológiát, akkor bűn lenne kihagyni Jasmine Mas kegyetlenül jó regényét, a Blood of Herculest, azaz a Herkules vérét!! Van egyfajta Gladiátor beütése, a szó legjobb értelmében, és azt érzem így, hogy a kötet végére értem, hogy a java még csak most jön, és a Blood of Hercules semmi a Bond of Hercules kötethet képest, ami a Villains of Lore sorozat második része. Nagyon várom, és remélem 2026 első felében már olvashatjuk. :) 

"Mi a kivételezés ellentéte? Nem a zaklatás? Vannak itt HR-esek? Ezt azonnal jelentenem kell!"

"Nem akartam magamnak halálos ellenséget. 

Én csak tizennyolcadik századi zenét akartam hallgatni, miközben obskúros matekfeladatokat oldok meg. Vagy esetleg vadvirágos mezőn heverni nyáron, és egy meleg tóban úszkálni. Feleségül menni Carl Gausshoz, és gyerekeket szülni neki a túlvilágon."

"Amor fati, memento mori…..Amor fati, memento mori…..Amor fati, memento mori!"

" - Ha lenne szembefordítható hüvelykujjam, ne tudd meg, hogy miket művelnék! - mondta Nüx. - Olyan húzásaim lennének a szexben, olyan pozíciókat próbálnék ki…."

"Néma csönd volt a könyvtárban, mert csak egy maroknyi diákot engedtek be az után az eset után, amikor Dorean rajtakapta Jake Dalmert, amint valaki kiveri neki az egyik asztal alatt, és erre tökön lőtte. Közvetlen közelről. Habozás nélkül."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Christina Baehr: Wormwood-apátság (Ormdale titkai 1.)

 

" - Wormwood-apátság? -olvastam fel hangosan az apámnak, G. E. Worms tiszteletesnek címzett levél feladóját. - Micsoda nevetséges név! - kiáltottam fel, az apátság nevére utalva."

*

Ormdale völgye nem csupán apró titkokat rejt… némelyiknek még fogai is vannak. 

Edith Worms levelet kap rég nem látott rokonságától, amely egy csapásra felforgatja az életét. Hamarosan egy omladozó gótikus apátságban találja magát Yorkshire vadregényes tájain, ahol az idő megállni látszik, és a múlt még mindig él. Edith sok furcsasághoz hozzászokott már – végül is egy viktoriánus lelkész lánya –, de arra ő sem számít, hogy érkezése után nem sokkal egy mitikus szalamandra pottyan az ölébe a kandallóból. És ez még csak a kezdet. 

A Wormwood-apátság különös lények, ősi családi titkok és megfejtésre váró rejtélyek otthona. Ráadásul úgy tűnik, Edith szerepe nem merül ki a vendégeskedésben: talán épp őrá vár a feladat, hogy megőrizze a család örökségét. 

Idővel egyre szorosabb, nehezen megfogható kötelék alakul ki közte és tüskés természetű unokatestvére, Gwendolyn között, és ezzel együtt Edith is egyre biztosabb benne, hogy maradnia kell. Arról nem beszélve, hogy a közelben él egy sötét tekintetű, zavaróan jóképű szomszéd is, aki feltűnően nem szeretné, hogy a lány valaha is távozzon. A Wormwood-apátság az Ormdale titkai című sorozat első kötete – meghitt hangulatú, gótikus fantasy tele rejtéllye, sárkányokkal és a barátság kihívásaival. Tökéletes olvasmány Emily Wilde rajongóinak és mindazoknak, akik szívesen kalandoznak a tündérek, régi házak és titkok világában.

"Egy olyan családban, ahol mérgező harapású állatokat tartanak, az ellenszer felbecsülhetetlen értéket képvisel."

Egy cozy, gótikus fantasy, amiben sárkányok vannak, és az Emily Wilde rajongóinak ajánlják? Nem is volt kérdés, hogy belevetem e magam az Ormdale titkai sorozatba! Imádom az ennyire hangulatos, jól megírt és izgalmas történeteket. Christina Baehr sorozata hozta azt a vonalat, amit vártam tőle és egy csupaszív sorozat első részét kaptam tele kalandokkal, gótikus vibe-bal, és egy nagyon szerethető világgal.

A történelmi fantasyk a szívem csücskei, eddig amiket olvastam azt mind imádtam, és ez szerencsére nem volt másképp a Wormwood-apátsággal sem, ami annak ellenére is nagyon jó volt, hogy ilyen rövidke a történet. Szerencsére már a második rész is nálam van, így nem kell sokat várnom, hogy újra belecsöppenhessek ebbe a világba, mert az a helyzet, hogy ahogy elkezdtem tudtam, hogy jó lesz, és minden várakozásomat sikeresen felülmúlta. Nagyon cozy, egy olyan helyen játszódik olyan karakterekkel, akiket nem tudtam nem megkedvelni, hiszen annyira egyben van a történet, és annyira szórakoztató és izgalmas, hogy egy délután alatt ki is olvastam. Minden egyes pillanatért hálás vagyok, mert a cozy hangulat és a sárkányok jelenléte teljesen elvarázsolt, arról nem is beszélve, hogy az írónő valamilyen szinten Szent György legendáját is beleszőtte, a kalózos háttérről nem is beszélve. Kincsek, sárkányok, egy család aminek múltja van ezekkel a különleges lényekkel, és egy olyan varázslatos hely, ahol minden legenda és mítosz valóra válhat. Edith egy nagyon kedvelhető, talpraesett hősnő, aki belecsöppen ebbe a világba, és kész mindent bevetve talpon maradni és megmutatni, hogy nemcsak a detektív regények írásához ért, hanem a sárkányokhoz is. Még nagyon a történet elején vagyunk, de már most lebilincselő és varázslatos az az utazás, amire vállalkozunk, ha elkezdjük az Ormdale titkai sorozatot!

Yorkshire vadregényes tájára kalauzol el minket az írónő, ahol az omladozó, gótikus apátság olyan titkokat rejt, amire sem Edith, sem pedig a családja nem számít. A gótikus építészet remekei nemcsak, mint díszítés van jelen, hanem ez adja a történet karakterességét is. Sokban hozzájárul ahhoz, hogy szépen, lassan, a magunk tempójában fedezzük fel a birtokot, a környező földet és mindent, amit a Wormwood-apátság nyújt.

Nemcsak a világot ismerjük meg lépésenként, hanem maga a történet is aprólékosan, már-már lassan bontakozik ki. Elsősorban a hely varázslatossága, az épület zegzugos mivolta, és az atmoszféra befogadása kerül előtérbe. Edith maga is ismeretlen az apátságban, és vele együtt mi magunk is felfedezhetjük a vidéket, és szemtanúja lehetünk annak, hogy egy kis szalamandra sárkánnyá válik.

Az írónő stílusa könnyed, hozza magával a letisztultságot, és emiatt felettébb olvasmányos és szerethető a Wormwood-apátság. Persze ehhez kell egy kedvelhető főszereplő is, akit Edith személyében meg is kapunk, és az a helyzet, hogy én az egész családot baromira megkedveltem, és legszívesebben már most pakolnék, és beköltöznék a Wormwood-apátságba, hogy részese lehessek annak a csodának, ami az apátságon, és a környező birtokon belül történik.

Soha nem mondok nemet a sárkányoknak, sem pedig a 19. században játszódó fantasyknek, amik varázslattal kecsegtetnek. Christina Baehr regénye lett az új komfort olvasmányom, ami már ezzel az első résszel megfogott magának, és amit képtelen voltam letenni. A történet elsősorban egy fantasy kötet, ami finoman szövi át a cselekmény egészét. A mitikus lények felbukkanása, és a gótikus apátság titokzatossága végig fenn tudja tartani az olvasók figyelmét, és arra ösztönöz, hogy minél hamarabb a kötet végére érj. Az apró részletek, Edith kalandozásai, a hely titokzatossága, és a Drake-birtok rejtélyei mind-mind fenntartják a figyelmet, és megmutatják, hogy epikus jelenetek nélkül is lehet úgy fantasyt írni, hogy az elvarázsoljon és megmutassa Yorkshire lenyűgöző vidékét. A sárkányok megjelenése számomra az a pont, ami miatt elsősorban a kezembe vettem a kötetet, és ez az a részlet, ami miatt folytatni is fogom, mert már most nagyon megkedveltem a helyszínt, a karaktereket és mindazt, amit még az írónő tartogat számunkra. Varázslatos, sárkányokkal átszőtt szerethető mese a Wormwood-apátság, ami a maga bájával vesz le a lábadról, és mutatja meg, hogy még megannyi rejtély vár feltárásra, és csak rajtunk múlik, hogy a végére járunk e. Ha szereted a sárkányos fantasyket, akkor ne hagyd ki az Ormdale titkai sorozat első részét! Garantáltan imádni fogod!!

"A szívemet melegség öntötte el. A szüleim mindig biztattak a munkámat illetően, még akkor is, ha természetüknél fogva nem értékelték különösebben, hogy a munkámmal nemzetünk szórakoztató irodalmához járulok hozzá."

" - Azt… azt akarják, hogy a mienk legyen. 

- Mi legyen a mienk? 

- Az. Az apátság."

"Anyám szerint minden nap egy csoda, és mi,emberek tompultunk és butultunk el annyira, hogy mindezt nem látjuk, és elvárjuk, hogy a csodák újra és újra megtörténjenek anélkül, hogy felismernénk azokat."

"A szívem repesett, csupán azért, mert éltem, a világ pedig szép volt."

"A világból nem tűntek el a mítoszok. Mi, emberek váltunk üresekké és tompákká a világ csodáival szemben."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

M. L. Wang: Vér a fényes égbolton

"Thomil a hosszabbik úton tért vissza a felderítésből."

*

A mágia ipari utópiává formálta Tiran városát – de komoly árért cserébe. És most eljött a törlesztés ideje. 

Sciona négyéves korában vesztette el a szüleit, ezért egész életében úgy érezte, hogy többet kell bizonyítania a diáktársainál. Az azóta eltelt húsz évben minden idejét és energiáját a mágia tanulmányozásának szentelte, azon eszelős vágytól hajtva, hogy teljesítse a lehetetlent, és ő legyen az első nő, akit felvesznek a Legfőbb Magisztrátusba. De amikor felküzdi magát a főmágusi rangra, rájön arra, hogy a valódi kihívások csak most várják. Ráadásul új kollégái hamar az értésére adják, hogy nem látják szívesen, és asszisztensként egy egyszerű takarítót osztanak be mellé. 

Csakhogy sem Sciona, sem a többi mágus nem sejti, ki is az új segéd valójában. Thomil egykor nem takarító volt: a várost körülvevő mágikus határon túlról származik, egy nomád vadász törzsből. Tíz éve élte túl azt a veszélyes átkelést, amely a családját elpusztította. Most pedig, hogy egy főmágus mellett dolgozik, végre lehetősége nyílik megérteni azokat az erőket, amelyek elpusztították a törzsét, száműzték szülőföldjéről és a tiraniakat hatalmon tartották. Ellentmondásokkal terhelt szövetségük során Sciona és Thomil egy olyan ősi titok nyomára bukkannak, amely örökre megváltoztathatja a mágiat – ha előbb bele nem pusztulnak. Sciona egész életét az igazság keresésének szentelte… de vajon mennyit ér egyetlen igazság, ha a civilizáció jövője a tét?

"Talán az igazság mindig romokat hagyott maga után."

Ritkán olvasok ennyire komoly témákat boncolgató társadalomkritikába bújtatott feminista, utópikus fantasyket, de M. L. Wang: Vér a fényes égbolton c. regénye megérte, hogy a kezembe vegyem, hiszen nagyon tanulságos a kötet mondanivalója. Olvasmányos, dark academia elemekkel és a varázslat szabályait felrúgva mutatja meg nekünk azt, hogy a jó szándék is képes pusztítást és pusztulást okozni. Tudományos megközelítésben állítja pellengérre az emberi életet, az önzőséget, egy nagyobb hatalmat és azt a kapzsiságot, ami a felsőbb erőket jellemzi. 

Hatalmas elvárásokkal kezdtem bele a történetbe, ugyanakkor emiatt volt bennem egyfajta félsz is, hiszen a Vér a fényes égbolton kötettel valamilyen szinten elrugaszkodtam a megszokottól, és már megtanultam, hogy a komfortzóna elhagyása nem mindig jó ötlet. Ugyanakkor M. L. Wang remeke a lehető legjobbkor talált meg, és két nap alatt be is faltam. Az írónő regénye első pillantásra egy egyszerű fantasynek tűnik, ami egy olyan világba kalauzol el minket, ahol a mágia adja a világ alapját, viszont nem véletlenül nem Scionával kezdődik a regény, és ez még a későbbiekben nagyon fontos lesz. Wang az elejétől kezdve építi a történetet, és fokozatosan mutatja be a megálmodott világot. Egy olyan utópikus helyre kalauzol el minket, ahol mindennapos azok körében a mágia használata, akik értenek hozzá és tehetségükkel hozzájárulhatnak a világ működéséhez. Igen ám, de ez csak a férfiak kiváltsága, a nők be vannak skatulyázva, és nehéz kitörni ebből a férfiak uralta világból. Ekkor jön Sciona, és megmutatja, hogy ő képes a feje tetejére állítani a világmindenséget, és képes a dolgok mélyére ásni, ami a kötet egyik legnagyobb erőssége is. Miatta lesz ennyire feminista, ennyire erős és nem szokványos a Vér a fényes égbolton, mert Sciona szárnyal, és minden tehetségét beveti annak érdekében, hogy ne csak ő legyen tisztában az igazsággal, hanem mindenki, aki Tiranban él, legyen az elnyomott kwen vagy tirani.

Az írónő Sciona karakterével megmutatja, hogy milyen egy olyan világban túlélni és tevékenykedni, ami erősen férfiak uralta, ami már toxikusan túlteng a férfias erőtől, és ami tele van versengéssel, továbbá azzal, hogy megmutassák a másiknak, hogy ki a jobb. Sciona nincs könnyű helyzetben, de ő választotta magának ezt az utat, és emiatt irtó büszke vagyok rá, hiszen megmutatja, hogy tehetséggel és akarattal, illetve szorgalommal minden elérhető, de hogy ez éppen a jó vagy a rossz oldal csak azután derül ki, hogy már benne van a sűrűjében és rajta áll, hogy elhozza e a változást Tiran életébe, vagy pedig hagyja, hogy nyerjen a kegyetlen valóság.

Egy olyan zárt, hierarchikus társadalomba kerülünk a kötetnek köszönhetően, ami tele van morálisan megkérdőjelezhető alapokkal, döntésekkel és vigyázni kell, hogy kiben bízunk. Kicsit olyan, mintha végig arra várnánk, hogy mikor fog megmarni miket a kígyó, nem pedig ha, mert az biztos, hogy meg fog. Egy olyan veszélyes képet mutat, ami habár tele van tudományos alátámasztással, valami mégsem stimmel, és alig várja, hogy robbanthassa a bombát, ami mindent a feje tetejére állít.

A kötet nagy csavarja számomra nem volt akkora csavar, mert valami miatt pont arra számítottam, mint amerre elvitte a cselekményt az írónő. Igazság szerint Thomil megjelenésével, és az első fejezettel éreztem, hogy túl szép Tiran városa és működése ahhoz, hogy igaz legyen. Eddig a fantasykben, amiket olvastam a mágia jó dolog volt, de Wang megmutatja, hogy nemcsak jóra lehet használni, hanem teljes népek eltörlésére és kegyetlen gyilkolásra is. Morálisan megkérdőjelezhető tettektől hemzseg ez a történet, és Sciona az egyetlen, aki helyesen cselekszik.

Mivel fantasy kapunk egy nagyon enyhe szerelmi; tiltott szerelmi szálat, hogy pontos legyek, ugyanakkor nekem nem hiányzott, hogy ez a szál ennél több legyen. A hangsúly méltó módon a világon és azon van, hogy helyesen cselekedjünk, még akkor is, ha ezzel az álmaink dőlnek össze, a munkásságunk semmisül meg. Emellett egyfajta társadalomkritikát is megfogalmaz, és a rasszizmus is felüti a fejét, hiszen a kwenek nem többek, mint eldobható, bármikor pótolható rabszolgák.

Míg a kötet eleje nincs tele romlottsággal, addig a közepétől kezdve egy igencsak sötét és nyugtalanító történetté válik. A hatalom, a tudás és a felelősség témakörét vizsgálja, és minden egyes oldallal egyre komorabb képet fest a világról. Hol elbizonytalanítja Scionát, hol az őrületbe kergeti. Wang megdolgoztatja, és nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is a hősnőt, arról nem is beszélve, hogy egy olyan kapcsot alakít ki Sciona és Thomil között, ami mindkettejükre nézve végzetes. Míg Sciona fokozatosan kedvelteti meg magát velünk, addig Thomil az első pillanattól kezdve megmutatja, hogy okos, talpraesett és bármit megtenne az unokahúgáért, akit ugyanúgy a Mélység okozta veszteség éget. Többször tettem fel magamnak olvasás közben a kérdést, hogy mi a helyes út, hogy lehetne úgy alakítani a cselekményt, hogy az ne csak a kwenekre legyen pozitív kihatással, hanem arra a személyre is, aki elindította a láncfolyamatot, de ahogy az írónő, úgy én sem tudom erre a választ. A kötet lezárása keserédes, de úgy gondolom, hogy ezzel teljes a Vér a fényes égbolton. Lehet, hogy helyesen akarsz cselekedni, a jó útra lépni, de nem biztos, hogy ez a jó jó dolgokat fog szülni, lehet, hogy egy rossz tett kell ahhoz, hogy a dolgok jó irányt vegyenek. Ahogy Thomil, úgy én is megkérdőjelezek mindent, ami tirani, és aminek köze van a mágusokhoz és a mágiához. Ha egy igazán egyedi, de annál inkább komoly és fontos témákat boncolgató önálló fantasyt olvasnál, ne hagyd ki a Vér a fényes égbolton c. remekművet!

" - Tudod, hogy nem a feledés elől menekülünk, hanem a remény felé indulunk."

"De ha egy ilyen önző és érzéketlen ember, mint én, képes jobb belátásra térni, akkor ők miért ne lennének képesek rá?"

" - Senki kedvéért ne nézzetek hátra!"

"Maeva egy szót sem szólt, amikor Thomil lekuporodott mellé. Thomil már öt éve magasabb volt a nővérénél, de számára mindig Maeva jelentette a menedéket és a fénysugarat, amikor az összes szeretet eltűnt a világból."

"Nem az a kérdés, hogy mit tehetek azért, hogy elmúljon ez az érzés, mert semmit nem tehetek. Az a kérdés, hogy mire tudom használni ezt az érzést."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Harley Laroux: Her Soul to Take - A lelke elrablója (Souls-trilógia 1.)

" - Vér fröccsent a nevére. Ébredezik."

*

A démon nem csak a testemet akarta. A lelkemet is meg akarta szerezni. 

Leon: A varázslók között makulátlan a hírnevem. Gyilkosnak hívnak. A gyilkolásban vagyok a legjobb. Egy rossz mozdulat, és halott vagy. Őt kivéve. Őt, akit el kellett volna ragadnom, és akit meg kellett volna ölnöm. A szekta, ami egykor engem irányított, most őt akarja, de nem fogom átengedni nekik az új játékszeremet. 

Rae: Mindig is hittem a természetfelettiben. Szenvedélyesen vadászok a kísértetekre, de sosem volt a terv része, hogy megidézzek egy démont. Szörnyek bolyonganak az erdőben, és valami ősi, valami gonosz ébredezik…, és engem szólongat. Nem tudom, kiben bízhatok vagy milyen feneketlen ez a sötétség. Csak annyit tudok, hogy egyetlen reményem van az életben maradásra: az engem követő démon, ő pedig nemcsak a testemet, de a lelkemet is akarja.

" - Biztos vagyok benne hogy gyönyörűen szenvedsz majd értem."

Szőke hajú villásnyelvű démon, aki a lelkedet akarja, és olyan lények, amik az Appalache-hegység mélységeiben is garázdálkodhatnának? Dark romance, ami sötét, néhol durva és amiben egy szekta is helyet kap? Egy letehetetlen dark fantasy, ami beférkőzik a bőröd alá? Ezt mind megkapod Harley Laroux Souls-trilógiájának első részében, A lelke elrablójában, és ha szereted a félelmet keltő, ijesztő regényeket, imádni fogod a Her Soul to Take-et!

A történet nem egyszerű dark fantasy erotikus elemekkel megspékelve, hiszen egy olyan kisvárosban játszódik, ami akár egy sötétebb Forks is lehetne, leszámítva természetesen a vámpírokat, mert helyettük démonokat kapunk, akik nem egyszerű esetek, eléggé makacsak, de Leon bebizonyítja, hogy egy aranyszemű démon is lehet méltó ellenfél, és nemcsak a természetfeletti, vagy éppen horror elemek fognak olvasás közben megborzongatni vagy éppen rettegésben tartani, hanem bizony a kötet férfi főszereplője is. Nem olvasok elég olyan fantasy történetet, amiben démonok lennének a középpontban, ezért is volt számomra különleges élmény Harley Laroux regénye. A dark fantasy vonalat vegyíti romantikus elemekkel, amit egy jó kis BDSM-mel fűszerez meg, illetve végig borsódzik a hátunk, és feláll a szőr a karunkon, amíg a kötetet olvassuk. A lények, legyenek azok az Eldek, Gollamok vagy éppen a Kaszás biztos, hogy nem hagynak aludni éjszaka, és téged is kísérteni fog a kérdés, hogy vajon az írónő az Appalache-hegység lényeiről mintázta őket? Az viszont biztos, hogy ezek a lények adnak a regénynek egyfajta kísérteties hangulatot, ami végigkísér, és bemászik a bőröd alá.

Amikor elkezdtem A lelke elrablóját nem tudtam, hogy mire is számítsak, hiszen még hasonlót nem olvastam. Nevezhetjük monster romance-nak is, hiszen tulajdonképpen az; egy nagyon sötét, okkultizmussal átitatott démonos smut, ahol a démonnak villás nyelve van, akárcsak egy kígyónak, és olyan gondolatai, na meg tettei, amik miatt kiakad a spicy mérő, és már nem tudod, hogy emiatt lángolnak az oldalak vagy azért, mert túl forró lett a levegő olvasás közben.

Maga az alapszituáció eléggé szokványos: egy ködös kisváros, egy visszatérő hősnő és egy erő, ami ehhez a városhoz vonzza. Ami ezután következik minden csak nem szokványos, és a lehető legsötétebb, ami tele van fenyegetéssel és veszélyekkel. A normalitás szerepét szépen átveszi az okkultizmus és a szekta hangulat, ami nem egy helyen okoz meglepetést, és tartogat csavarokat, amikre nem vagyunk felkészülve.

A történet főhőse Rae, avagy a feláldozandó lány, de biztos, hogy ilyen egyszerű minden? Mit csinál az ember lánya, ha egy szekta meg akarja ölni? Na mit? Igen, szerez magának egy démont, akinek habár nem adja oda a lelkét, de elvárja, hogy megvédje, és hullákat, illetve tetemeket hagyjon maga után. Időben Halloween környékén járunk, az iskolakezdés elején, és innen építi fel lépcsőzetesen a cselekményt az írónő. Az elején még csak elveti a merész ötleteit, hogy aztán a későbbiekben meglovagolja ezeket, és olyan helyekre repítsen, amiről nem is gondoltad volna, hogy létezik.

Rae egy nagyon egyedi női karakter, hiszen baromi ritkán olvasni goth főszereplőről. Kifejezetten örülök annak, hogy ennyire hű maradt magához Laroux és nemcsak a cselekmény egyedi, hanem a karakterei is. Leon első pillanattól kezdve megnyert magának, gyenge vagyok ennyi. Sosem tudtam ellenállni a szőke pasiknak, ha természetfeletti lények, akkor meg végképp nem. Klisé, nem klisé, de imádom őket. Míg mások a sötét hajú karaktereket preferálják, én az erkölcsileg romlott szőkéket villás nyelvvel!

A természetfeletti alap horror elemekkel fűszerezve az a dolog, amire nem tudtam, hogy szükségem van egészen addig, amíg a kezembe nem került A lelke elrablója. Egyes helyeken nagyon beteg, nagyon sötét, sőt kifejezetten félelmetes, de ez kellett nekem! Tökéletesen kiegészíti a romantikus-erotikus vonal a hatalom és a belső küzdelmek kérdéskörét, és Rae karaktere is hozza a tőle elvártakat. A vége nagyon megviselt, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes, hiszen látszólag csak egy ködös kisvárosban járunk, ahol furcsa halálesetek történnek, de aztán kiderül, hogy az egész város egy szekta? Excuse me?? A démonos vonal pazar. A spicy részek szexik, néhol már túlságosan is, de tök jól kiegészítik a félelmet és a belső vágyakat. Sem Leon, sem pedig Raelynn nem százas, de én így szeretem őket. Az írónő teljesen kizökkentett abból a buborékból, amiben olvasok, de hálás vagyok ezért neki, mert A lelke elrablója nagyon jó. Már csak akkor lett volna jobb, ha nem Alföldi Zsófia fordítja, mert a szívem jó pár helyen vérzett miatta. Viszont maga a történet baromi érdekes, egyedi, és egy olyan élményt nyújt, ami sanszos, hogy elindít a monster romance-ok felé. Ez, hogy jó e vagy sem, döntse el mindenki saját maga. ;) Ha szereted a hátborzongató, ám dark és spicy fantasyket, ne hagyd ki Harley Laroux: Her Soul to Take - A lelke elrablója felkavaró és sötétségben gazdag regényét!

" - Akarlak téged. Visszavonhatatlanul. És nem elégszem meg kevesebbel, mint a teljes lényeddel. A testeddel és a lelkeddel, Raelynn. Mi, démonok, birtokolni akarjuk azt, ami megtetszik nekünk. Ilyen a természetünk."

"Az emberekben nem lehet megbízni. Az emberek önző, alattomos lények, akik abban a pillanatban hasznot akarnak húzni belőlem, amint lehetőségük van rá."

"Soha nem lenne szabad egy nőt megszégyeníteni, amiért szexuális örömökre vágyik."

"A szerelem azt jelenti, hogy soha nem kell egyedül megvívnod a csatát."

"Az volt az általános életszemléletem, hogy minden problémának van megoldása. Csak a megfelelő szemszögből kell megközelítenem. Mindig van kiút."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)

Brooke Fast: To Cage a Wild Bird - Rabmadár (Rabmadár 1.)

"Százhuszonhét. Ennyi életet adtam át jóllakottságért cserébe az elmúlt évek alatt."

*

Küzdelem a túlélésért Dividiumban egyszerű a törvény: ha bűncselekményt követsz el, akkor örökre Végzár Börtönébe száműznek. Egy olyan helyre, ahol a gazdagok szórakozásból levadászhatják a rabokat. 

Raven Thorne Dividium leghírhedtebb fejvadásza. Azonban amikor öccse, Jed Végzárba kerül, Raven bármit megtesz, hogy megmentse. Így most egy olyan börtönben reked, ahol minden sarkon veszély leselkedik rá. És nem csak a korábban általa oda juttatott rabok jelentenek számára fenyegetést… 

Valami olyan is történik vele a rácsok mögött, amelyre soha nem számított. 

Találkozik egy börtönőrrel, aki mélyen felkavar benne valamit. Egy férfi, akit gyűlölnie kellene. Egy férfi, akinek indítékait lehetetlen megfejteni. Egy olyan világban, ahol a bizalom fegyver, a szerelem pedig teher, Ravennek el kell döntenie, hogy mi mindent hajlandó kockáztatni egy elnyomó rendszer lerombolásáért! 

Brooke Fast disztópikus regénye nyers, akciódús és forró romantikában gazdag. Készen állsz, hogy te is belépj Végzár kapuján? De vajon ki is jutsz?

" - Nem kell félned tőlem, Kismadár - dörmögte Vale, mintha csak a gondolataimban olvasott volna."

A Szökés találkozik Az éhezők viadalával ebben a disztópikus történetben. Vajon 2026 lesz az az év, amikor visszatérnek az ehhez hasonló regények? Ha Brooke Fastot kérdeznéd meg, valószínűleg igen lenne a válasz, hiszen megírta 2025 legjobb disztópiáját, aminek én kifejezetten örülök, mert valami eszméletlenül jó volt a Rabmadár, és imádtam minden egyes sorát. Rajongok a disztópiákért, van bennük valami, ami vonz, s ez a Rabmadár esetében sem volt másképp. 

Brooke Fast To Cage a Wild Bird c. regénye egy olyan világba kalauzol el minket, ahol a legkisebb bűnért is börtönbe kerülsz, ott pedig vadásznak rád a tehetősebbek. Nagyon Az éhezők viadala hangulata van, viszont úgy gondolom, hogy annál sokkal kegyetlenebb. Nem elég egyszer túlélni a vadászatot, hiszen többször is kiválaszthatnak, és az sem akadály, ha meg vagy sérülve, vagy nehezedre megy a járás. Kegyetlen, ám izgalmas a Rabmadár, ami az első soroktól kezdve az utolsóig érdekfeszítő, izgalmas és veszélyes. Adott Dividium, a világ, amely 3 szektorra oszlik. Mind a 3 szektor más, hiszen ha látszólag van is esély a kitörésre, a felsőbbrendűek mindent elkövetnek, hogy ez ne valósulhasson meg. A kötet főszereplője, Raven az alsószektor lakója, ám egyik nap elviszik az öccsét a börtönbe, így kénytelen ő is utánamenni, és kiszabadítani őt. A regény innen indul, és ettől kezdve lesz ádáz, veszélyes és lebilincselő. A társadalmi igazságtalanság csap össze a túléléssel, és ehhez minden eszközt megragadnak a karakterek. A börtönben a túlélés nem egyszerű, főleg nem akkor, ha fejvadász vagy, és a börtön lakóinak többségét te juttattad oda. Raven helyzete nem könnyű, de mindent megtesz, hogy épségben kihozza onnan Jedet, igen ám, de nem számol az érzelmekkel, és a választott családdal, amik megnehezítik a tervét, és már nemcsak két ember élete a tét.

A történet Dividiumon belül zajlik, azon belül is a végzári börtönben, ahol nem egyszerűen leülöd a büntetésed, hanem az életedért harcolsz, és nem kecsegtethet az, hogy majd élve kijutsz onnan. A kérdés nem az, hogy mikor szabadulsz, hanem az, hogy meddig bírod és mikor halsz meg. A börtön egyfajta szórakoztató vérfürdő a gazdagok számára, akik brutális kegyetlenségek között vadásznak a rabokra, és ez is rámutatja azt a brutális és kegyetlen világra, amit Brooke Fast megálmodott.

Raven, a Rabmadár főhőse saját bőrén tapasztalja meg Végzár kegyetlenségét, és a társadalom kétarcúságát: míg a felsőbb rétegek élvezik a kegyetlenkedés minden formáját, addig az alsóbb réteg ki van szolgáltatva, és nem tehetnek semmit. A vadászoknak nem számít, hogy gyerek vagy, fiatal, vagy éppen megsérültél. Ha kiválasztanak, beküldenek meghalni, és levadásznak, akárcsak egy állatot. Most már értitek, hogy miért írtam azt, hogy hozza Az éhezők viadala vibe-ot? 

Az alaphelyzet egyből megteremti ennek a disztópikus világnak a feszültségét, ami nem hozza a megszokott túlélési törvényeket, sőt teljes mértékben eltörli azokat, és hagyja, hogy a rendszer áldozata légy. Aki egyszer bekerül Dividiumba, nem szabadulhat onnan, de mi van akkor, ha Raven eleve azért megy be, hogy kiszabadítson onnan valakit, és mi van akkor, ha nem minden börtönőr élvezi ezt a fajta kegyetlenséget, és kész segíteni a szökésben?

A történet a disztópia műfajára jellemző sajátosságokat veszi alapul, ugyanakkor kapunk erős érzelmeket, egy szerelem kibontakozását, választott családot, ki tette ezt veled?-et és olyan karaktereket, akiket te is legszívesebben kiszabadítanál, és akikért te is képes lennél feláldozni magadat, és átvenni a helyüket a sorban. Raven és Vale szerelme ennél nem is lehetne tiltottabb, de megtesznek mindent a másikért, és közben a többieket is megmentik, viszont veszteségekre készülj, mert össze fog törni!

A regény legerősebb motívuma a szabadság és az ezzel szembeállított elnyomás. Végzár nemcsak egy fizikai korlátot jelképez, hanem az élet utolsó szakaszát, a véget, hiszen kijutni innen csak a halállal lehet, de még akkor sem igazán. Kegyetlen és brutális ez a világ. Eldobja az emberséget, és a vadászatoknak köszönhetően sokkal veszélyesebb, morbidabb és véresebb, mint amire számítana az ember. Egy olyan gondolkodásmódot erősít ez a regény, amiben Dividium lakói képesek elfogadni egy ilyen fajta brutalitást, és a rendszer mellé állnak. Rabként nemcsak a kiszolgáltatottság érzése erős, hanem a félelemé is, hiszen az erőszaktól nem véd meg senki.

A Rabmadár megmutatja egy társadalom bukását. Egy olyan világot, amiben senki sem élne szívesen, és ami napról-napra megöli az embereket olyan apró vétkek miatt, amiket meg lehetne akadályozni: éhezés. Egy olyan mesterséges éhezés, amit a felsőbb réteg tudósai fejlesztettek ki, amiatt hogy meg tudják tölteni Végzárat, és profitorientált lehessen a börtön.  A disztópikus környezet nemcsak egy háttér, hanem aktív résztvevője és alakítója a cselekménynek. Ez a rendszer szinte él, és saját szabályai vannak, amik időközben alakultak ki, és amiket az emberek elfogadnak. Már nemcsak a túlélés a tét, hanem morális kérdések is felütik a fejüket. Hol jön el az a pont, ahol az üldözöttből vadász lesz, és hol van az a pont, amikor már saját magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk? Raven ezen a folyamaton esik át, hiszen fejvadászból lett rab, aki küzd a túlélésért, és első kézből tapasztalhatja meg milyen brutális a Dividium világa. A tiltott romantika jól kiegészíti ezt a változást, viszont azt továbbra sem szabad elfelejteni, hogy Raven alsórendű, és nem zuhanhat akkorát, mint a börtönőr Vale, akinél sokkal nagyobb a tét, és ki tudja mikor fogy el végérvényesen a szerencséje, és mikor darálja be a korrupt rendszer. Összességében úgy gondolom, hogy a Rabmadár egy erős kezdés, ami egy olyan disztópikus világba kalauzol el minket, amiben senki sem élne szívesen, viszont alig várom, hogy újra visszatérhessek és megtudjam, hogy mi történik a kötet utolsó sorai után. Ha úgy érzed, hogy kész vagy elmerülni ebben a kegyetlen és veszélyekkel teli történetben, akkor ne hagyd ki Brooke Fast: To Cage a Wild Bird - Rabmadár c. kötetét!

"Elmerengtem, ilyen-e a halál. A sötét mélyben lebegés, ahol nincs se hang, sem másmilyen inger, nincsen idő, sem tér."

"Úgy nyíltam meg előtte, mintha a lelkem rétegeit fejtette volna le rólam. Ettől sokkal védtelenebbnek és sebezhetőbbnek éreztem magam, mint amikor meztelenül voltam vele a szobájában."

" - Mutasd meg, milyen vagy, amikor nem óvatoskodsz, Vale!"

" - Ez nem teljesen igaz, Kismadár. Nincs senki hozzád fogható. Te igazán veszélyes vagy."

"Egy kis fájdalom nem nagy ár a szabadságért cserébe."

"Melegséggel töltött el a gondolat, hogy ők ketten valami szépséget találtak egy olyan helyen, amit a kegyetlenség határoz meg."

🛒 Felkeltettem az érdeklődésedet? Ide kattintva megrendelhető! :)